Könyörülök!

1970. február 08, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Vannak a Szentírásban olyan Igék, amelyek nemcsak a szakképzetlen bibliaolvasóknak, de a legelmélyültebb teológusoknak is komoly problémát okoznak. Ez a most felolvasott Ige is ilyen. Nem csodálom, ha valaki közületek arra a kérdésre, hogy miről szeretne prédikációt hallani, ezt írta: Számomra olyan érthetetlen és erős ez az Ige: “Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.” Hiszen azért jött Jézus, hogy mindenkin könyörüljön, és hogy mindenki megtérhessen! - Nos, rengeteg magyarázatot olvastam ezzel az Igével kapcsolatban, de megvallom, hogy egyik sem nyugtatott meg teljesen. Én sem ígérem, hogy most kielégítő módon oldom meg ezt a problémát. Ha valahol, akkor itt igazán szem előtt kell tartanunk azt, ami így van megírva Ézsaiás könyvében: “Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” #Ézs55,8-9. Tehát azt értsük meg mindenekelőtt, hogy nem fogunk mindent megérteni ebből az Igéből. De legalább ne értsük félre!

Első sorban, amikor Isten azt mondja, hogy “könyörülök azon, akin könyörülök”, akkor egyet semmiképpen nem lehet és nem szabad kiolvasni ebből: azt az önkényességet, ami a fülünkben valahogy így rezonál: Azt teszem, amit akarok, mi közöd hozzá? Ez a kijelentés nem egy szeszélyes kényúr fennhéjázó megnyilatkozása, hatalmi önkénye, a zsarnoki kegy találomra való osztogatása, hanem ellenkezőleg: szinte megismételt állítás, megkettőzött bizonyság arról, hogy Isten kegyelme: kegyelem! Szinte majdnem így: Akinek én megkegyelmeztem, annak meg van ám kegyelmezve! Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, tehát ne féljen, és ne érezze magát megtűrt személynek az, akinek az Isten megkegyelmezett, mert az Ő kegyelme valódi kegyelem! Teljes rehabilitáció, olyan viszony, amit nem zavar meg a fájó emlékek felemlegetése, szemrehányása. Olyan kegyelmi állapot, mint a hazatért tékozló fiú állapota, újra fiúvá fogadva. A fiúságnak olyan állapota, amely egy teljes fölszabadult elkötelezésben tartja meg a megkegyelmezettet.

Azután jó abba is belegondolni, hogy mi is az a kegyelem. Nos, Istennek az a magatartása, indulata, cselekedete, amivel nem tartozik senkinek. Amit nem kénytelenségből, viszonzásképpen tesz, hanem teljesen szabad jó tetszéséből. Amit pusztán szeretetből gyakorol valakivel szemben, aki ezt egyáltalán nem érdemelte ki, nem szolgálta meg valamivel, sőt annak az ellenkezőjét várhatná! Például az itt említett személyek közül Isten nem tartozott Ábrahámnak, hogy éppen őt válassza ki minden idők híveinek ősatyjául, és hogy mégis őt szemelte ki erre a célra, tisztán kegyelemből történt. Nem tartozott Jákóbnak azzal, hogy előnyben részesítse egy bizonyos cél érdekében testvérével, Ézsauval szemben. Sem Mózesnek, hogy vele végeztesse el Izrael népének a Fáraó rabszolgaságából való megszabadítását, hogy mégis így történt, pusztán kegyelemből történt. Mint ahogyan nem tartozott ennek a nyomorult világnak sem azzal, hogy elküldje Jézust, és Őt megváltó halálra adja érte, hogy mégis megtette, kizárólag könyörülő irgalmából és kegyelméből történt. És neked, meg nekem sem tartozott azzal, hogy a Jézusban való hit által a mennyei dicsőség örököseivé akar tenni bennünket, és hogy mégis ezt teszi, csak kegyelme által történhet.

Így értsük hát azt a kegyelmet, hogy az Istennek az a cselekedete, indulata, magatartása, amivel nem tartozik senkinek. Éppen azért nem vonható Isten felelősségre, egészen a mindennapi élet legapróbb részletkérdéséig. Nem szállhatok vitába Vele azért, hogy miért választja ki például az egyik asszonyt hat gyermek anyjául, és miért hagyja meg a másikat - bármennyire is vágyódik gyermek után, meddőnek. Miért választja ki az egyiket Schweitzer Albert szerepre, és miért hagyja meg a másikat szürke írnoknak? Miért élteti az egyiket késő vénségéig jó egészségben, és miért hagyja elpusztulni a másikat fiatalon fájdalmas rákbetegségben? Lehetne folytatni a végtelenségig. Mert ez lényegében véve ugyanaz a kérdés, hogy miért más a sorsa Jákóbnak, mint Ézsaunak, és miért más a szerepe Mózesnek, mint a Fáraónak.

