A hűség titka

1969. március 09, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed. Ő pedig monda néki: Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni! És ő monda: Mondom néked Péter: Ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem.”

Megint elérkeztünk az egyházi évnek abba a szakaszába, amikor szinte az egész világon mindenféle keresztyén templomban Jézus szenvedése felé fordul az összesereglett hívők figyelme és áhítata. Ezért nem folytatom most a római levél soron következő részét, hanem a passiótörténetnek egy kis epizódját hozom ide, ami azonban éppen elég arra, hogy jobban megismerjük belőle önmagunkat és Jézust, a magunk gyengeségét, esendő voltát, és Jézus hűségének az erejét...

Ebből a kis beszélgetésből, ami Jézus és Péter közt folyik, először az döbbent meg engem, hogy milyen kevéssé ismerjük mi emberek önmagunkat, mennyire fogalmunk sincs róla, mi mindenre vagyunk képesek! Már nem egyszer tapasztaltam, hogy valaki, amikor valami nagyon csúnya dolgot művelt, szinte önmagán megbotránkozva mondta: igazán magam előtt is rejtély, hogyan voltam képes ilyet tenni?! Bizony, a saját szívünk labirintusában sokszor magunk sem ismerjük ki magunkat. Ezért kerülünk sokszor a saját életünkben is teljesen váratlan meglepetések elé. Mindig újra olyan cselekedeteken, gondolatokon, szavakon kapjuk magunkat rajta, amit talán soha nem vártunk volna önmagunktól. Íme, itt van Péter apostol esete: milyen lendülettel, lelkesedéssel ígérte és fogadta meg: „Uram, teveled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni”. - Sőt, Máté evangélista még többet is feljegyzett Péter ünnepélyes nyilatkozatából: tőle tudjuk, hogy ezt is mondta még: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom!” #Mt26,33 Az egyik legnagyobb szó, ami egy ember ajkát elhagyhatja, ez, hogy: Soha! Én sohasem leszek Hozzád hűtlen! És Péter annyira meg volt győződve a Mestere iránti szeretetéről, hogy igazán jóhiszeműen mert ilyen nagy kijelentést tenni. Mennyi magabiztos erő van ezekben a szavakban!
És ugyanez a Péter, még ugyanezen az éjszakán - megtagadta Jézust! Háromszor egymásután bizonygatta, égre-földre esküdözve, hogy semmi köze Hozzá! Kereken kijelentette: „Nem ismerem ezt az embert!”

Hihetetlen! - mondhatná valaki. Pedig nem! Sőt, nagyon is általános és megszokott jelenség. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember nem ismeri saját magát, a saját képességeit, még a saját hitét sem és buzgóságát sem! Hogy az ember sokkal gyengébb, mint ahogyan önmagáról gondolja, és olyan mélységek vannak a belsejében, amit nem is sejtett. Fogalma sincs arról, hogy mi minden van a szívében! Egymás mellett a bátorság és a gyávaság, a hűség és a hűtlenség, a hit megvallása és megtagadása... Ezért kell vigyázni a nagy szavakkal, a nagy ígéretekkel, a nagy fogadkozásokkal! Hány vőlegény mondta már a menyasszonyának, hogy „imádlak, a tenyeremen foglak hordozni, mindent megteszek érted, hogy boldog légy, jobban szeretlek a saját életemnél is...” - és pár év múlva, vagy évtized múlva... talán még az a mozdulat is bosszantja, ahogyan a felesége az orrát fújja... Vagy például mi is igencsak mindnyájan tettünk egyszer valamelyik templomban egy ünnepélyes fogadalmat, a konfirmáció alkalmával, hogy „Jézus Krisztusnak igaz követői, református egyházunknak holtig hűséges tagjai leszünk”. Vagy egy úrvacsora meghitt áhítatában, megható hangulatban tényleg komolyan vettük talán azt a választ, amit arra a kérdésre adtunk, hogy „ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálaadással egész életeteket az Úrnak kívánjátok szentelni és Szentlelke segítségével a bűnnel harcba szálltok, és az Ő dicsőségére akartok élni.” Én nem kétlem, hogy amikor az ember kimondja egy ünnepélyes, áhítatos, átlelkesült pillanatban, hogy „Imádlak, szeretlek”, - meg „Ígérem, fogadom” -, nem kétlem, hogy akkor igazat mond, nem áltatja se magát, se mást, valóban így gondolja, de azután jönnek a hétköznapok, az élet a maga ezerféle gondjával-bajával és a szép nagy szavak - csak szavak maradnak! Alig valósul meg belőlük valami, legtöbbször éppen az ellenkezője! Péter nagy szavai is teljes belső meggyőződésből fakadtak, annak a felemelő pillanatnak a hatása alatt, hogy ott állt Jézus mellett. De azután megváltoztak a körülmények, és ő már akkor nem Jézus mellett állt, hanem gúnyolódó római katonák, nevetgélő rabszolgalányok között: ott már Péter is más volt, ott már ő is az a gyakorlati érzékű ember lett, aki nem szereti a kockázatot, ki akarja vágni magát a bajból, ösztönösen keresi a kibúvót, a könnyebb megoldást, a menekülést - segít magán egy kis hazugsággal: „Nem ismerem azt az embert, semmi közöm hozzá!”

