A kereszt dimenziói

1970. március 27, péntek

Alapige

“A Jézus keresztje alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány. Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához. Mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.”

A tragikus és mégis dicsőséges nagypénteki szenvedésnek a végső jelenete tárul elénk a felolvasott Igéből. Amint hallottuk; az utolsó pillanatban még háromszor szólal meg a haldokló Jézus. Mind a három mondása olyan súlyos, olyan sokat jelentő, hogy külön-külön is elég lenne egy prédikáció alapigéjéül. De én most szeretném egységbe foglalni ezt a hármat, mégpedig Pál apostolnak egy kijelentésével, azzal az Igével, amit így írt egyszer az efézusi gyülekezetnek: “Imádkozom, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jóvoltának.” #Ef.3,18 Úgy érzem, Jézusnak az előbb, köztünk is elhangzott utolsó szavai mutatják meg igazán a golgotai kereszt mérhetetlen dimenzióit, -annak szélességét és hosszúságát, mélységét és magasságát.

1. Lássuk hát először Jézus keresztjének a szélességét és hosszúságát!
Szinte könnyekig megható az a pillanat, amikor a keresztről letekintve meglátja Máriát, az édesanyját, és azt a tanítványt, akit “szeret vala”, tehát Jánost, és így szól az anyjának: “Asszony, ímhol a te fiad!” -Majd pedig a tanítványnak: “Ímhol a te anyád!” Nemcsak egyszerűen azt jelenti ez, hogy rábízza egyikre a másikat, hanem sokkal többet! Azt, hogy ott a kereszt alatt, egy újfajta közösség születik.- Jézus ezzel a mondásával a vér szerinti kapcsolat mellett és helyett, megteremti a lélek szerinti rokonságot, az Ő köré sereglő emberek nagy lelki családját, a gyülekezet misztériumát! Így tartozunk össze mi is, mint egy nagy családnak a tagjai!

És az, hogy így sokan, idegenül is összetartozunk: ez nemcsak óhaj, nem valami lelki bizsergés. Nem valamilyen emberi rokonszenv, hanem ez egy egészen új kapcsolat teremtése Jézus keresztje által! Itt valóban úgy fordulhat például egy fiatalabb az idősebbhez, mintha az az apja vagy anyja volna, - vagy fordítva: mintha az a fiatal a fia, vagy leánya lenne, és mintha az a másik az édestestvére lenne. És nemcsak “lenne”, hanem az is, ténylegesen. Bizonyság reá az a tapasztalat, hogy sokszor egy lelki testvér közelebb tud állni az emberhez, mint egy vérségi. A hitbeli testvérek sokszor jobban megértik egymást, mint a vérbeli családtagok. A gyülekezet nagy családjában sokszor szorosabbak és tartósabbak a kötelékek, mint a szülők-gyermekek kis családjában. Aki a megfeszített Jézusban hisz, az nem lehet egyedül, annak családja van, annak itt ebben a gyülekezetben is sok atyja, anyja, fia, leánya, édestestvére van, és annak az egész világon sok hozzátartozója van. Itt az összetartó kötelék nem a közös vér, hanem a golgotai kereszt. Olyan misztikus összekapcsoló erő ez, amelyik országhatárokon, nyelvi és faji különbségeken felül, egyetlen nagy családi közösségbe vonja mindazokat az öregeket és fiatalokat, férfiakat és nőket, szegényeket és gazdagokat, akik az egész földkerekségén Jézus megváltó halálában hisznek. Valóban, egy egészen titokzatos testvéri közösség, a szó legszorosabb értelmében, mert a Jézus testében és vérében, Jézusnak a Golgotán megtöretett testében és a keresztfán kiontott vérében való lelki részesedés révén váltak testvéreivé egymásnak. Érezd úgy, hogy Jézus most a keresztről rád néz, meg énrám, -és így mondja: “Íme, aki itt ül melletted, az a te lelki anyád, vagy lelki fiad, leányod, a te édestestvéred!” Sőt, tekintsd ilyen közvetlen hozzátartozódnak azt az embert is, aki téged nem tekint annak, mert még nem tudja, hogy Jézus őérte is meghalt a keresztfán!
De nemcsak ajándék ez az összetartozás, hanem feladat is. Amikor Jézus azt mondja Jánosnak: “Ímhol a te anyád”, akkor ebben benne van az is, hogy: “Te, János, úgy viseld gondját ezentúl -helyettem- ennek a magára maradt, fájó szívű özvegy asszonynak, mintha az édesanyád lenne!” Jézus, amikor a kereszt által mintegy megteremti ezt az új kapcsolatot az emberek között, akkor ezzel azt is megparancsolja egyben, hogy tekintsünk minden özvegyet, árvát, elhagyottat, magányos lelket, gyászolót, gyámoltalant úgy, mint akit Jézus bízott ránk, mintha az anyánk, vagy a fiúnk, a nővérünk, vagy a testvérünk lenne. Minden segítségre szoruló ember a haldokló Jézus szent hagyatéka, azok számára, akik hisznek abban, hogy Jézus e világ megváltásáért halt meg a kereszten. Íme, a golgotai kereszt horizontális dimenziója ilyen széles ölelésű! Jézusnak a kereszten kifeszített két karja tényleg egy nagy családi közösségbe öleli az egész emberiséget. És milyen tág? A világ kezdetétől a világ végéig tart az a végeláthatatlan sor, amelyikbe beletartoznak azok is, akik valaha éltek, meg akik most élnek, és akik még majd ezután fognak élni ezen a földön. Ez a kereszt -szemmel nem is látható- igazi szélessége és hosszúsága.

