A jövő, mint örökélet

1969. február 16, vasárnap

Sorozat: 

Alapige

“És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. Ezeket írtam néktek, akik hisztek az Isten Fiának nevében, hogy tudjátok meg, hogy örök életetek van, és hogy higyjetek az Isten Fiának nevében.”

“A mi reménységünk” - ezzel az összefoglaló címmel kezdtem múlt év szeptemberében azt a sorozatot, amelynek most ím a végére érünk. Ilyen témák kerültek sorra: A jövő, mint feltámadás, a jövő, mint Jézus eljövetele, a jövő, mint ítélet, majd még egyszer, a jövő, mint ítélet, - s most mindezt mintegy összefoglalóan: A jövő, mint örökélet. A keresztyén jövőbeli váradalomnak ez a legközpontibb kifejezése. Az Apostoli Hitvallás is így végződik: “Hiszem az örök életet.” Ez a legvégső, amit mondhatunk a jövőről és mint a legvégső, egyúttal cél is. És valami csodálatosan nagyszerű az, hogy ezt hihetjük és így vallhatjuk. Hiszen minden emberben a legmélyebb vágy az, hogy vég nélkül és boldogan élhessen! És milyen kiváltság tudni azt, hogy Isten, aki ezt a legmélyebb vágyat az emberi lélekbe beleoltotta, el is követ mindent annak megvalósítására.

Önkéntelenül fölmerül itt a kérdés, hogy milyen az az örökélet? Miben áll? Mit tudhatunk meg róla? Hogyan képzeljük el magunknak? - Nos: minél kevesebbet hagyatkozzunk az egyéni elképzeléseinkre, a fantáziánkra, és minél többet a róla adott isteni kijelentésre! Mit tudhatunk meg róla a Bibliában, - mert csak ez a hiteles! Előre hadd mondjam meg: nem sokat, de éppen eleget! Tudniillik eleget ahhoz, hogy boldog bizonyossággal mondhassuk el: hiszem az örökéletet! - Megpróbálom hát pontokba szedni a Biblia legfontosabb kijelentéseit az örökélet minéműségére vonatkozólag.

1. Legelőször egy csupa negatívumokból álló kijelentés: “Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” #1Kor2,9. Tehát Pál apostol azt a tökéletes boldogságot, amit az örökélet jelent, ilyen módon, negatíve írja le. Miért csak így? Mert éppen olyan dolgokról van szó, amiket a szemünk még soha nem látott, nem is láthat, - aminek a leírására hiányoznak a szavaink, elgondolásához a fogalmaink, megsejtéséhez az érzékszerveink. Persze, hiszen ez az Isten világa, nem a mienk! Ez az örökkévalóság kategóriájába tartozik, nem az idő dimenziójába. Tehát valami egészen elképzelhetetlenül szép és jó és nagyszerű és magasztos. De annyira szép és jó és nagyszerű és magasztos, hogy ezek a szavak ezt korántsem fejezik ki, nem elegendők hozzá, csak az irányt mutatják... Valami olyan kiteljesedése mindennek, ami szép és jó, olyan megdicsőülése a szépnek és a jónak, amit talán csak egy példával tudnék nagyon halványan érzékeltetni. Sokszor elképzeltem magamban, hogy egy Beethoven vagy egy Bach, akik igazán az örök isteni harmóniának egy-egy darabját szólaltatták meg halhatatlan műveikben itt a földön: amikor haláluk után beléptek az örökkévalóságba, és megnyílt a lelkük a mennyei szimfóniák előtt, valahogy talán így ámulhattak el: “Hát ezt akartam kifejezni, ezt akartam megszólaltatni, de még hozzávetőleg se sikerült!” Hogy is mondja az Ige: “Amit fül nem hallott...” - igen, még egy Beethoven füle se hallott... Amibe még egy Bach is belecsodálkozott...

Érzitek, hogy ez a negatív leírás mennyi pozitívumot mond el az örökéletről! Hátha még azt is hozzávesszük, amit ugyanez az Ige így mond: “Amit Isten készített az Őt szeretőknek!” Ez már tiszta pozitívum. Olyan helyzetről, állapotról van tehát szó, amit Isten készített az Őt szeretőknek! - Hogy ez mit jelenthet, megint csak egy egyszerű példával hadd próbáljam eldadogni. Valamikor régen, még theológus koromban, amikor időnkint hazalátogattam Kecskemétre, édesanyám mindig valami külön kedves meglepetéssel fogadott. Kitűnő vacsorát készített, a kedvenc ételemmel, jó meleg otthonnal várt, anyai szeretete minden melegét beleadta, hogy minél jobban érezzem magam otthon. Nos, ha még egy földi édesanya is ilyen széppé és boldoggá tudja tenni a fia számára a hazaérkezést, mit jelenthet akkor az, amit az Isten, Aki még jobban szeret, készít a földi út végén hazaérkező gyermekei számára?! Hogy mit jelenthet: megint csak azt mondhatom, hogy az örömnek és boldogságnak valami olyan teljességét, amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg se gondolt, - de éppen amit az Isten készített az Őt szeretőknek! És ez elég. Többet úgyse mondhatunk róla...