Hát bizony, ilyen állhatatlan az ember! Te, meg én! Ilyen keveset ér a lelkesedő jó szándék. Ilyen gyenge lábon áll a mi hűségünk! Elég ennyi, hogy úgy alakuljanak a körülmények, hogy nem jó üzlet Jézushoz tartozni, azt hiszi, gyanússá válik, ha megvallja az Istenben való hitét, vagy valaki ráfogja, hogy maradi gondolkodású, ha még mindig hisz a túlvilágban: máris megbukik az a nagy szavakkal fogadott hűség! Ó, de hitvány tud lenni az ember! Ne ítéld el az ilyen Pétereket, sőt a Júdásokat, meg a Tamásokat se, meg senkit, aki elbukott a hűség vizsgáján, mert holnap veled is megtörténhet ugyanez! Sohase tudhatod, mi jön még elő a szívednek a misztikus rejtelmeiből. Sohase mondd, hogy te ilyen vagy amolyan hitványságra sohase volnál képes! Dehogynem! Nagyon is! Csak talán még nem jutottál olyan szituációba, amiben a másik elbukott! Hogy is hangzik az egyik legszívbemarkolóbb figyelmeztetése Isten Igéjének: „Aki áll, meglássa, hogy el ne essék!” #1Kor10,12

Könnyű nagy szavakat mondani, nagyot ígérni, megható kijelentéseket tenni, elképzelni valami impozáns szerepet, hősi pózt, drámai nagy jelenetet és azt képzeletben végigjátszani, de más dolog azután a mindennapi életben hűnek bizonyulni. Ne add te Péter az életedet Krisztusért, ez csak frázis, adjál csak sokkal egyszerűbbet, kevésbé mutatósat: adj egy jó szót, szerető mozdulatot annak, aki szerinted nem érdemelné meg ezt, adj naponként egy félórácskát úgy az Istennek, hogy minden mást kizárva a tudatodból csak Vele beszélgetsz a Bibliádra hajolva, adjad bele a teljes figyelmedet és igyekezetedet abba a munkába, amit hétköznapokon a világban végzel, adj hátsó gondolat nélküli jóakaratot a körülötted élő embereknek... És majd meglátod, hogy nem a tetszetős nagy dolgokban, de még az ilyen mindennapi apróságokban is milyen gyenge lábon áll a hűségünk!

De nemcsak a magunk állhatatlan természetével és a szívünk ismeretlen rejtelmeivel nem számolunk, hanem egy másik tényezővel sem, pedig Jézus erre is figyelmeztetett. Azt mondta Péternek: „Simon, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát!” Jézus itt bepillantást enged egy titokba, abba, hogy életünk láthatatlan hátterében egy démonikus világ küzdelme is közrejátszik és mindent elkövet, hogy Jézus híveinek a hűségét megingassa. Most mindegy, minek nevezzük ezt a hatalmat, ördögnek, Sátánnak, ősellenségnek, a lényeg az, hogy van ilyen erő, szellemi hatás, amelyik tudatosan igyekszik arra, hogy Jézus hívei kompromittálják magukat, hogy a jó és szép elhatározásokból, ígéretekből ne legyen semmi, hogy aki imádkozni szokott, vesszen össze csúnyán a szomszédjával vagy a hozzátartozójával, hogy aki Jézust Urának vallja, hozzon szégyent a cselekedeteivel erre a szent névre, hogy aki ma itt áhítatban hallgatja az Igét, holnap bukjék el valami rút bűnben... Ennek a démonikus világnak roppant nagy öröme és diadala, amikor arra hivatkozhat, hogy lám, még egy Péter is milyen hitvány tud lenni, íme csak ennyit ér az egész vallásossága. Ennyit ér a szava, az ígérete, a buzgósága. Sokkal-sokkal komolyabban kellene számolnunk azzal, amit Jézus itt mond, hogy „A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát!”

