Békességünk van Istennel

1969. augusztus 17, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.”

Arra a többször ismételt felszólításra, hogy ki-ki írja meg, milyen Igével kapcsolatban, milyen témáról vagy problémáról szeretne igehirdetést hallani, érkezett többek között egy levél, amelyből most néhány sort felolvasok: “Azt kérem, arról szóljon egyszer az igehirdetés, hogy milyen boldogság hinni, Istené, Jézusé lenni, Szentlélektől megáldottnak lenni! Vigasztalás kell ma az embereknek és ez a legfőbb öröm, amit a földi élet adhat. A bűntudat is kell, jó ha ébren tartjuk azt is magunkban, de tanuljunk meg ujjongani, hogy ilyen szép az élet, jók az emberek, ha mi is jók vagyunk hozzájuk. Isten olyan szép világot adott nekünk és az életünk csupa apró örömökből állhat, ha nyitva tartjuk a szemünket...”
Nos, úgy érzem, hogy ha nem is direkt, de indirekt módon erről beszél az apostol a felolvasott Igében. Arról, hogy milyen jó Istené, Jézusé lenni, milyen nagy ajándéka ez az életnek, és milyen szép így az élet...! Mindez benne van az apostolnak ebben a kijelentésében: “Békességünk van Istennel!” Erről a békességről szeretnék most beszélni!
Békesség! A szó súlyát, aktualitását, ma különösen érezzük mindnyájan, az egész földkerekségen! Békesség a földön, a nemzetek között; ez az ami ma a legjobb szándékú emberek, politikusok legfőbb törekvése, ami ma az embermilliók legfőbb vágya! Nem hiszem, hogy akad épeszű ember a földön, aki egy atomháború fenyegetésének az árnyékában ne a világbéke biztosításában és fenntartásában látná az egész emberiség életben maradásának az egyetlen lehetőségét ma a földön. De óh, jaj, mégis hamar fölborulhat ez az óhajtott békesség a földön!
Vagy békesség a házban. Az egy tető alatt lakó emberek békés együttélése, gyermekkacagástól hangos gondtalan órák, meghitt meleget árasztó családi tűzhely! Ki ne vágyakoznék erre tudatosan? Mindenki azt szeretné, ha legalább az otthonában békében hagynák! De jaj, elég egy keserű megjegyzés, egy idegesen odavetett szó, egy portörlő rongy kirázása a felsőbb emeleten, vagy egy hangosabbra csavart rádió, - és máris fölborul az óhajtott békesség, kész a háborúság!

Vagy békesség a szívben! Talán ez a legtöbb, a legfontosabb és a legnehezebb! Az a belső nyugalom és biztonságérzet, amely fölötte áll az élet hiú vásárának, zajának, ideges forgatagának...! A szívnek ez a békessége több és nagyobb érték, mint a boldogság! De óh, jaj, ez borul föl a leghamarabb! A gyógyszerstatisztikák kimutatása szerint a különféle nyugtatókból fogy a legtöbb a világon, jeléül annak, hogy szinte általános jelenség a kiborulás, éppen a szív békességének a hiánya. Az apostol is a békességről beszél, mégpedig olyan békességről, amelyik minden más békességnek egyetlen alapja. Azt mondja: békességünk van Istennel! Én már rájöttem, hogy valóban ez a legfontosabb az életben, - sőt egyenesen ez az a bizonyos “egy szükséges dolog”, amiről Jézus is beszélt egyszer. Mert ha valaki igazában békességben van Istennel, akkor békességben van önmagával is, meg a világgal is, az emberekkel is, meg a sorsával is! Akkor van igazán olyan békessége, amit semmi sem boríthat fel többé, amint majd látni fogjuk a továbbiakban.
Először most azt próbáljuk meglátni, mit jelent békességben lenni Istennel? Az apostol határozottan kijelenti, mint meglévő tényt: Békességünk van Istennel! Egy pillanatra szeretném megkérdőjelezni, valóban békességünk van Istennel? Nemcsak áltatjuk magunkat? Te, személy szerint, igazán békességben vagy Istennel? Csak néhány kérdést hadd tegyek fel, amiből rögtön kiderül. Például: nem félsz te az Istentől? Nem bujkál valahol, tudatalatti lelkivilágodban egy olyan érzés, mintha az a láthatatlan Isten egy félelmetes, ellenséges hatalom lenne, akit bizonyos vallásos szertartásokkal jóindulatra kellene hangolni magad iránt, mert különben odacsap, mint valamikor a nádpálcával a tanító bácsi az iskolában? Vagy mintha félteni kellene tőle az embernek a maga szerencséjét? Nem szoktad-e te is, pogány módra, ösztönösen lekopogni, lehetőleg asztallapon alulról, ha valakinek az egészségéről, jólétéről van szó? Tudjátok mi ez? Öntudatlan félelem egy olyan hatalomtól, amelyik féltékeny, irigy, rosszindulatú, kiszámíthatatlan, ellenséges... elveszi az ember szerencséjét! - Ez nem békesség! Aki így fél Istentől, annak nincs békessége Istennel! A félelem éppen az ellentéte a békességnek!

