Nézvén a mennybe...

1970. május 07, csütörtök

Lekció: 

Alapige

„Ezek után látám, és ímé egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és az első szó, a melyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja vala: Jőjj fel ide, és megmutatom néked, a miknek meg kell lenni ezután. És azonnal elragadtatám lélekben: és ímé egy királyiszék vala letéve a mennyben, és üle valaki a királyiszékben; És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz; és a királyiszék körül szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló. És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának. A királyiszékből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki. És hét tűzlámpás ég vala a királyiszék előtt, a mely az Istennek hét lelke; És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz: és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elől és hátul. És az elsőlelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülősashoz. És a négy lelkes állat, a melyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, a ki vala és a ki van és a ki eljövendő, És mikor a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adnak annak, a ki a királyiszékben ül, annak, a ki örökkön örökké él, Leesik a huszonnégy Vén az előtt, a ki a királyiszékben ül, és imádja azt, a ki örökkön örökké él, és az ő koronáit a királyiszék elé teszi, mondván: Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.”

Jézus mennybemenetele, vagy ahogyan én szoktam mondani: Jézusnak abba a más dimenziójú, láthatatlan, isteni világba való beleláthatatlanodása önkéntelenül a menny felé fordítja a mai napon ünneplő gyülekezetek figyelmét - a miénket is. Igen, mi is azt tesszük ilyenkor, amit a tanítványok tettek azon a napon, akikről ezt olvassuk a leírásban: „Szemeiket az égre függesztették”. Mennyország! Titokzatos világ! Behatolhat-e oda az emberi tekintet? Talán egy nagyon kicsit igen... János apostolnak ez a grandiózus víziója, látomása, amit az előbb a Jelenések könyvéből felolvastam, olyanforma, mint egy megnyílt ablak, amelyen át a hitünk tekintetével bepillanthatunk Isten láthatatlan világába, és megsejthetünk valamit annak emberi szavakkal ki sem mondható dicsőségéből. Ezért beszél róla az apostol is csak szimbólumokban, vagyis nem leírja, amit lát, hanem inkább csak érzékelteti. Így hallgassuk hát mi is!

Íme, egy „megnyílt ajtót” lát, amely a mennybe vezet. Mióta az első ember elkövette az első bűnt, az ég és a föld elszakadtak egymástól, a menny bezáródott és elérhetetlen messzeségbe távolodott az embertől. A régi elképzelés szerint az égbolt ércfalként zárja el a mennyei világ dicsőségét és boldogságát az alulmaradt ember elől. Hiába volt minden erőlködés, az érckapu nem nyílt fel... Ezért olyan nagy jelentőségű Jézus megjelenése a földön, mert az Ő személye, isten-emberi mivolta, maga az a „megnyílt kapu”, - az Ő földön való megszületésével és a földről a mennybe való visszatérésével megnyílt és nyitva is maradt a kapu, rányílt a menny a földre! És az apostol most, mintegy lelki elragadtatásban, belép rajta...

Úgy látja, mintha egy beláthatatlan, hatalmas trónterem lenne a menny, mint egy roppant templomnak a szentélye. A legelső, amit megpillant benne: egy királyi szék, azon ül Valaki, de a rajta ülő magának Jánosnak is láthatatlan, még a nevét sem meri kimondani, de tudja róla, hogy ki az: maga az Isten, a mindenható Atya, Aki teremtette az eget és a földet. Milyen más ez a látomás, mint minden egyéb emberi elképzelés az Istenről! Nem szakállas öregúr, rákönyökölve a felhőkre, hanem maga a kimondhatatlan, láthatatlan, egyetlen és örök Szuverén, a maga felséges és változhatatlan nyugalmában! Amint mondtam: még a nevét sem mondja ki, csak a hatását írja le, se arcvonása, se alakja nincsen, csak a jelenség színei láthatók. Tekintetére nézve hasonló a jáspis és szárdius kőhöz, vagyis mai nyelven a gyémántkristályhoz és a rubinhoz. Hófehér és bíbor fényáradat sugárzik belőle. Az a régi világ többet értett a „fény” szón, mint mi. Számukra a fény: maga a jóság, az igazság, az erő és a hang volt. Az istenség „teste”. Tehát ez a gyémántszerű hófehér és rubinszerű bíbor fényáradat mintegy kifejezte az Isten szentségét és igazságát. Isten maga a mocsoktalan szentség és az ítélőigazság. Ez a szentség és igazság minden bűnt felfed, megéget! Gondoljunk csak bele abba a borzongató ténybe, hogy mi is ez elé az Isten elé állunk, valahányszor imádkozunk! És ez elé az Isten elé kerülünk majd az utolsó ítéleten. - És ugyanez az Istenből sugárzó, ragyogó fény az, amiről így szól az ének: „Által jársz Te mindent, rámragyogni engedd életadó áldott Lelked! Mint a kis virág is magától kibomlik, rá ha csöndes fényed omlik...” Óh, de borzongató jó ebben a fényben meg-megfüröszteni a lelkünket! „És a királyiszék körül szivárvány volt”. Mégpedig smaragd, vagyis zöld színű szivárvány. Olyan ez, mint egy ragyogó válaszfal, amelyik vissza is tart, hogy túl közel ne lépjünk a trónhoz, meg bíztat is, hogy szabad elébe járulni, hiszen a szivárvány az Ótestamentumban az Isten kegyelmi szövetségének a jelvénye volt. Tehát ebben az isteni jelenésben mindaz megvan, ami alkalmas arra, hogy megrémítse a bűnöst, és megvigasztalja a hívőt!