De hát akkor ne merjen az ember semmi jóhoz hozzáfogni, semmi igaz ügyre odaszánni az erejét, a buzgóságát, a hűséges munkáját, mert íme, úgy is reménytelen az eredmény?! Nos, valóban fölöttébb rosszul állna a dolgunk, ha nem mondott volna még valami egyebet is Jézus Péternek: „De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited!” Tehát igaz, hogy nagy sötét labirintus a szívünk, igaz, hogy titokzatos démonikus világ működik láthatatlanul az életünk hátterében, de ugyanakkor akcióban van egy másik hatalom is: Jézus! Jól figyeljük csak meg: Jézus nem azért imádkozott, hogy az Ő Péterjei ne kerüljenek bele a Sátán rostájába, hanem hogy a rostában való rázás következtében el ne fogyatkozzék a hitük!

Amíg egy Péter úgy bukik el, hogy közben megmarad a hite, addig mindig nyitva van a számára a bukásból való felkelés és újrakezdés lehetősége is. Nem mindenki veszett el Isten számára, aki elbukott valami csúnya bűnben! Amíg a hitét - ha akár milyen szégyent hozott is rá - el nem veszti, tehát amíg fájni tud a hűtlensége, amíg sírni tud a bűnbánatban, mint Péter később: addig bukottan is Krisztusé, addig hűtlenül is Isten gyermeke! - És Jézus ezért imádkozott, azért, hogy meg ne fogyatkozzék a hited!

És még valamit: Jézus még a sátánnak ebből a rostát rázó praktikájából is jót tud kihozni. Hiszen gondoljátok csak el: a búzát azért rostálják meg, hogy kihulljon belőle a konkoly: a rostálással kitisztítják a gabonát. A sátán rostázása közben is ez történik: tisztul az ember hite, kihull belőle a pelyva: a gőg, az önigazultság érzése, az önmagunk erejében való bizalom, minden hamis bizonyosság, de megmarad az alázatos hit: rájövünk, mennyire rá vagyunk utalva a kegyelemre, a bűnbocsánatra: Jézus megtartó erejére. Rájövünk arra, hogy az egész keresztyén életünk titka és ereje nem az, hogy én pedig sohasem leszek hűtlen Jézushoz, hanem egyedül az, hogy Jézus sohase lesz hűtlen hozzám! Milyen jó is az, hogy az Istenhez való viszonyunkat, meg az üdvösségünket nem a mi hűségünk és szeretetünk határozza meg, hanem Jézus irántunk való hűsége és szeretete!

A magabiztos Péter is ott, a sátán rostájában tanulta meg az alázatot, azt az alázatot, amelyik alkalmassá tette őt egyfelől az Isten bűnbocsátó kegyelmének az elfogadására, másfelől arra, amit Jézus így mondott neki: „Te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed”. Ki tudná jobban, gyengédebben, hitelesebben erősíteni, vigasztalni a bukdácsoló, mindig újra hűtlenné váló hívőket, mint az, aki már önmagán tapasztalta meg Jézusnak a bukásból is felemelő mentő szeretetét?

„És imádkoztam érted” - mondja Jézus. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy nemcsak a Sátán küzd érted, hanem valaki más is, Jézus! Kiáll érted a mennyben! Vigyáz rád, számon tart, mennyei segítséggel erősít! Sose abban bízzunk, hogy lesz elég erőnk kitartani a hitben, hanem abban, hogy Jézusnak lesz elég ereje megtartani bennünket a maga bűnbocsátó szeretetében, sose magunkra nézzünk, hanem Ő reá, Jézusra, Aki könyörög a hitünkért! És így majd igaz lesz még Péter nagy fogadkozása is. Mert később valóban kész volt börtönt is, halált is vállalni Jézusért. Olyan szépen mondta egyszer valaki: előbb Jézusnak kellett Péterért meghalnia, hogy Péter meg tudjon halni Jézusért. Amíg el nem fogadta valaki alázatos hálával, hogy Jézus érette meghalt, addig annyit ér minden buzgósága, áldozata, hite, lelkesedése, mint Péter előbbi fogadkozása. Egyikünk sem kerüli el a Sátán rostáját, de ha majd nagyon rázza ezt a rostát, gondoljunk arra, hogy végig hangzik a nevünk a mennyben, Jézus imádkozik érettünk! És az Ő imádságának az oltalma alatt mégis lehet győzni, kitartani, megmaradni a hitben, a hűségben, végig minden harcon, kísértésen át, mind az örökkévalóságig!

Ámen.

Sok szép ígéretem ó hányszor megtagadtam,
A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.
A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam,
És törvényed szerint nem éltem semmiben.

Más nem tanít meg rá, csak égi bölcsességed,
Hogy bölcsen bízzak és szolgáljak úgy neked.
Mit érek nélküled? Add, hogy imádva téged,
Bús, gyarló bűnös én, hadd legyek gyermeked.

445. ének 2. és 5. verse

Dátum: 1969. március 9.