Legyetek béketűrők!

1969. június 08, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Legyetek azért, atyámfiai, béketűrők az Úrnak eljöveteléig. Íme a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estéli esőt kap. Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van. Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: íme a Bíró az ajtó előtt áll. Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, a kik az Úr nevében szólottak. Íme, boldogoknak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.”

Jakab apostol, Jézus Urunknak édes testvére írta valamikor ezeket a szavakat, amik most elhangzottak közöttünk. Levele e részletének egész tartalma belefér ebbe a két szavas figyelmeztetésbe: “Legyetek béketűrők!” Minden egyéb, ami még ezen kívül van benne, mind ennek a figyelmeztetésnek a részletezése, magyarázása, indoklása. Ötször egymás után fordul elő benne a béketűrés, a türelem szó. Azt bizonygatja az apostol, hogy a türelmetlenség a hitetlenségnek a jele, mert a türelmetlenség arról tanúskodik, hogy az ember nem számol Jézusnak a dicsőségben való eljövetelével. Pedig a világ megítélésére közeledő Bíró már az ajtó előtt áll, és az a hit, hogy egyszer megjelenik, sok türelmetlen kétségeskedéstől óvja meg az embert. Az a hitünk, hogy Jézus eljövetele bármely pillanatban lehetséges: különösen a szenvedésben és a kellemetlen emberekhez való viszonyulásunkban jelent nagy erőt, segítséget és vigasztalást - az a hit, hogy a mennyei dicsőségben megjelenő Jézus már a küszöbön van, tanít meg és tesz képessé az egyik legnehezebb magatartásra: a béketűrésre, a türelemre. Erről beszél az apostol.

A türelemre minden embernek szüksége van, aki él. Különösen aktuális kérdés ez most, ezen a mai vasárnapon, amikor gyülekezetünk figyelme az öregek, és betegek felé fordul. Hiszen oly nehéz igazán türelemmel elviselni egy hosszan tartó betegséget, vagy az előrehaladott kor egyre szaporodó terheit! És olyan rengeteg problémát okoz az öregek türelmetlensége a fiatalokkal szemben, és a fiatalok türelmetlensége az öregekkel szemben - vagy oly hamar elfogy az egészségesek türelme a betegekkel szemben és fordítva! És bizony úgy van az, hogy mennél jobban fogy a türelem, annál jobban nő a keserűség, ami megmérgezi a saját szívünket is, meg a körülöttünk élőkét is.

Türelmesnek lenni olyanforma állapot, mint amikor valaki egy ajtó előtt áll, amelyiknek meg kellene nyílnia, de még nem nyílt meg, még zárva van, és várni kell. Várni akkor is, amikor már úgy érezzük, nem bírjuk tovább. Sokszor kerülünk az életben ilyen bezárt ajtók elé. Lehet az egy ember, akivel valaki össze van kötve a munkahelyén vagy a családban vagy a házban, akitől rengeteget kell tűrnie, akivel sehogy sem sikerül elviselhető közösségre jutnia, akárhányszor próbálkozott is már vele. Lehet ez valamiféle gátlás, természeti adottság, amin az ember nem tud változtatni, akárhogy küzd is ellene. Vagy valami fájdalom, sajgó seb, amit a lelkében hordoz, ami megterheli az egész életét, ráveti árnyékát minden örömre. Vagy áldatlan körülmények, megoldhatatlannak látszó problémák, amikből egyszerűen nincs kiút! Vagy talán éppen egy betegség, vagy a korral járó rokkantság, tehetetlenség érzése, amiben a közelgő halál komor hírnökét ismeri föl valaki. Sok mindenféle bezárt ajtó lehet, tele van az életünk olyan helyzetekkel, ahol a józan belátás azt diktálja: Türelem! De hiába, mert nincs, vagy, ha volt is, már elfogyott, és az ember kiborul, kijön a béketűrésből... A legtürelmesebb ember is fölsóhajt ilyenkor és kitör belőle a panasz: “Hát én igazán türelmes vagyok, de már olyan régóta várok, csak nem nyílik meg az ajtó, nem bírom tovább! Mindig csak azt hallom, türelem, türelem - de egyszer az én türelmem is elfogy!”