Ezek valóban titkok, Isten műhelytitkai, amit nem magyaráz meg, amire Pál csak utal azzal a hasonlattal, hogy jogában áll a fazekasnak a rendelkezésére álló agyagból ilyen vagy olyan formájú, ilyen vagy olyan célt szolgáló edényt gyúrni, virágvázát, tejesköcsögöt, vagy hulladékgyűjtő edényt, mert ilyenre is, olyanra is szüksége van. Végeredményben Isten a Teremtő! Ő tudja, mire van szüksége. Itt kell világosan megérteni, hogy amikor Isten az ember-agyagból virágvázát, tejesköcsögöt, vagy éppen hulladékgyűjtő edényt formál, akkor ez annak az embernek nem az üdvösségére vonatkozik, hanem a földi szerepére. Tehát az, hogy akin akar, könyörül, akit akar, megkeményít, nem azt jelenti, hogy egyeseket előre úgy teremtett, hogy azok mindenképpen üdvözüljenek, másokat meg úgy, hogy azok mindenképpen elkárhozzanak.
Ez ellentétben állna a Szentírás szellemével. Hanem arra, hogy kit mire akar az Ő céljai érdekében felhasználni a történelem folyamán. Izráel népének a kiválasztása is azért történt, hogy betöltse azt a történeti - mondjuk így: üdvtörténeti - szerepet, amit Isten szánt neki a világot megváltó tervének előkészítésében és véghezvitelében. Izráelnek ez a kiválasztása tehát nem az örök üdvösségre való kiválasztás volt, hanem szolgálatra való. Arra, hogy egy pogány világban az egy igaz Istent imádja, és a pogányok között az egy igaz Istenben való hit terjesztője legyen. Kiválasztotta arra, hogy részesüljön az isteni kinyilatkoztatásban, és azt továbbadja. Ezért bízta rá a szent iratokat, a próféták írásait, hogy azokat megőrizze. Arra is kiválasztotta, hogy belőle szülessen test szerint Krisztus, a világ Megváltója. Izráel népének a kiválasztása tehát nem önmagáért történt, hanem az egész emberiségért. Ez a kiválasztás küldetés, elhívás! Isten azt akarja vele, hogy ez a nép az Ő szolgálatában álljon. Nem a többi nép kárára, hanem azoknak az érdekében történik Izráelnek erre a különleges szerepre történő kiválasztása.

Tehát ez is kegyelem, a többi nép iránt is kegyelem! Ábrahámmal, a zsidó nép ősatyjával kezdődik ez a különleges szerepre való kiválasztás. Az ő utódaiban folytatódik tovább egészen Jézusig. De Ábrahámnak sem mindegyik utódában, hiszen neki is két fia volt. A kiválasztás vonala csak egyben, Izsák vonalában megy tovább. Izsák két fia közül Isten csak Jákób leszármazottaiban viszi tovább a kiválasztás vonalát. Ez a kifejezés, hogy “Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem” #Róm9,13 nem azt jelenti, hogy Jákób üdvözül, a testvére pedig elkárhozik. Nem szó szerint értendő, hanem a sémita nyelvekben szokásos, éles szembeállítással találkozunk. Nem gyűlöletről van szó, hanem arról, hogy Isten titokzatos akaratából nem Ézsau örökölte a messiási ígéretet, hanem Jákób.

Nem mindenki kap szerepet abban az üdvtörténeti vonalban, amit Isten a világtörténelem folyamán bonyolít tovább a végkifejlet felé. Aki kap is szerepet, vagy pozitív, vagy negatív értelemben kapja. Mint például Mózesnek pozitív értelemben van szerepe, a fáraónak pedig ugyanakkor, ugyanabban az értelemben negatív szerep jut. (Ez éppúgy nem érdem Mózes számára, mint ahogy nem mentség a fáraónak: Tudjuk, hogy a fáraó annak idején megkeményítette a szívét a Mózes által tolmácsolt Isteni paranccsal szemben, hogy engedje szabadon a zsidó népet Egyiptomból. Nem akarta elengedni őket.) De éppen arról van itt szó, hogy Isten üdvtervét, messiási ígéretének megvalósulását nem tudja meghiúsítani sem a fáraó, sem a hitetlenség, sem a megkeményedés, sem az üdvtörténet negatív szereplője.

