A mi mindennapi kenyerünket...

1969. január 26, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.”

Az Úrtól tanult nagyszerű imádság mindössze hét rövid kérésből áll, de benne van minden, az egész emberi élet a maga kis és nagy dolgaival, lelki és anyagi problémáival, belső és külső életszükségleteivel. Valóban totális imádság. Ez a hét kérés olyan, mint a spektrum hét szivárvány színe, amire szétbomlik a fény, amikor megtörik a prizmán. Az emberi élet egész fénye benne van a Miatyánk hét kérésének ebben a szivárványában. Senki sem mondhatja, hogy az én szükségleteimre nem gondolt Jézus, az én gondjaim kimaradtak belőle. Ezt az imádságot épp úgy el lehet mondani a bölcsőnél, mint a koporsónál. Ez az imádság éppen úgy szállhat fölfelé nagy katedrálisok oltárairól, mint egy éjszakai betegszobából. El lehet imádkozni esküvőn éppen úgy, mint börtönben. És el is imádkozzák mindezeken a helyeken és alkalmakon. Életünknek valóban minden színe megtalálható benne.

Íme még a mindennapi kenyér gondja is. Istennek a nagyságát nemcsak abban csodálom, hogy ismeri és igazgatja a csillagok járását, hanem talán még jobban abban, hogy apró emberek fején levő hajszálak is számon vannak tartva előtte. Annak az Istennek, Aki az univerzumot is a kezében tartja, az egyes ember legminimálisabb életszükséglete sem kerüli el a figyelmét. Az a Jézus, Aki az elvesztett mennyország visszaszerzésére áldozta az életét, gondol arra is, hogy az övéi mit egyenek, mit igyanak, és mivel ruházkodjanak itt a földön. Annak a Jézusnak, aki azért ontotta a vérét, hogy megtisztítsa vele lelkünket miden bűntől, nem kerülte el a gondoskodó figyelmét a mindennapi kenyér gondja. Aki lelkeket ment meg a haláltól, szívügyének tekinti a legnagyobb problémákat.

Már maga az a tény, hogy amikor Jézus az imádkozásról beszél, és azt mondja: “menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál” (Mt 6,6), ez azt mutatja, hogy mennyire szeme előtt tartotta az imádkozó élet anyagi dolgait. Ez a belső szoba tudjátok mi volt ott és akkor? A ház éléskamrája. Az akkori lakóházaknak nem volt más elzárható helyisége, csak az éléskamra. Tehát azt mondja Jézus: menj be oda imádkozni, oda, ahol a leganyagibb élet szaga tölti meg a levegőt, oda, ahol az üres polcok a legjobban emlékeztetik a szegényt a maga szegénységére, vagy ahol a teli zsákok a gazdag embert a mások szegénységére figyelmeztetik, oda küldi Jézus az Istenhez imádkozó embert.

Isten nem nézi le az élet materiális oldalát, sőt annyira megszenteli azt, hogy Ő maga is materiális formát öltött magára, amikor “az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn 1,14). Ahol a világ a legvilágibb, ahol a föld a legföldibb, ahol az anyagiság minden baja a legérzékenyebb: az emberi testben, ott tetszett Istennek belépni az időbe és a földi világba. Jézus emberré létele azt is jelenti, hogy a gyomorkérdés és a vele összefüggő minden más anyagi természetű probléma Isten különös gondoskodásának a tárgyát képezi. Isten komolyan veszi a testi életünket is. Komolyabban már nem is lehet venni, mint úgy, hogy maga is magára veszi ezt a testet, lealacsonyodik közénk egészen addig a pontig, ahol az éhezés, a fázás, a szomjúság problémáival küzd a test. Nagyon jól tudja Ő , mit jelent embernek lenni, mit jelent, amikor a lélek kész volna, de a test erőtlen, hogy milyen roppant nagy ügye az embernek a mindennapi kenyér gondja. Ezért imádkoztatja velünk ezt a kérést is: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 6,11).