Vagy egy másik kérdés: tiszta a lelkiismereted Isten előtt? Nem az emberek előtt, hanem Isten előtt. Nem rejtegetsz-e előle valamit? Szembe tudsz-e nézni nyugodtan, felszabadult örömmel, s nincs olyan titkod, amit el ne mondtál volna már Neki? Nincs-e olyan bűnöd, amit még nem tettél az Ő bűnbocsátó kegyelmébe? Nincs-e olyan adósságod, ami miatt bajba kerülhetnél majd a végső nagy számonkéréskor? Nos, tiszta a lelkiismereted Isten előtt? Nem bujkálsz Előle? Aki bujkál Isten elől, az persze, hogy nincs békességben Vele! Ez nem békesség!

Vagy még egy kérdés: nincs pered Istennel? Nem veszed zokon Tőle, hogy úgy bánik veled, ahogyan szerinted nem érdemelnéd? Nem rémlik föl benned néha olyan kérdés, hogy miért büntet, hogy engedheti meg ezt-azt?... Miért nem hallgatja meg, amiért már olyan régen könyörögsz?... Miért nem jön már a segítségedre, hát nem látja, hogy bajban vagy?... és így tovább! Nincs valami ilyen pered az Istennel? A perlekedés, megint nem békesség Istennel!, ahogyan Pál írja: Megigazulván hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ezt tapasztalatból is hadd mondjam, Istennel igazán békességben lenni, kizárólag csak a Jézusban, mint Megváltónkban való hit által lehetséges! Az örök pert Isten és az ember között Jézus nyerte meg, az Ő megváltó halálával és feltámadásával. A nagy békekötés a föld és a menny között, ott történt a Golgotán. Az ott kiontott drága, szent vér, mintegy látható, kézzelfogható pecsétje annak, hogy mit akar Isten: megbocsátani, kegyelmébe fogadni, kedves gyermekévé tenni, oltalmába venni, atyai karjai közé zárni. Jézus egész személyében láthatom igazán, hogy a legnagyobb dőreség félni Istentől, hiszen nem haragszik, a legjobbat akarja velem a földi életben is, meg azután is, - nem kell rejtegetnem előle semmit, elmondhatok neki mindent, nincs szükség bujkálásra. Rábízhatom magam, jobban, mint a gyermek a legszeretőbb szülőre.

Én nem tudom, hogyan, de valóban úgy van, hogy amely pillanatban valaki hit által elfogadja a maga számára a furcsa és érthetetlen tényt, hogy Jézus őérette is fizetett, őérette is jóvátételt gyakorolt a Golgotán, és feltámadásával őelőtte is utat nyitott a halálon át az örök életbe, valami csodálatos módon abban a pillanatban kitisztul minden. Föloldódik minden nyugtalanság, minden félelem Istennel szemben. A végre hazatalált ember minden értelmet felülhaladó békessége tölti el a lelkét, mert boldog harmóniába került az örök rend Urával! Így lehet, csak így lehet békességünk Istennel, a Jézus Krisztus által! Így mondja az apostol: Aki által van menetelünk is hitben, ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk! Így, hadd mondjam egyszerűbben ugyanezt: bejáratosak vagyunk Istenhez, szabad bejáratunk van az Ő színe elé, nem állja utunkat többé se a lelkiismeret vádja, se az életkörülmények kedvezőtlen alakulása, nyitva van előttünk a mindenség Urának az édesatyai szíve. Ezt a békességet nyeri az ember a megváltó Jézusban való hit által!
Ebben a békességben éppen az a csodálatos és nagyszerű, hogy nem borul föl sohasem. Persze, mert nem a jó közérzettől függ, se nem a békés családi helyzettől, nem is a nyugodt, kiegyensúlyozott életviszonyoktól, - tehát nem kívülről befelé ható valami, hanem belülről kifelé ható erő. Ez az Isten békessége bennünk! Az Istennel való zavartalan együttlét békéje a szívben. Ezért mond ilyen képtelenséget az apostol: Dicsekedünk a háborúságokban is... A szónak, amit Bibliánk háborúsággal fordít, ilyen jelentései is vannak: nyomás, szorongattatás, üldözés, szomorúság. Egy-egy szorongattatott helyzetben, vagy ránk nehezedő kereszt nyomása alatt, az ember általában nem dicsekedni szokott, hanem jajgatni, panaszkodni, elkeseredni és kiborulni. De éppen az a csodálatos az Istennel való békességben, hogy ez, a külső békétlenség közben is megmarad. Az Istennel békességben élő ember nem borul ki az élet különböző “háborúságaiban.” Sőt, mennél szorongattatottabb a helyzete, annál élőbb realitássá válik számára Istennel való közössége.

