Milyen viszonyban vagy Istennel?

1970. április 05, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Mert bizonyságot teszek felölök, hogy Isten iránt való buzgóság van bennök, de nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, és az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek. Mert a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára.”

A Római levélnek a sorozatos magyarázata folyamán ez a rész következett erre a napra. Ebben a most felolvasott részben, amelyik meglehetősen elvont fejtegetéseket tartalmaz, egy olyan kérdésről van szó, amely minden hívő embernek legalapvetőbb problémája. Mégpedig az Istenhez való viszonyulásának a kérdése. Arról a kérdésről, hogy milyen viszonyban vagyunk tulajdonképpen az Istennel. Általában egy ember kétféleképpen viszonyulhat az Istenhez, pozitív vagy negatív módon. A negatív módon való viszonyulás azt jelenti, hogy lehet közömbös Isten iránt, lehet ellenséges magatartású, de erről most itt nem érdemes beszélni, mert hiszen akik itt vannak most, azok azért bizonyára azért vannak itt, mert legalábbis igyekeznek valami módon pozitíven viszonyulni az Istenhez. A pozitív viszonyulás is többféle lehet, mert egyáltalán nem közömbös, hogy milyen ez a pozitív viszonyulás, mert az is lehet helyes vagy helytelen. Pál apostol egyáltalán nincs azon a véleményen, amit egy német közmondás így fejez ki: “lass einen jeden nach seiner Fasson selig werden!” Tehát: ám üdvözüljön mindenki a maga egyéni módján. Pál apostol nem ilyen nagyvonalú, hanem szinte fanatikusan ragaszkodik ahhoz, hogy az Istenhez való viszonyulásnak csak egyetlen módja és lehetősége van. Ezt próbáljuk most megvizsgálni!

Lehet Istenhez pozitíve viszonyulni pogány módon is. És azért érdemes erről is néhány szót ejteni, mert tapasztalatból tudom, hogy sok keresztyén embernek a hittudatában mai napig is megvan egy bizonyos pogány elem. Azt jelenti ez a pogány módon való viszonyulás, hogy hiszek egy fölöttem és a világ fölött álló hatalmasságban. Nevezzük azt végzetnek, vagy sorsnak, vagy természeti törvénynek, vagy akár istennek. Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy hatalma van fölöttem, életet adhat, vagy életet vehet el, kifürkészhetetlen az akarata, nem ajánlatos szembeszállni vele, udvarias látogatás számba menő templomba járással és hízelgő imádsággal igyekszem megnyerni az Ő jóindulatát, sőt egyes célra való adakozással egyenesen igyekeztem biztosítani a magam számára az Ő jóindulatát. Nos tehát, a pogányság babonás félelmének a viszonyulása ez. Az ember sohasem tudhatja, hogy mikor mosolyog vagy mikor haragszik meg rá ez a titokzatos isten. Sikerült-e igazán a kedve szerint cselekednem, vagy pedig nem, mit remélhetek tőle, jutalmat-e, vagy pedig büntetést? Ez a pogány elem, ez a pogány gondolat, a félelem alapján való viszonyulás ma is nagyon sok ember hittudatában megtalálható.

De nemcsak ez. Hanem még inkább megtalálható nagyon sok keresztyén ember hittudatában az úgynevezett zsidó módon való viszonyulás az Istenhez. És tulajdonképpen Pál apostol a most felolvasott levélben ez ellen küzd. Sőt a többi levelében is állandóan ez ellen harcol. Ennek a zsidó módon való viszonyulásnak a lényege az, hogy az Isten törvényeinek való minél teljesebb engedelmesség révén igyekszik az ember megigazulni, igazzá válni az Isten szemében. Nagyon sok vallásos ember a mai napig is úgy gondolja, hogy valami módon meg kell szolgálni, ki kell érdemelni az Istennek a jóindulatát a magam számára. Ismerem az Ő törvényét, amit elébem adott a Tízparancsolatban. Kerüljem tehát azt, amit tilt, cselekedjem azt, amit mond, lehetőleg ne ütközzem össze az Ő akaratával. Próbáljak eleget tenni minden vallásos és erkölcsi követelménynek, igyekezzem az általános tisztességnek és a becsületességnek az útján minél magasabbra jutni úgy, hogy majd amikor számadásra kerül a sor, akkor elmondhassam: én nem öltem, nem loptam, nem csaltam, nem bántottam, igaz ember voltam egész életemben, fő dolog az, hogy az ember igaz legyen, és akkor minden rendben van.