Megint csak Isten kegyelmének csodája, hogy amikor a hitetlen szabadon, felelősen, öntudatosan cselekszik, akkor is eszköz annak a kezében, aki ezt mondta magáról: Könyörülök! Kegyelmezek! Isten az emberi butaságot, indulatot is felhasználja valami jóra, csak ki kell tudni várni. Ez az Isten humora. Az olyan eseteket, mint a fáraó megkeményedése, előre belekalkulálta a világtervébe. A fáraó továbbviszi akarata ellenére, amit Isten eltervezett. Hiszen a fáraó nélkül nem lenne Egyiptomból való csodálatos szabadulás, és nem lenne páska - bárány! Itt megint egy érthetetlen titokkal állunk szemben. Azt mondja az Írás: Isten, akiket akar, megkeményít. Tehát Isten keményítette meg a fáraó szívét is? Igen is, meg nem is. Tapasztalati tény ma is, hogy az Ige be nem fogadása, az Isten akaratával való ellenszegülés megkeményíti az ember lelkét, immunizálja az Ige ellen, és kevésbé befogadóvá teszi. Az ilyen megkeményedett lelkű embert vagy népet hagyja Isten menni a maga útján. Az embert tehát a saját bűne keményíti meg, és fordítja el egyre jobban Isten kegyelmétől. A nem akarás következménye a nem látás, a lelki vakság. De még ezzel a megkeményítéssel sem az elvesztés Isten célja. A megkeményítés nem azért történik, hogy végleges legyen. A megkeményítés, bármilyen különösen hangzik, szintén Isten kegyelmi útja.

Izráel népe is megkeményítette magát a Jézusban kinyilatkoztatott isteni, üdvözítő kegyelemmel szemben. Elvetette a Messiást, és mégis, Izráel megkeményedése is csak egy lépés az üdvtörténet útján. Ez is benne van Isten örök tervében. Hiszen ezáltal jut túl az evangélium egy nép és egy ország határain, a pogányok közé is. De Izráel felé is kegyelem ez a megkeményedés. Hiszen a tékozló fiú apja is azért engedte el hazulról a kemény szívű fiát, hogy a nyomorúság és a disznók vályúja után majd hazataláljon, jobban, mint elindulása előtt. És végül fia lett atyjának, mint a bátyja. Amikor Izráel népe egy évezredes elvettetés és szenvedés után újra hazatalál Jézus atyai házába, akkor tudja igazán betölteni Istentől rendelt hivatását, hogy a világ népei számára áldás és világosság hordozója lehessen! Tehát a megkeményedés is azért van, hogy még jobban könyörüljön, még világosabbá, ragyogóbbá váljon, az hogy “Könyörülök azon, akin könyörülök”.

Végül szó van itt a harag edényeiről is, akiken megmutatja Isten az Ő büntető igazságosságát. Nem Isten formálja a harag edényeit, hanem az ember teszi magát ilyenné. A harag edényein demonstrálja Isten, hogy mi a következménye annak, ha valaki megátalkodottan utasítja vissza az Ő kegyelmét. Vagy talán csak az lenne Isten kötelessége, hogy könyörüljön, és nem volna oka és joga haragudni, meg ítélni? Sőt Isten egyszer olyan példát is statuált, hogy ugyanabban az edényben volt meg a haragja és a kegyelme. Jézus a kereszten egyszerre lett értünk harag edénye is, meg irgalom edénye is. Ott mutatta meg igazán bűnt büntető hatalmát, és a bűnösön könyörülő irgalmát! Tehát a haragja is csak a kegyelmét húzza alá, és teszi sürgetővé számunkra, hogy meghódoljunk előtte! Komoly figyelmeztetés van ebben: Vigyázz, ne játssz a kegyelemmel! Mert Isten nemcsak kegyelmes, hanem haragvó, büntető Isten is. Tűri, elszenvedi a harag edényeit, de nem a végletekig!

Nem folytatom, hiszen itt isteni titkokkal, szent misztériummal állunk szemben. Isten gondolataiból csak annyit tudhatunk meg, amennyit Ő maga elmondott nekünk. A többi olyan titok marad, mint egy magas hegy, amelynek ormait felhő takarja el a szemünk elől. Isten gondolatairól nem tudunk saját emberi logikánk számára összefüggő gondolatrendszert alkotni. Itt valóban arról van szó, hogy meg tudunk-e hajolni Isten előtt. Nem egy logikusan elgondolt istenfogalom előtt, hanem az élő Isten előtt. Ha igen, akkor teljes bizalommal számíthatjuk magunkat azok közé, akikre Igénknek ez az állítása, megkettőzött bizonysága vonatkozik: “Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek.”

Csak azt tudom mondani, és kérem, mondjátok velem: Ha nem értelek is, “én benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Istenem.” #Zsolt31,15.

Ámen

Dátum: 1970. február 8.