“Dicsekedünk a háborúságokban.” Én már hallottam embereket azzal dicsekedni, hogy életük legválságosabb, legnehezebb pillanataiban tapasztalták meg legmegrendítőbb bizonyossággal Jézus jelenlétének a valóságát. Hogy a jelenlévő Úr, a legégetőbb tűzben is megőrizte a lelkük békességét. Így tudott Pál, például a megkorbácsolástól fájó testtel is, Istent dicsérő zsoltárokat énekelni a filippii börtönben. Így lehet elszenvedni egy áldatlan, békétlen családi környezetet is, igazán békés szívvel.
Sőt, Pál még tovább fokozza a háborúságban való dicsekedést, mondván: “tudjuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg”. Más szavakkal: minél nagyobb a teher, annál nagyobbra nő a teherbírás, minél nagyobb a teherbírás, annál magasabb a próbatétel, amit ki kell állnia, s minél magasabb a próbatétel, annál nagyobb a bizonyosság a végső diadalra, a teljes győzelemre, az eljövendő dicsőség megjelenésére. Tehát ugyanazok a háborúságok, megpróbáltatások, nyomások, amik másokat általában letörnek, az Istennel békességben élő embert még magasabb régiókba, az Úrral való együttlét még áldottabb megtapasztalásába emelik föl. Nem roskad össze a teher alatt, hanem még jobban megerősödik. Ilyen nagyszerű valami ez az Istennel való békesség!

Végül még azt is mondja az apostol: Dicsekedünk az Isten eljövendő dicsőségének a reménységében. Tehát még a végső nagy harccal, a halállal szembe is nyugodt szívvel néz az Istennel megbékélt ember. Nemcsak, hogy nem rémül meg tőle, hanem egyenesen dicsekszik, már előre ujjong az Isten reá váró dicsőségének a reménységében. Tudja, hogy egyszer nyilvánvalóvá lesz az Isten most elrejtett dicsősége, és hogy neki is része lesz abban. Nem rémíti az utolsó ítélet, mert bizonyos a megtartatás felől. Tudja, hogy ez a reménysége nem szégyenül meg, nem hagyja cserben, nem ábránd, nem ködkép, hanem elvehetetlen, elveszíthetetlen bizonyos örökség! Egyszer hadd mondjam meg nektek: nincs semmi a világon, amit olyan bizonyosan hinnék, mint azt, hogy Jézus érdeméért, én is részesülök majd az Isten eljövendő dicsőségében! Úgy, hogy ha egyszer azt halljátok majd, vagy olvassátok az újságban, hogy Joó Sándor meghalt: ne higgyétek el, az nem lesz igaz! Hiszen megmondta Jézus, hogy aki hisz Ő benne, ha meghal is él az! Ilyen békességünk van Istennel!

Mire alapítom ezt a merész bizonyosságomat? Arra, amire Pál, Isten szeretetére! Ilyen különös, de fölöttébb meggyőző módon érvel az apostol: “Mert Krisztus, mikor még erőtelenek voltunk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen őáltala. Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által, minekutána megbékéltünk vele.” Megint csak a megfeszített és feltámadott Jézusra mutat és azt mondja, ha szeretett minket, mint bűnösöket, mint ellenségeit, hogyne szeretne most, mint barátait és gyermekeit! Ha Jézus halála megbékélést szerzett számunkra, hogyne szerezne üdvösséget a feltámadott Jézus élete számunkra! Hiszen ugyanaz a Jézus lesz az ítélőbíránk, aki megbékéltetett bennünket Istennel. Így mondja az apostol: Megtartatunk. Tehát nem mi tartjuk meg magunkat, nem magunkban van ez a bizonyosság, hanem abban a Jézusban, aki meghalt értünk és most feltámadott, élő valóságában vár ránk a mennyben.

Mondjuk hát el mi is, Pállal együtt, hogy igen, dicsekedünk az Istenben, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük!

Ámen

Dátum: 1969. augusztus 17.