Okos istentisztelet

1970. április 26, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket. És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”

Egy régi, kedves jó barátom mondta el egyszer nekem egy megrázó élményét, amely még 25 évvel ezelőtt, a bombázások idején történt. Az egyik légitámadás alatt, ami igen sokáig tartott, feleségével, kis gyermekeivel és több száz idegennel együtt ott szorongtak ők is az óvóhelyen. És mivel nagyon hosszúra nyúlt a légi riadó, elfogyott az ivóvizük és a kisgyermekek sírtak a szomjúság miatt. Valakinek ki kellett bújni a föld alól, hogy vizet hozzon a szomszéd házból. Barátom éppen indulni készült, de egy ismeretlen fiatalember visszatartotta és azt mondta neki: “Kedves bátyám, én látom, hogy magának családja van, maradjon, majd én megyek.” Azzal fogta a kannát és el is ment. De soha többé nem tért vissza. Amikor vége volt a légi riadónak és elő jöttek a pincéből, barátom ott találta az ismeretlen fiatalembert holtan a földön, valamiféle repeszdarab sebezhette halálra. Megindultan nézte és arra gondolt. hogy íme, ha ez az ismeretlen fiatalember nem mondja neki azt, hogy maradjon, akkor most ő kellene, hogy ott feküdjön holtan ennek az embernek a helyén. Mind a mai napig szinte megrendülten gondol arra, hogy valaki meghalt helyette, hogy valaki az életét áldozta fel ő helyette.

Mit nem adna az ember az életéért? Mit nem adna az ember hálából annak, akiről tudja, hogy megmentette az életét? Ez a barátom is arra gondolt, hogy legalább tudná, ki volt az az ismeretlen fiatalember, vagy legalább azt tudná, hogy van-e valaki hozzátartozója valahol, hogy örök háláját leróhatná ezért a halálos áldozatért.

Pedig, testvérek, mindnyájunkkal az történik, hogy valaki meghal érettünk, helyettünk. Valaki a halálával megmentette számunkra az életet. Jézus! Jézus az életét adta azért, hogy mi élhessünk és azért, hogy mi boldogan, fölszabadultan, örökké élhessünk. Ezzel mintegy örök hálára kötelezte mindazokat, akik erről egyáltalán tudnak, akik ezt a halálos áldozatot hit által a maguk számára elfogadják. És nem lehet másképpen meghálálni ezt a halálos áldozatot, mérhetetlen szeretetet és isteni irgalmat, csak az egész életünknek a neki való odaajánlásával.

Erre hivatkozik Pál apostol, erre az isteni irgalomra, erre az isteni szeretetre, amikor így buzdít bennünket a felolvasott Igében: “Kérlek azért benneteket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy válaszul mintegy hálaadásul, szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” #Róm12, 1-2. Mert valóban ez az egyetlen okos, ez az egyetlen helyes, méltó és bölcs formája az istentiszteletnek. Tehát nem az, hogy valaki csak szájjal vallja Istenbe vetett hitét, hogy valaki csak egyetlen templomi összesereglés alkalmával, vagy egyetlen ünnepnapon dicséri és tiszteli az Istent, hanem a szó szoros értelmében, az egész életével dicséri és tiszteli Őt. Pál apostol éppen azt akarja kihangsúlyozni ezzel a különös szóval, hogy a ti testeteket szánjátok oda Istennek. Azt jelenti ez, hogy az igazán helyes istentisztelet, ami Istennek is tetsző, az nemcsak valami lelki dolog, az nemcsak valami olyan, ami a lélek titokzatos mélységeiben, az érzelmek világában megy végbe, nemcsak olyasmi, ami az ember és az Isten közötti viszonyt fejezi ki - persze ez is -, hanem sokkal több ennél.

Azt mondja az apostol, a ti testeteket szánjátok oda áldozatul. Tehát azt a testet, amelyikkel az éned érintkezik a külvilággal, amelyik beszél és cselekszik, amelyik mozog. Azt amelyik a benned élő hitbeli világosságot kisugározza a többi ember felé. Amelyik az Istenbe vetett hitet szinte láthatóvá, érezhetővé, tapinthatóvá teszi a többi ember számára is. Vagyis a kezünk, a lábunk minden mozdulatával, a szívünk minden dobb