2. Azután megint egy másik fénysugár, amit így mondott egyszer Pál: “Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb.” (Fil1,23.) “Krisztussal lenni”, ez megint olyan, amit a maga teljes valóságában el se tudunk képzelni. Inkább csak utalni rá. Együtt lenni valakivel, akit szeretünk, aki szeret a földön is a legnagyobb boldogság, amit valaki elérhet. Látni állandóan, hogy itt van mellettem, ott vagyok mellette, - érezni a szeretet erejét, ami összeköt bennünket, - nincs semmi, ami elválaszt, se távolság, se egy titkos gondolat, se egy félreérthető szó, - zavartalan közösségben osztozni egymás örömében, mert csak az van; - tisztán egymás szemébe nézni, ez az, amire minden embere a lelke mélyén a legjobban vágyik. És ennek a legmélyebb emberi vágynak a megdicsőült beteljesedése lehet az, amit Pál így mond: együtt lenni Krisztussal! A megdicsőült Krisztussal. - Talán erre vonatkozik még tovább az is, amit Péter apostol mond így: isteni természet részeseivé leszünk. #2Pt1,4 Nem azt jelenti ez, hogy megistenülünk, hanem azt, hogy közvetlenül az Isten közelségébe, Isten közvetlen színe elé kerülünk anélkül, hogy szentsége megemésztene bennünket. Bevon bennünket Isten a saját dicsőségének a szférájába. A Vele való kapcsolatunk most még csak hitbeli kapcsolat, de akkor majd színről-színre való látássá válik. tehát az ember-létnek egy olyan teljesen megújult és olyan végtelenül magasztos formájában részesülünk mi is, mint ahogyan az a feltámadott Jézus alakjában vált egy-egy pillanatra láthatóvá. De ezzel azután örökéletbeli váradalmunknak nemcsak az iránya, hanem a határa is adva van. Mert itt már vakító fény irányába nézünk. Valami ilyet jelenthet az, hogy Krisztussal lenni! - És még valamit: együtt lenni a Krisztussal: ebben benne van a viszontlátás reménysége is. Mert ha egyszer együtt leszek a Krisztussal, akkor azokkal is együtt leszek, akik már előrementek és már együtt vannak a Krisztussal! És itt a hangsúly nem azon van, hogy egymással, hanem: a Krisztussal! Vagyis a Krisztussal való együttlét az alapja és lehetősége, de bizonyossága is annak, hogy együtt leszünk egymással.

3. Azután megint egy félreértést kell tisztázni az örökélettel kapcsolatban. Sokan úgy képzelik el, hogy az az örök élet egy mozdulatlan állapot, ahol már minden kikerekedett, minden beteljesült, minden célba érkezett, egy olyan örök nyugalom, ahol már nincs tovább... Így is szokták rávésni a sírokra: Nyugodj békében. A római katolikus gyászmisében is mindig ez a motívum kerül előtérbe: “Requiem aeternam dona eis, Domine”! (Örök nyugodalmat adj néki Uram!) Megvallom őszintén: az örökéletnek ilyen elképzelése bennem egy kicsit az unalom érzését kelti. A modern embert nem nagyon vonza egy olyan állapot, amelyikben minden kész, nincs tovább.... Nos: kétségtelenül beszél az Ige erről a nyugalomról, de nem úgy, mint egy mozdulatlan, álló nyugalmi állapotról. Megint Pálnak van egy mondása: “Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől!” #2Kor3,18 Nos, ez a dicsőségről dicsőségre való elváltozás arra enged következtetni, hogy odaát is van még egy bizonyos továbbfejlődési folyamat. Nem olyan értelemben, mint ahogyan a római katolikus atyánkfiai hiszik a tisztító tüzet, amelyben a halál után egy vezeklési folyamatban még továbbtisztulhat a lélek a teljes üdvösségre, - hanem magában az örökélet dicsőségének a fényében haladhat még tovább nagyobb és nagyobb dicsőségre. Elképzelhetetlen, hogy a hívő ember a halállal mintegy varázsütésszerűen minden gyarlóságát elveszti. Isten Lelke már itt a földön is egy növekedési, érlelődési folyamatba von be bennünket, miért szakadna meg ez a folyamat a halállal olyan hirtelenül? Tehát még egyszer: nem arról van szó, hogy az elvettetés állapotából fölfejlődhetik még valaki az üdvösség állapotába, hanem arról, hogy magában az üdvösség állapotában is van még továbbfejlődés, nem tudom másként mondani, csak ahogy az apostol mondja: “dicsőségről dics