Itt már, érzitek, nem a félelem alapján viszonyul az ember az Istenhez, mint a pogány hívők, hanem a saját érdemeinek az alapján. Tehát vallásos és erkölcsi buzgósággal mintegy igyekszik kiérdemelni a maga számára Istennek a jóindulatát. Fölmerülhet itt az a kérdés, hogy miért volna ez helytelen, miért küzd ez ellen az apostol, hiszen végeredményben, hogyha valaki igazán komoly buzgósággal igyekszik Isten akarata szerint élni, az csak tiszteletre méltó lehet -, vagy nem? Figyeljétek csak meg, Pál apostol sem mond semmi rosszat a korabeli zsidó kortársaira. Nem azt veti a szemükre, hogy valami erkölcsi hitványság állná útját az üdvösségüknek. Ilyeneket mond, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, szent előttük Istennek az akarata, szeretik a vallásukat, és az Isten törvényének a betartására való igyekezetük valóban tiszteletre méltó. De! Vigyázzatok emberek, mert ezen a módon nem lehet elérni Istennek a jó tetszését!

Ezen az úton nem lehet eljutni az üdvösségre, mégpedig két okból sem. Az egyik ok az, ami itt le van írva, amit így mond: Mózes a törvényből való igazságról azt írja, hogy aki azokat cselekszi, él azáltal. Tehát aki az Isten akaratának akar engedelmeskedni, ez az út kétségtelenül az üdvösség útja, de ez az ember számára járhatatlan út. Egyetlen egy Valaki volt valaha ezen a világon, Aki ezen az úton járni tudott, tehát aki az Isten akaratának tökéletesen és maradék nélkül eleget tudott tenni. Ez az egyetlen valaki: Jézus! És hogyha valaki a cselekedetei által, a törvény cselekedeteinek a betartása által akarna üdvözülni, annak úgy kellene élnie, ahogyan Jézus élt. De hát ki képes erre? És ki tudná önmagát tökéletesen megüresítve mindenről úgy lemondani, hogy teljesen csak az Istennek és az emberek javára éljen? Önmagát egy életen keresztül minden bűntől, még a bűnös gondolattól is tisztán tartani? Ki tudna az ellenségeiért úgy meghalni, ki tudna úgy szeretni, ahogyan Jézus szeretett? Biztosan tapasztaltátok már ti is: mennél jobban igyekszem Isten akarata szerint élni, - tehát Isten törvényét, parancsolatait megvalósítani, megtartani, annak eleget tenni -, annál jobban felismerem, hogy mennyire képtelen vagyok erre. Annál jobban rádöbbenek, hogy mennyire rendezetlen a viszonyom az Istennel, és minden újabb és újabb bűnöm még csak jobban rontja ezt a viszonyt, és Istennek minden újabb parancsa és minden újabb tilalma megannyi vád velem szemben és még jobban elszakít az Istentől. Tehát a törvény cselekedeteinek az útja nem fölfelé visz, hanem lefelé, végül a teljes kétségbeesésbe, ha igazán őszinte vagyok önmagamhoz, az Istentől való elszakadásomnak egyre világosabb megismerésére és meglátására.

De nemcsak ezért járhatatlan ez az út, és helytelen. Hanem azért is helytelen a saját érdemeink alapján megpróbálni valahogy viszonyulni Istenhez, mert van ebben valami hallatlan gőg. Mégpedig az embernek a saját igazságához, a saját jóságához való ragaszkodásának a gőgje. Ugyanaz a gőg, mint ami annak idején volt a Bábel-torony építőiben is, hogy az ember úgy gondolja: na majd én! Én magam! A magam jóságából, a magam becsületességéből, a magam tisztességéből építem meg a lépcsőt, amelyen át majd bejutok a mennybe. Az a gőg ez, mintha Isten meg én egyenlő partnerek lennénk. Én megadom Istennek azt, amit Ő kíván tőlem, Ő is adja meg nekem azt, amivel ezért nekem tartozik.

A vallási buzgóságnak, a vallási vakbuzgóságnak ebben a gőgjében az ember éppen azt nem ismeri föl, hogy Istennek a legnagyobb ajándéka az ember számára nem az Ő törvénye, hanem Jézus! Sőt az egész törvény, Istennek minden kijelentett akarata a számunkra csak azért van, hogy belőle mintegy tükörből egyre jobban megismerve a magunk elveszettségét, Istentől való elszakadottságát, kénytelenek legyünk belekapaszkodni Istennek a nekünk nyújtott mentő kezébe, mint a vízbe fúló a mentőövbe, Jézusba.

