Az imádság ereje

1969. október 26, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét.”

Hívő embereknek gyakran szokott problémája lenni az imádság általában. És ez nem is csoda, mert ha igaz - márpedig igaz -, hogy az imádság a hívő embernek lélegzetvétel, akkor az imádság valóban nagyon központi szerepet tölt be minden hívő embernek, tehát mindnyájunknak az életében.
Talán emlékeztek reá, a legutolsó ilyen, hónap utolsó vasárnapi istentiszteletén a meg nem hallgatott imádságról volt szó. Most pedig egy olyan kérdésre szeretném rávilágítani Isten Igéjének a fényét, ami szintén sok hívő embert, imádkozni akaró lelket foglalkoztat. A kérdés így hangzik: Olyan gyakran mondják, hogy milyen sokat jelent az imádság a számunkra. Jézus is mindig újra és újra biztat, hogy csak imádkozzunk és kérjünk, zörgessünk és keressünk, de én nem érzem az erejét! Mondom, mondom, de utána éppen olyan gyenge és erőtelen vagyok, mint előtte. Miért? Azt hiszem, akármelyikünk feltehette volna ezt a kérdést, akik most itt ülünk, mert mindnyájunknak van ehhez hasonló tapasztalatunk. Ebben az Igében, amit felolvastam, éppen erről van szó. Nem általánosságban az imádságról, hiszen az olyan óriási téma, hogy írhatta volna Jakab apostol akár az egész levelét is erről. Ő itt kifejezetten az imádságnak az erejéről beszél.

Hallottátok, így szól a híradás, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” #Jak1,16a. Az új, magyar bibliafordítás ezt, hogy igen hasznos, az eredeti szöveg pontosabb fordításával így adja vissza: nagy erő van az igaz ember buzgó könyörgésében. Tehát nagy erő van benne. Arról van szó, hogy milyen nagy erő van az imádságban! És kétségtelen, hogy ez nagyon merész állítás, hiszen már magában azt is nagyon merész dolog föltételezni, hogy van egy láthatatlan, de valóságos Valaki, Aki hallja egyáltalán, és meghallgatja a mi Hozzá szóló esedezéseinket és imádságainkat. És ez az imádság, amit mi el szoktunk mondani itt a templomban, vagy otthon, a magányos csendességünkben, az nemcsak egyszerűen egy kultikus, megszokott esemény. Nem autoszuggesztió-féle lelki jelenség, hanem tényleg olyan valami, aminek reális értelme és gyakorlati haszna van. Tényleg merészség föltételezni azt, hogy az imádság révén mintegy kapcsolat létesül közöttem és az Isten között, a föld és a menny között. Pedig erről van szó!

De soha ne felejtsük el, hogy ezt a kapcsolatot nem én vettem fel, hanem az Isten vette fel először a kapcsolatot velem. Nem én tárcsáztam fel valami lelki telefonautomata készüléken a mennyet a láthatatlan űrben, hanem onnan hívtak fel először engem. Nem én szólítottam először az Istent, hanem mindig, újra és újra Ő szólít meg engem. És én már csak válaszolok erre a hangra, ami hozzám érkezik onnét. És ezek a hangok és mennyei üzenetek szakadatlanul érkeznek hozzám! Csak az a baj, hogy nem vagyunk mindig kellőképpen ráhangolva! Valahogyan úgy van, mint ez a templomtér, ahol most együtt vagyunk. Tele van sokféle rádióhullámmal. Nem látjuk, pedig itt vannak, nem halljuk, pedig itt rezegnek. De amelyik pillanatban egy megfelelő vevőkészüléket, egy rádióvevőt állítunk ide, és azt működésbe hozzuk, megszólal közöttünk az a muzsika, ami az előbb is itt volt, csak éppen nem volt hallható. Valahogy a lelkünknek is van egy ilyen titokzatos vevőkészüléke. Nevezzük azt hitnek. Hogyha beállítjuk és ráhangoljuk a mennyei hullámhosszra, akkor egyszerre hallhatóvá válik számunkra a mennyei adás. Egyszerre azt érezzük, illetve halljuk, hogy megszólított bennünket az Isten. Felvette velünk a kapcsolatot az Isten! A Bibliának és az igehirdetőnek a szavaiból mintegy kihalljuk az Istennek a szavát, és így már egészen reálissá válik az a lehetőség is, hogy én is válaszoljak Neki! Szóljak Hozzá, megszólítsam Őt, kérjek valamit, hálát adjak, tehát imádkozzam. Ugye, most már egészen más súlya van az “imádság-problémának”? És így az imádság valóban egy láthatatlan, de tényleges kapcsolat egy olyan Valakivel, Aki fölöttünk van, és biztat: Ne félj, itt vagyok! Én vagyok az Isten, hallom, amit mondasz! Ezért mondja Jakab apostol, hogy az igaz ember könyörgése az, amiben nagy erő van.