2. De éppen ilyen mérhetetlen a mélysége és a magassága is. A mélységét csak sejteti ez a halk, gyötrődő sóhaj: “Szomjúhozom!” Ha csak fizikai értelemben veszszük Jézusnak ezt a szavát, a szenvedéseknek valami iszonyatos mélységébe láthatunk bele. Minden keresztre feszítettet őrjítő szomjúság gyötör, ami az emésztő láztól, meg a kezeken és lábakon lévő sebek gyulladásából ered. Jézus már hat óra hosszat függ így a keresztfán, sebeiből folydogál a vére. A tűző napon pörkölődik, szárad a teste. Csoda-e, ha kimerül és a szó szoros értelmében halálos szomjúság emészti? Iszonyú szenvedés lehet az eltikkadás. Az ilyen szomjúság már a vérben fölgyülemlett halál égető tüze, maga is a legkínosabb halál. Íme, már közvetlen közelről mered rá a halál sötét torka, amint éppen elnyelni készül áldozatát. Az egész nagypéntek iszonyata tetőzik ebben az elhaló rövid szóban: “Szomjúhozom!”

De van ennek a panasznak mélyebb értelme is. Emlékeztek, amikor Jézus egyszer a pokol emésztő gyötrelméről beszélt, akkor ezt a szomjúsággal érzékeltette. A gazdagról és Lázárról szóló példázatban van szó arról, hogy amikor a gazdag “a pokolban felemeli szemét, kínokban lévén, így kiált: ”Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!" #Lk16,24 Nos ugyanezt a pokoli gyötrelmet éli át Jézus a maga rettentő valóságában, amikor “szomjúhozik”. Az Isten bűnbocsátó kegyelmére szomjúhozó lélek jajszava ez, arra a kegyelemre, amit nem kap meg, mert végig kell szenvednie a kárhozat minden kínját a világ bűneiért! Csak egy szó az egész! De úgysem lehetne emberi szavak akármilyen áradatával kifejezni azt, mit jelent a világ bűneivel, a te és az én bűneimmel is megrakodtan elmerülni Isten ítéletének a hullámai között. Most üríti az utolsó cseppjét annak a borzalmas pohárnak, aminek a láttára ott a Gecsemáné kertjében az a vért verejtékező iszonyat fogta el, - az alját, a legalját, ahol a legkeserűbb, amitől a legégetőbbé válik a testet-lelket megemésztőszomjúság, ahol a legpokolibb a pokol! Az elkárhozott lélek kínja remeg át a kiszáradt testben és formálódik szóvá ebben a sóhajtásban: “Szomjúhozom!” Ez a pokol mélysége! Ilyen mélyre ér le az a golgotai kereszt! Helyettünk!!