Igen: ilyen a mi türelmünk, amiben éppen az lepleződik le, hogy ez nem türelem. Ilyenkor derül ki, hogy a mi türelmünk csak egy vékony jégréteg, a türelmetlenség mély vize fölött, ami csak eltakarja a lelkünk mélyén hullámzó nyugtalanságot, kétségeskedést - ami azonban nem tart, a legkisebb terhelés alatt is beszakad, és akkor elkezd merülni az ember a saját kétségbeesésének a hullámai között. Bizony, az igazi béketűrés még nincsen bennünk, az igazi hosszútűrésre képtelenek vagyunk.
A mi türelmünk arra van beállítva, ahhoz van kötve, hogy majd egyszer mégis úgy lesz, ahogyan szeretném - egyszer mégis valóra válik, amire vágyom - egyszer mégis megnyílik majd az ajtó, ami előtt olyan régen topogok már. A mi türelmünk nem egyéb, mint hamis reménységgel való áltatása a belső nyugtalanságunknak, elképzeljük a saját vágyaink valóra válását, és ebből az elképzelésből erőszakoljuk magunkra a nyugalmat, és ezzel az elképzeléssel csendesítjük le a türelmetlenségünket. Ha azután kiderül, hogy ez az elképzelés nem volt reális, összeomlik vele együtt az egész magunkra erőszakolt türelem is bennünk!

Egészen más azonban az a béketűrés, amiről az apostol beszél. Ez a türelem nem a nehéz helyzetben elképzelt javulásra van beállítva, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Istennek egy olyan remélt cselekedetére, amivel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuverénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselekvő Istenre. Tehát egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát, és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy Isten vele most így cselekszik? Talán le akar faragni róla még valami gőgöt, önzést, vagy talán mélyebb emberismeretre és emberszeretetre akarja eljuttatni, vagy éppen föl akarja használni a türelmét mások előtti bizonyságtételre, hogy lám, így is lehet szenvedni! Láttam egyszer Istennek egy kedves gyermekét betegen feküdni egy kórházi ágyon - vak is volt már, meg süket is. Fájdalmak is kínozták. De az az emberfölötti türelem, amivel szótlanul, panasz nélkül viselte a sorsát, olyan mély megdöbbenést keltett az egész kórteremben, hogy a többi beteg is erőt kapott belőle a saját szenvedéséhez. Az ilyen türelem sohasem jut sötétségbe, reménytelenségbe, kilátástalanságba. Ez a türelem sosem fogy el, mert a legkilátástalanabb helyzetben is tudja, hogy van egy bizonyos segítség, mégpedig olyan segítség, ami az életének nem valamilyen bajbajutott részletproblémáját oldja meg, hanem többet jelent: az egész életet átfogó, az egész embert megragadó és megmentő segítség: a megváltás! Ez a türelem tudja, hogy ez az ajtó mindig nyitva van a számára, és azt is tudja, hogy talán éppen azért van sok más ajtó zárva, hogy kényszerüljön végre ezen a nyitott ajtón belépni, vagy mindig újra belépni... És ez a béketűrés azt is tudja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mögött minden értelmet felülhaladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van. Ez a türelem tud arról, hogy van összefüggés a bűn és bocsánat, a halál és feltámadás között, tehát olyan Istenre irányul, akinek minden lehetséges.

Ez a türelem is vár, de Istenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja előtt, ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszegetésünkre. De azt is tudja, miért nem nyílt még meg az az ajtó. Azért, mert Isten nem nyitotta meg. De Ő megnyithatja, ha akarja. Tehát végül is nem az ajtó megnyílására várt, hanem Istenre. Egy igen szemléltető példát mond itt az apostol a türelemre: “A szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estéli esőt kap.” Az elvetett mag kikelését és növekedését nem lehet siettetni. Csak egyet lehet tenni ha megtörtént a magvetés: rábízni Arra, aki a növekedést és a gyümölcsöt adja. A szántóvető vár, tudja, hogy várnia kell, de azt is, hogy mire vár. Ha semmi jelét nem látja is még a jövendő aratásnak, tudja, hogy a maga idejében megjön majd a tavaszi eső, a mag kikel, és egyszer elérkezik az aratás is. Mivel ezt tudja, tud várni. Ez az ő türelme.