De felmerülhet itt az a kérdés, hogy ki az az igaz ember? Semmiképpen nem a bűn nélkül való emberről van szó. Hiszen mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy bűn nélkül való ember nincs. Ki hát akkor az igaz ember? Éppen az Isten által megszólított ember az igaz ember. Tehát az, akit az Isten a szavával megtalált. Maga elé állított, és igaznak deklarált, Jézusnak a helyette való áldozatáért minden vád alól felmentett. Az az igaz ember, aki tudja, - mert már hallotta Isten szavát -, hogy mindenféle bűnökkel és mulasztásokkal, mindenféle testi-lelki nyomorúsággal megterhelten áll ott az Isten előtt. De éppen egy olyan Isten előtt áll, aki Jézus érdeméért megbocsátott neki, és kegyelmesen gyermekévé fogadta. Tehát igaz emberként imádkozni azt jelenti, hogy Jézusnak már az elvégzett megváltói munkája alapján állva szólni bátran, gyermeki bizalommal az Édesatyánkhoz, Aki a mennyekben van. Így, ugye sokkal valószínűbb és hihetőbb, amit az apostol mond: “Nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében”. De nem magában a könyörgésben van a nagy erő! Nem a mi imádságunk szavaiban van valami bűvös erő, hanem abban a tényben, hogy az imádság összeköt bennünket az erős Istennel, a hatalmas Istennel! Mert hiszen minden imádság lényege éppen az, hogy bekapcsolódik általa az emberi lélek a mennyei erőműbe. Az imádság azt jelenti, hogy számítok egy olyan erőre, amit nem én termelek ki magamból, hanem amit Istentől kapok. Tehát nem nekünk kell erőssé tenni az imádságunkat. Nem nekünk kell megfeszíteni az akaratunkat, és valami lelki impulzust adni bele!