Ezért mondja az apostol: “a törvény vége Krisztus, minden hívőnek igazságára” (4. vers). Ennek az útnak a vége, tehát ahová vezet ez az út, az nem a menny, hanem az a Krisztus. Ott végződik, oda vezet, arra kényszerít, hogy belekapaszkodjam Jézusba. Tehát az egész törvény tulajdonképpen arra való, hogy az ember rájöjjön végre arra, hogy ne a törvény félelme alapján, sem pedig a saját érdemei alapján nem viszonyulhat az Istenhez, hanem egyedül annak a kegyelemnek az alapján, amit Jézus élete, halála és feltámadása jelent a bűnös ember számára.

Nézzétek, ha mi emberek, képesek lennénk eleget tenni az Isten parancsainak, mi szükség lett volna akkor egyáltalán arra, hogy Jézus közénk jöjjön? És itt úgy éljen és úgy haljon meg, ahogyan élt, és ahogyan meghalt. Az Ő tiszta és tökéletesen bűn nélkül való élete nemcsak példakép a számunkra, - ám próbálja valaki utánozni, és úgy élni, ahogyan Ő élt, - hanem sokkal több ennél, Isten törvényének a teljes és maradéktalan betöltése helyettünk. Tehát éppen ezért a számunkra érdemeket szerző élet volt. Ő érdemelte ki a számunkra az Istennek a jó tetszését, és az Ő halála és az Ő feltámadása nem egy felséges Divina Commedia, egy csodálatos Isteni színjáték, hanem éppen megváltó halál és feltámadás. Ő szenvedte végig a bűnnek azt a büntetését, amit mi érdemeltünk, megint helyettünk, tehát a megfeszített és a feltámadott Jézusnak a személye valóban Istennek a mennyből lenyúló mentő keze, mellyel megragad bennünket. Istennek szinte látható szeretete, amivel megbocsátja a bűneinket, Istennek a felénk kitárt édesatyai karja, amivel magához ölel bennünket. Szinte mintha Jézus személye azt jelentené, mintha azt mondaná Jézus személyén keresztül az Isten nekünk: Gyere te ember, úgy, ahogy éppen vagy, a többit bízd rám, a többit majd én elintézem! Nem kell neked félned éntőlem! Hát kell félni attól, Aki ennyire szeret? Ne akard te megszolgálni és kiérdemelni az én jóságomat, irántad való jóindulatomat! Hát nem kell azt kiérdemelni, ami már a tied a Jézus érdeméért.

Tehát Testvérek, ne akarjunk mi tetszeni az Istennek, mert nem tetszhetünk, akárhogy buzgunk, akkor sem vagyunk tetszetősek az Isten előtt. A tékozló fiú a maga tépett rongyaiban és a maga kiéhezett nyomorúságában igazán nem lehetett valami tetszetős látvány. De az Atya karjai úgy ölelték át, ahogyan éppen jött. És amikor már otthon volt, akkor öltöztette fel az apja. Az új ruhát, a tiszta ünneplő ruhát már az atya adja őneki. Mi kell hát ahhoz, hogy üdvözülhessek? Tulajdonképpen semmi különös. Semmiféle különös aszketikus lelkigyakorlat, semmi filozófia, spekuláció, semmiféle misztikus önkínzás vagy valamiféle érdemeket szerző buzgóság és igyekezet. Hanem olyan valami kell, amiről azt mondja az apostol, hogy közel van hozzám, elérhető mindnyájunk számára, amit a gyermek éppen úgy meg tud tenni, mint egy tudós. Egyszerűen hinni abban a kegyelemben, amit Jézusnak a személye jelent a bűnös ember számára. Ez a hit fölszabadít egyszerre minden erőlködéstől, minden önkínzástól, minden önigazultságtól, egyszerűen önmagamtól. Ahogyan mondja az apostol itt a 9. versben: “Mert ha te a száddal vallást teszel az Úr Jézusról és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol!” Tehát mi kell az üdvösséghez? Semmi más, mint a szíveddel hinni, és a száddal vallást tenni arról, hogy Jézus a te Megváltód. Semmi más!

Miért mondja az apostol, hogy ha már az ember hiszi, akkor a szájával is tegyen vallást róla? Azért testvérek, mert a szájjal való kimondás által mintegy realizálódik az, amit a szív hisz. A szájjal való kimondás által mintegy alakot ölt, mintegy élővé válik az, amiben vagy, Akiben a szíved hisz. Kimondtad már valaha igazán, szívbéli hittel, hangosan azt, hogy Jézusom, megváltó Istenem? Azt mondja az apostol: mindenki, aki így hívja segítségül az Isten nevét, megtartatik. Tehát: hinni Isten kegyelmében, Jézus érdeméért, ez az egyetlen helyes módja az Istenhez való viszonyulásnak, vagyis a kegyelem alapján való viszonyulás az Istenhez.