És ilyenforma az a béketűrés is, amiről az apostol beszél. A nagy isteni magvetés megtörtént. Jézus földre jövetelével és halálával Isten egy eljövendő új világ magvát vetette el ebbe a mi világunkba: az örök élet csíráját plántálta bele a földbe, húsvétkor kikelt a mennyei vetés a földből, és azóta érik-érik az aratásra. Jézus megváltó halála gyümölcseinek a teljes beérése, diadalának végső kibontakozása még hátra van, és most a világban történő minden esemény, mint a reggeli és estéli eső, az aratásra érleli ezt a világot. A türelem azt jelenti: tudom, hogy nagyobb dologról van szó, mint az én egyéni vágyaim és terveim apró ajtóinak a megnyílása, itt az egész élet újjászületése, a megváltás gyümölcseinek az egész világ számára való beérése van küszöbön. Itt nem az én apró-cseprő ügyeimről van szó, hanem Jézusról, arról, amit Ő tett a kereszten és a sírban, amit Ő tesz most is, amit Ő hoz majd akkor, mikor eljön. Így látni az életet, ebből a perspektívából: ez az igazi türelem! Lássam be, Isten engem ebben az Ő egész megváltására kiterjedő nagy művében, koncepciójában nem tud úgy fölhasználni, beilleszteni, ahogyan vagyok, amilyen vagyok. Ezért zár el tőlem bizonyos ajtókat - ezért vesz el tőlem talán olyan dolgokat, amik lekötve tartanának - ezért borul be az ég olykor fölöttünk, a reggeli és estéli eső mind csak az aratásra érleli a vetést. Így érti ezt az apostol, amikor biztat: “Legyetek azért béketűrők, atyámfiai, és erősítsétek meg a ti szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van!”

Éppen azért, mert így áll a helyzet, hozzáteszi még: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, íme a Bíró az ajtó előtt áll.” Aki ilyen nagy koncepcióban látja a maga életét, azt nem tudja kihozni a béketűréséből az emberek komisz kellemetlenkedése, bosszantása, igazságtalansága. Ha igazán hiszek Istenben, akkor Ő az egyetlen aktív tényező az életemben, nem az emberek, és nem a körülmények. Minden ember is csak az Ő eszköze lehet: vagy mint egy kedves meleg kéz, amivel ő simogatja az életemet, vagy mint egy súrolókefe, amivel megint csak Ő tisztogat, alakít, formál. Tehát, ha dicsérnek, nem száll a fejembe a dicsőség - ha bántanak, ha támadnak, nem tudnak elkeseríteni vele. A súrolókefére nem kell megharagudni, ha súrol, hiszen az a feladata. És nem magától teszi, hanem más valakinek a kezében, és Ő súrol vele: egy átszögezett, véres kéz! Óh, de sok fölösleges erőnk pazarolódik el abban, hogy veszekszünk a kefével, mert talán véresre dörzsöl - vagy a kapával, mert az elevenünkbe vág. Lehet, hogy az a kefe, vagy kapa magában véve tényleg rosszindulatú, de pontosan oda vág, ahova kell.

Tudjátok, mikor vagyunk igazán szabadok az emberektől, és mikor nincsenek gátlásaink, előítéleteink velük szemben? Akkor, ha mi magunk Jézustól függünk, és őket is a Jézustól való ilyen függésben tudjuk látni. És azért kell szabadnak lennünk az emberektől, sóhajtozás nélkül, hogy szabadok lehessünk feléjük a szolgálatra. A javukra, a hasznukra. Mindenkinek válogatás nélkül! Erre mondja az apostol, hogy ne sóhajtozzatok egymás ellen, mert jaj de nehéz elviselni néha egymást! Én ilyen helyzetben mindig arra gondolok, hogy hát még Istennek milyen rettentő nehéz lehet elviselni engem! Milyen végtelen türelemmel bajlódik velem, mi ez ahhoz képeset, amit nekem kell tűrnöm! Így van megírva a szeretet híres himnuszában: “A szeretet hosszú tűrő” #1Kor13,4! Nos hát, Isten szeretete valóban az: hosszútűrő. És nemcsak velem, hanem azzal is, akivel szemben már fogytán van a türelmem. És a mögül a másik ember mögül mindig maga Jézus kérdezi: Szeretsz-e engem?

Nincs olyan ember, aki mögül ne Jézus kérdezné ezt tőlünk! Ezért int Igénk: “Ne sóhajtozzatok, egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek”! Íme, az, Aki a másik ember mögül megkérdezi, szeretsz-e engem: hamarosan, mint Bíró jön, s már az ajtó előtt áll! Legyünk hát béketűrők, minden helyzetben, mindenféle emberrel szemben: öregek a fiatalokkal, fiatalok az öregekkel szemben; egészségesek a nyűgös betegekkel szemben, és fordítva; lakók a lakókkal szemben - az Úr eljövetelére való tekintettel! Békétlen, türelmetlen szívünk valóban lecsendesedik, és tud majd béketűréssel várni, ha őszinte könyörgését fejezi ki ebben az énekben:

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,
Miként a vigyázó virradást vár éjjel;
Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,
Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.

226. ének 3. vers

Ámen.

Dátum: 1969. június 8. (öregek-betegek vasárnapja).