Érzéseinknek a heve, akaratunknak a koncentrálása még nem teszi erőssé az imádságunkat. Természetes, hogy ez is fontos, de Jakab apostol mindezeken túl irányítja a figyelmünket Arra, Akihez imádkozunk. Tehát az Isten erejéről van szó tulajdonképpen. Erre kell beállítódnunk az imádságunkban. Akkor tudja Isten a mi egyébként nagyon fakó, érzelmekben szegény imádságunkba - mint egy edénybe - beletenni az Ő erejét. Tehát nem az dönti el az imádság által megtapasztalható erőt, hogy mit érzek, hogy milyen élményeim vagy tapasztalataim vannak az imádság meghallgatása terén, hanem Istennek az a sok-sok ígérete, ami erre vonatkozik! Többek között pl. az is, amit az előbb olvastunk, hogy nagy erő van az igaz ember könyörgésében. Nagy ereje van akkor is, ha te semmit nem érzel belőle. Isten mondta, és ahova ez az erő kiárad, ott egészen bizonyos, hogy nem marad hatás nélkül. De az is nagyon fontos, amit az apostol így mond, hogy a buzgóságos könyörgésben van nagy erő. Megint hangsúlyos ez a szó, hogy buzgóságos. És ha ez a jelző, hogy “buzgóságos”, kimarad valakinek az imádságából, ne csodálkozzon rajta, ha semmi erőhöz nem jut általa. Mert gondoljátok el, hogy sokszor az a szinte értelmetlenül ledarált imádság, és az a fáradt imafoszlány, amit az ember lefekvés előtt, elalvással küzdve, még gyorsan az ágyban elmond, nem nevezhető buzgóságosnak. Nem valami hosszan tartó imádságról van szó, pláne nem bőbeszédű imádságra buzdít az apostol, de mindenesetre elmélyedt, szívből fakadó, lélekkel teljes imádságról van szó. Olyanról, amelyikben benne van az egész ember. Egy nagyon komoly keresztyén gondolkodó mondta egyszer, hogy imádkozni sokkal nehezebb, mint dolgozni. És száz ember közül, aki nem ijed meg a munka megtételétől, alig akadna egy-kettő, aki az imádság megerőltető munkáját vállalná magára. A legtöbb ember megszökik előle, fél tőle. Ki ne félt volna már, amikor először kellett egyedül lenni az Istennel? Talán éppen ezért van az, hogy olyan kevesen imádkoznak igazán. Az a nagy erő bizony csak abban a buzgóságos könyörgésben van, amiről az apostol beszél. Emlékszem reá, diákkoromban sokat töltöttem akkumulátort, mert akkor még olyan rádiók voltak, amikhez ez volt szükséges. Nagyon jól tudom, hogy milyen hosszan tartó kapcsolatra volt szükség az áramforrással, hogy az akkumulátor megfelelően feltöltődjék. A léleknek is ilyen alapos, ha nem is éppen hosszan tartó, de semmiképpen nem elkapkodott, rendszeres, meg-megújuló kapcsolatra van szüksége, hogy megtelítődjön ezzel a bizonyos mennyei energiával.

Itt látszik igazán, hogy nem terméketlen áhítatoskodás az imádság, hanem éppen a mindennapi élet feladataira való komoly felkészülés. De vajon melyikünknek nincs szüksége arra a nagy, felülről való erőre a mindennapi életben, a munkánk terhének a hordozásában? Vagy a szenvedések és a keresztek elviselésében, vagy pláne a Krisztusi életforma kialakításában? Melyikünknek ne volna szüksége emberfeletti erőre hozzá? Ugye, mégiscsak más az, ha a magad erejével indulsz bele egy új nap küzdelmébe reggelenként, vagy pedig éppen azzal a bizonyos felülről való erővel megtelítődve. Biztos vagyok benne, hogy meglátszódnék mindennapi életünk minden területén, hogyha csak egy kicsit komolyan vennénk, amit az apostol mond, hogy milyen nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében! Egy példával illusztrálja ezt az apostol. Arról beszél, hogy “Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét.” (16. v.). Megint arról van itt szó, hogy mennyire nem bagatell dolog az imádság. Mennyire nemcsak egy áhítatoskodó lélek magánügye! Szinte alig merem kimondani, de így van, az Igében ez látszik, hogy az imádság a közösség érdekében végzett szolgálat!