A királyi szék körül 24 szék, abban 24 vén ül fehér ruhákba öltözve, tehát mintegy főpapi öltözetben, és a fejükön aranykorona, minden valószínűség szerint a nap 24 órájának a megszemélyesítői, akik elmennek Isten orcája előtt, és hozzák és viszik az időt! A vének és a Széken ülő közötti tért villámlások és mennydörgések töltik ki, amelyek a királyi trónból jönnek elő, és az Isten félelmes erejét ábrázolják. Így villámlott és mennydörgött az Isten jelenléte a Sinai hegyen is a törvényadás idején... Azt jelenti ez, hogy Isten jelenléte: misztérium tremendum, szívet-lelket remegtető szent titokzatosság, nem lehet Vele bizalmaskodni, csak leborulni Előtte és magasztalni! Ezért van a Zsoltárok könyvében, az igazi hívők legszebb imádságaiban annyi Isten-magasztalás! Isten magasztalása nem papos szószaporítás, hanem mintegy megérzése annak a felséges ténynek, hogy Isten jelenlétében állok. Tehát a legmagasabb rendű imádság, amikor a lélek már nem kér semmit, nem panaszkodik, nem könyörög - magasztalásban a lélek egyetlen zengő visszhang az Isten rásugárzó dicsőségére!

A trón távlatát egy üvegtenger adja, amelyik hasonló a kristályhoz. Ma így mondanánk: olvadt brilliáns... Ez veszi körül, mintegy szigetet, az Isten palotáját. Ez a kép az egész látványt mérhetetlenül kiszélesíti és grandiózussá növeli. Üvegtenger: tehát nem olyan, amelyik folyton mozog, hullámzik: ez mozdulatlan, csendben nyugszik. Tehát megint csupa dicsőség, csupa ragyogás minden, csupa békesség és nyugalom, csupa hatalom és nagyszerűség! Ez az Istenből kiáradó élet tengere... Eszembe jut egy régi szép ének, amit még vasárnapi iskolás gyerek koromban tanultam Kecskeméten: „Óh, mi szép s dicső lesz majd egykoron, ha majd bűntől tisztán, szabadon, fogad be az égi hon.” Sába királyné asszonya, amikor Salamon király káprázatos pompáját meglátta, „a lélegzete is elállott”. #2Krón 9,5-6. Valahogy így leszünk mi is majd, amikor színről-színre látjuk ezt a káprázatos isteni világot! Nem úgy van-e, hogy az igazi nagyszerű élet még előttünk van!
Megint újabb kép: a trón körül négy úgynevezett „lelkes állat”, valamilyen élőlény, titokzatos trónálló. Arcuk hasonló az oroszlánhoz, a bikához, a sashoz és az angyalhoz. Itt ez a hasonlóság talán a természeti erők kiábrázolására vonatkozik. Azt jelenti a Jelenések könyve nyelvén, hogy Isten az Úr a mindenség fölött. Úr a világ négy tája fölött, tehát a tér fölött. Úr a négy napszak fölött, tehát az idő fölött. Úr az erő (oroszlán), a szaporaság (bika), a képzelet (sas) és az értelem (angyal) fölött. A kép az Isten mindenhatóságának az illusztráló eszköze, a totális, a kozmikus egész szimbóluma. Ugyanezek a titokzatos lények ezek, akiket Ezékiel kéruboknak nevez, vagyis azok az angyalok, akik Istenhez legközelebb állnak. Mind az Ő szolgálatára állnak és általuk hat Isten a világra. Ezek azok, akik az Isten életének az egész teljességét a mindenségbe belévezetik, és akik a mindenség életének egész teljességét az Isten trónja előtt képviselik. Mai nyelven azt jelenti ez, hogy minden mögött, amit a tudomány természeti törvénynek, erőnek, életnek nevez, valójában az Isten hatalmas, céltudatos munkája áll.