És éppen ebből a mélységből fakad föl számunkra az élet forrása. Az Ő olthatatlan szomjúsága jelenti számunkra az enyhülést, a fölfrissülést, az örökélet vizét. Miként hajdan a pusztai vándorlás idején, a Mózes által megütött kősziklából üdítő víz fakadt, hogy a fáradt vándor nép új erőre kapjon, úgy a megsebzett, eltikkadtan vergődő Krisztus az a kőszikla, akiből az Isten vándornépének megerősítésére az örökélet vize fakad. Itt van a bűnbocsánat forrása, igyék belőle, akit vádol a lelkiismerete. Itt van az erő forrása, merítsen belőle, aki belefáradt az életbe. Itt van a szeretet forrása, merítse tele a szívét, akiből kiölte azt egy fagyos világ. Itt van a vigasztalás forrása, kaphat belőle, akinek kiszáradt a lelke a szomorúságtól. Itt van a lelki megújulás forrása, frissüljön fel benne, akinek ellankadt a hite! Itt van a gyógyító forrás, tartsa alá a lelkét, akinek valami fájdalma van! Itt van az üdvösség forrása, merítsen belőle bizonyosságot, aki a halál ellen keres bátorítást! Én is idejárok minden nap újra, hiszen itt válik valósággá az, amit egyszer így mondott Jézus: “Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék!” Igen, az élet vizét fakasztó megváltó szomjúságnak ebbe a mélységébe nyúlik le a golgotai kereszt!

3. És végül annak a keresztnek a magasságát ez a diadalmas fölkiáltás fejezi ki: “Elvégeztetett!” Olyan határozottan, öntudatosan hangzik ez, mint amikor valaki odalép az ura elé és jelentést tesz valamiről. Itt valóban ez történik, hogy egy isteni küldött tér vissza missziójából a Küldőjéhez, és jelenti az eredményt. Itt Jézus egész élete munkájával áll mintegy Isten elé, akitől a megbízást kapta. Így halljuk hát, amint mondja: “Elvégeztetett!” Nem azt jelenti ez, hogy “Na végre, ez is elmúlt, ennek is vége lett egyszer, túl vagyok rajta...” Hanem, mint aki egész életművét készen leteszi Isten elé. Elvégeztetett!

Milyen más ez, mint bárki más életének utolsó pillanata! Amikor majd mi jutunk el a földi út legvégére, de sok minden marad utánunk elvégezetlenül! Azt érezzük majd, hogy ezt is el kellett volna még végezni, azt is el kellett volna még intézni, félbemaradt munkák, kidolgozatlan tervek, megvalósulatlan álmok maradnak utánunk, mint egy hirtelen abbamaradt építkezés. Ki tudná azzal a békességgel és megnyugvással átadni a lelkét Istennek, hogy mindent elvégzett? Akármilyen beteg, vagy öreg valaki, akármennyit dolgozott, akármilyen jól kihasználta az életet, utolsó perceiben mégis így sóhajt: “Szeretnék még meggyógyulni, ezt, vagy azt elvégezni, élni!” Csak egyetlen halálos ágy van, ahol nem így sóhajt egy haldokló: a golgotai kereszt, amelyen Jézus kiszenvedett. Amit még ember soha nem mondott az élete legvégén, mert nem mondhatott, nem mert mondani. Jézus azt mondja: “Elvégeztetett!” Igen, elvégeztetett a nagy mű, a megváltás! Ezt kellett Jézusnak elvégeznie. Azt, hogy Isten megbocsáthasson az embernek úgy, hogy közben a saját igazságossága ne szenvedjen sérelmet, hogy Isten szerethesse a bűnöst, anélkül, hogy szeretné a bűnét, hogy ne kelljen elkárhoznia annak, aki vétkezett. Jézusnak az volt a küldetése, hogy megszerezze számunkra a megváltott életet, az Istennel megbékélt életet, az újjászületésben megtisztult életet, a sátáni hatások alól felszabadult életet, az örökkévalóság erőivel áthatott életet, a halálnál is erősebb életet, hogy visszaszerezze számunkra az örökéletet. És ez most mind elvégeztetett! Mintha ezt mondaná “Atyám, mindent, amivel megbíztál elintéztem. Emberré lettem, magamra vállaltam a világ bűnét, mindent megfizettem az enyémek helyett, az enyémekért! Mindent pontosan úgy végeztem el, ahogyan megbeszéltük az örökkévalóságban! Íme elvégeztetett!” Érzitek, mennyi isteni méltóság, ujjongó győzelem van ebben a felkiáltásban? Az a golgotai kereszt itt olyan magasra nyúlik, hogy egészen az égig ér, Isten trónusáig. Íme, ha a kereszt magasságát nézzük, belevész tekintetünk az örökkévalóságba.

Nézzünk hát mindnyájan lélekben arra a golgotai keresztre és ha most mi is megérthettük minden szentekkel együtt; mi az igazi szélessége és hosszúsága, mérhetetlen mélysége és magassága az Isten jóvoltának, akkor dicsőítsük Őt, aki megváltó halálával így egybekapcsolt bennünket egymással, és az örökkévaló Istennel!

Ámen

Dátum: 1970. március 27. délután Nagypéntek