Íme, itt az Igében szinte azt látjuk, hogy egyenesen országos ügy lett az imádság. Az egész országnak, az egész népnek a gazdasági és politikai életének irányítására, alakulására hatással volt az, hogy Illés imádkozott. Ez megdöbbentő dolog! Megdöbbentő az, hogy Isten ennyire belekalkulálja az események alakulásába az Övéinek a könyörgését! Illés nemcsak önmagáért imádkozott, ahogy mi szoktunk, hanem az egész országért, az egész népért! Mert itt Isten nemcsak rajtunk akar segíteni egyenként külön-külön! Ő mindenkin akar segíteni! Esetleg az Ő kegyelme segítségét éppen a mi imádságunk révén akarja eljuttatni azokhoz, akik nem szoktak, vagy nem tudnak imádkozni. Ezért van szüksége Istennek egy imádkozó gyülekezetre ezen a földön. Egy olyan lelki népre, amelyik ezért a világért van, és amelyik ezért a világért szokott és tud könyörögni. Ezért mondja az apostol, hogy “imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” #Jak5,16b. Ha közületek valaki most úgy érzi, hogy nem érzi az imádságnak az erejét, én csak egy igazán jó tanácsot tudok adni. Azt, hogy próbáljon komolyan odaállni magányos imádságaiban egyszer valaki másért az Isten elé. Álljon oda Isten és egy beteg ember közé, vagy Isten és egy gyászoló család közé, vagy Isten és az oly sokat szidott hosszú hajú huligánok közé! Álljon oda Isten és a népünk közé! Vegyen magára tényleg komoly terheket! Olyan terheket, mint a világ békességének az ügye, vagy mint egy embernek a megtérése, vagy a földön dúló háborúk megszűnése, vagy mint az egyházakban folyó igehirdetésnek a tisztasága. Ezeket a terheket hordja oda imádságban az Isten elé. Legyen összekötő csatorna az Isten áldása és a sok-sok emberi nyomorúság között! Majd meglátja, hogy mennyire megújul az egész imaélete! “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”! Vajon elhisszük-e igazán, ami ebben az ígéretben van? El tudjuk igazán hinni, hogy Jézus halálában és feltámadásában valóban gyógyító erő van a földi élet mindenféle zűrzavara és baja számára? Elhisszük, hogyha így buzgóságosan, valóban buzgóságosan tudnánk könyörögni egymásért, mint említettem, akkor annak a nagy erőnek a hatása jobban érezhetővé válnék itt, ezen a földön? Csodálatos dolog, hogy az egymásért való könyörgéssel is úgy vagyunk, mint Istennek minden ajándékával! Hogy miközben élünk vele, közben mi magunk gazdagodunk meg a legjobban általa!

Tehát: “imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”! Ez arra az emberre is vonatkozik, aki imádkozik, és nemcsak arra, akiért imádkozik. Közben az is gyógyul, aki imádkozik! Az egymásért való imádság közben szinte azt érzi az ember, hogy kigyúl a szívében az Isten és az emberek iránti szeretetnek a lángja, és megmelengeti a saját, egyébként didergő lelkét is! Itt most ne mondja senki, hogy igen ám, de én nem vagyok Illés, nem vagyok próféta, nem tudok úgy imádkozni! Hiszen az egész igehirdetésben azt próbáltam vázolni, hogy az imádságnak az ereje nem rajtunk áll, hanem Istenen. És az imádsággal nem úgy vagyunk, mint valami tehetséggel, ami az egyik embernek van, a másiknak pedig nincs. Mint pl. az egyik ember ért a matematikához, a másik pedig nem. Az imádságban mindnyájan egyformák vagyunk! Éppen azért mondja Jakab apostol, hogy Illés hozzánk hasonló ember volt. De milyen gyarló ember volt! Éppen olyan gyarló, mint te meg én. Éppen azért akarja ilyen hozzánk hasonlóan gyarló ember példáján bemutatni az imádságnak azt a csodálatos, nagy erejét, hogy ezzel is mintegy bátorítson bennünket! Nem nekünk kell valami különös képességgel és erővel felruházott embernek lenni!

Nekünk csak hinnünk kell! Nekünk csak hinnünk szabad, hogy az Isten az erős, hogy a mi Megváltó Urunk a hatalmas, a kegyelmes! Hogyha te ezt hiszed, akkor máris tudsz imádkozni! Majd az Ő ereje elvégzi azt, amiért te olyan buzgón könyörögsz! Akkor is, ha nem látod, akkor is, ha nem érzed!

Ámen

Dátum: 1969. október 26.