A fejezet végén hihetetlen nagy hódolatot ír le az apostol. Látja, amit ez a négy lelkes állat „meg nem szűnik nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene, Aki vala, és Aki van és Aki eljövendő. És amikor a lelkes állatok dicsőséget, tisztességet és hálát adtak annak, Aki a királyi székben ül, annak, Aki örökkön örökké él. Leesik a 24 vén azelőtt, Aki a királyi székben ül és imádja azt, Aki örökkön örökké él és az ő koronáit a királyi szék elé teszi, mondván: Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt, mert Te teremtettél mindent és a Te akaratodért vannak és teremtettek.” #Jel.4,9-11. Milyen csodálatos: lent a földön a bűn és a véges élet lármájában és zűrzavarában vagy megfeledkeznek Isten dicsőségéről az emberek, vagy éppen káromolják azt; odafenn a mennyben pedig a végtelen lények szakadatlan adorációval magasztalják az ég és föld Urát! Micsoda hatalmas kiváltsága a földön küzdő egyháznak az, hogy ebbe a mennyei kórusba beleénekelhet! Gondolunk-e erre, amikor énekelünk, vagy imádkozunk? Van-e egyáltalán sejtelmünk arról, hogy ilyenkor milyen társaságban vagyunk?

Isten ismerete, magasztalása, tisztelete hovatovább egyre jobban kimegy a divatból. Nem elég modern már! Nos hát: ne szégyelljük a mi Istenünket! Ne szégyelljük azok előtt, akik lemosolyognak miatta: azoknak is, mégis megvannak a maguk istenei, olyanok, mint a pénz, a fegyver, a gép, a hatalom, a szerelem, a jólét... Nos! Nekünk meg ilyen Istenünk van! Olyan hatalmas és dicsőséges, hogy csak ilyen képekben, szimbólumokban lehet Róla beszélni. Mert mindezek, amik itt meg vannak írva: csak képek! Ki tudná azt emberi nyelven, emberi fogalmak között elmondani, hogy milyen a menny? Vajon tényleg olyan, mint ahogyan itt le van írva? Nem! Ha majd mi magunk is odakerülünk, nem ilyennek találjuk majd. De nem is ezek a képek a fontosak! Trón, üvegtenger, palota, gyémánt, lelkes állat: ezek mind a mi emberi elképzelési anyagunkból való képek. Isten világának a valósága egészen más, mint a róla szóló szimbólumok. Hiszen éppen arról van itt szó, hogy az apostol emberileg kifejezhetetlent fejez ki emberileg. Úgy, hogy az egyes képek között akár még ellentmondások is lehetnek.
Értelme az egésznek az, hogy: térdre az Úr előtt! Próbáljunk elképzelni valamit abból, hogy milyen elképzelhetetlenül nagy, hatalmas, dicsőséges az Isten! Az Ő kezéből jön minden, ami van. Minden emberi dicsőség és uralom szánalmasan kicsi Hozzá képest. Íme, akik Őt színről-színre látják és ismerik: így hódolnak Előtte. Ehhez a hódolathoz csatlakozzunk mi is a földön. Bele ne fáradjunk az Ő dicsősége magasztalásába és az érte való hálaadásba!
Igen, jó néha így megállni és szemeinket az égre függeszteni... De nem azért, hogy csak tétlenül szemlélődjünk és a túlvilág nagyszerűségében gyönyörködjünk. Hanem valahogy úgy és azért, ahogyan és amiért a hajósok néztek valamikor régen a sarkcsillagra: onnan tudták lemérni az irányt, a megfelelőtájékozódást a végtelen tengeren. Igen, mi is a mennybe nézünk, de csak azért, hogy jobban el tudjunk igazodni a földön. E földön való eligazodásunk, e világért és az emberekért való szolgálatunk helyes irányának a meghatározása és megtalálása, és végül az óhajtott célba érkezésünk érdekében nézünk a mennybe! Igen, ebbe a mennybe ment be, láthatatlanodott bele, mint útnyitó, a mi Urunk, Jézus! De útja az emberekért való önmegtagadó szolgálaton, szenvedésen, halálon és feltámadáson át vezetett oda. Őt követni nekünk is csak ezen az úton lehet. „Mit állotok itt, nézvén a mennybe?” - hangzik felénk is egy idő után az angyali üzenet. Vár a földi szolgálat, vár a világ, várnak az emberek, vár a munka, vár az élet, gyerünk tovább, és kérjük együtt:

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat.
E földi útvesztőben te mutass jó utat:
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.
229. ének 1. vers

Dátum: 1970. május 7. Áldozócsütörtök