Igen ám, de hogyan jut az ember hithez? Ilyen hithez? Erre is felel az apostol, mert itten csupa felvetett kérdésre felel az apostol, mintha vitáznék valakivel. Azt mondja: “azért a hit, hallásból van!” (17. vers) Tehát Isten hirdetteti az Ő Igéjét, és így támaszt hitet az emberben. Nem úgy keletkezik a hit, hogy fölajzom magamban ezt a lelki képességet, mert nekünk ilyen lelki képességünk nincs, hanem egész egyszerűen Isten az Ő szavával, az Ő Igéjével mintegy teremti bennünk a hitet. Egy példát hadd mondjak el erre: a múltkoriban egy haldoklónál jártam, idős özvegyasszonynál. Két nagyon súlyos régi bűne nyugtalanította a lelkét, mert mint mondotta, érzi, hogy hamarosan meg kell jelennie az Isten színe előtt. Töredelmesen meg is vallotta. Erre én két Igét mondottam neki a Bibliából nagyon-nagyon nyomatékosan. Azt, hogy “Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” #1Jn1,7 Meg azt, hogy aki hisz Jézusban, ha meghal is, él az. Még mindig szomorú szívvel az asszony azt mondotta: Ha maga mondja, nagytiszteletű úr, magának elhiszem. Erre azt válaszoltam neki: Nem én mondom, ne nekem higgye, hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit merjek mondani valakinek egy ilyen halálosan komoly pillanatban? Én csak tolmácsolom azt, amit maga az Úr Jézus mond. S akkor felderült az asszonynak az arca és azt mondta: Most már igazán hiszem, most már nyugodtan állok meg az Isten színe előtt.

Tehát Testvérek, a hit Isten Igéjének a meghallásából van. Amit Ő mond, azt nyugodtan hihetjük, arra rátehetjük nyugodtan az egész életünket, mert hiszen Ő is az egész életét tette rá minden szavára. És hogyha Ő azt mondja, hogy az Ő benne való hit által van élet mindnyájunk számára, itt a Földön és az örökkévalóságban is, akkor ez halálosan igaz. Igazabb, minthogy mi most itt vagyunk. És minden szava és minden ígérete ennyire igaz. Hihetsz benne, számíthatsz reá. De ha kegyelemből, ingyen, Jézus érdeméért, hit által van mindnyájunk számára üdvösség, akkor most már az ember ne is törekedjék a jóra, az igazra, az Isten törvényének a megtartására? De igen! Nagyon is törekedjék, csak azt ne higgye, hogy ezzel eleget tett az Istennek! Igen, a Krisztusban hívő ember is törekszik, nagyon is törekszik, de nem azért, mert fél az Istentől, és nem azért, hogy érdemeket szerezzen általa az Istennél, hanem azért, mert kegyelmet kapott. És most már hálából, az egész életét odaszenteli az Istennek, és így akarja meghálálni neki azt a kegyelmet.

Drága Testvérek, tisztáztuk-e már magunkban, hogy milyen alapon viszonyulunk mi az Istenhez? Azt mondottam az elején, hogy ez minden hívő ember legalapvetőbb kérdése. Én nem szeretnék úgy meghalni, hogy ez a kérdés ne lenne tisztázva mindnyájunknak a szívében. Félelem alapján, mint a pogány hívők? Vagy a saját érdemeink alapján, mint a zsidó hívők? Vagy pedig a kegyelem alapján, mint aki a megváltó Jézusban hisz? Talán nem elég gyakorlati kérdés ez, de valójában mégis az, mert itt kezdődik az egész keresztyén élet! Minden egyéb buzgóság emberi erőlködés. Egyedül a kegyelem az Istené! Fölszabadító, új életet támasztó Krisztusi erőforrás és hatalom a számunkra. Hogy is mondotta az apostol itten: “Ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézus Krisztusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol” (9. vers). Nos tehát, szívbeli hittel tegyen most vallást a szánk az Úr Jézus Krisztusról szép dicsértünk eléneklésével:

Kegyelem vagy, égi jó,
Mely minden bűnt eltörül,
Hagyd, hogy gyógyító folyó
Tisztogasson meg belül.
Élet-kút vagy, lüktetés,
Víz merítni drága hely,
Ó buzogj fel bennem,
és Öröklét felé emelj.

300. ének 4. vers

Ámen

Dátum: 1970. április 5.