Ez a “mindennapi kenyér” gyűjtő szó. Nemcsak a lisztből és vízből gyúrt, kemencében sütött, közértben vagy piacon kapható fehér vagy barna kenyeret jelenti, hanem mindazt, amit ez a szó a maga szélesebb értelmében véve jelent. A fizikai létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgokat is: az élelmet, a ruhát, a cipőt, a kabátot, az állásunkat, amit a világban betöltünk, a lakásunkat, amibe hazatérünk megpihenni, a keresetünket, amiből élünk. Általában mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a földön rendezett életviszonyok között élhessünk. Ez mind hozzátartozik a mindennapi kenyér gondjához.

Azt mondhatná most valaki erre, hogy de miért kellene azt Istentől kérni? Hiszen ahhoz, hogy valakinek meglegyen az, ami a mindennapi élethez szükséges, nem imádkozni kell, hanem dolgozni. Végezze valaki jól a dolgát, és akkor megvan a kenyere is, mint a munkájának eredménye. Az ember általában maga keresi meg azt a bizonyos “kenyeret” önmagának és a reá bízott hozzátartozóinak. Így van a Bibliában is: “ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thessz 3,10). Viszont, ha megdolgozik érte, megérdemli a kenyeret.

Nos, ebben van valami igazság. A munka, amivel megszerzem a kenyeremet, és az imádság, amivel az Istentől kérem a kenyeremet, akkor sem zárják ki egymást. Sőt. Nagyon is összetartoznak. Mert a mindennapi kenyerem megszerzésénél sok olyan tényező van, ami nem tőlem függ. Persze, megdolgozom érte, de ahhoz, hogy dolgozhassam, egészség is kell, ami pedig olyan bizonytalan valami, ami olyan nagy ajándék, ha van, meg szellemi és fizikai képesség is kell, ami megint csak ajándék, ha van. Megfelelő életszínvonal is kell, gondoljuk csak, mit jelentett a kenyérgond a háborús időkben, és hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy most békében dolgozhatunk. Azután gondoljuk csak végig, milyen hosszú utat tesz meg az a kenyér, amíg eljut az asztalunkra. Mi minden kell hozzá, ami mind nem tőlem függ. Megfelelően kell működnie a mezőgazdaságnak, az iparnak, a kereskedelemnek. Kell hozzá a magamén kívül még sok-sok más embernek a munkaereje, munkaórája, az időjárás kedvező volta, eső, hó, napsütés, meleg arányos elosztása. Sőt az én kenyérkérdésembe bevonódik az export-import problémája, a szállítás, a szétosztás, a fogyasztás, az ármegállapítás minden dolga, az egész gazdasági élet. Ez is mind hozzátartozik a mindennapi kenyerünk problémájához, gondjához. Érezzük már, hogy akármennyire megdolgozik is valaki a kenyérért, az mégis csak Isten ajándéka a számára? Egészség nélkül, fizikai vagy szellemi képesség nélkül, jól működő gazdasági élet nélkül nem sok eredménye lenne a megfeszített munkának. Gondolj ezekre a tőled független tényezőkre is, amikor a mindennapi kenyeredért könyörögsz Istenhez, mert ez mind beletartozik ebbe a kérésbe: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 6,11).

A hívő embernek az a boldog bizonyossága jut ebben kifejezésre, hogy Isten édesatyai kezéből él és kap ajándékul mindent, ami a földi életben szükséges. Bizalmi nyilatkozat ez, mintha azt mondaná a hívő ember: Atyám, minden a tiéd, Te vagy ma reggel, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm. Jöjj, oszd ki nékem, amit mára szántál, oszd ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, hadd éljünk a Te kezedből, hadd legyünk ma is a Te vendéged. Ha ránézel a kenyeredre, ami az asztalon előtted van, gondolj arra, hogy Isten áldásaként van ott. Ezért a szokásos asztali imádságunk: Jövel, Urunk, légy itt velünk, amit adtál, áldd meg nekünk! és: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Bár átéreznénk e rövid kis áldáskérő imádságok alatt, hogy valóban csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy van egyáltalán kenyerünk.

Már csak azért is jó így Istentől kérni azt a kenyeret mindennap, mert így az Isten kezéből elfogadva csodálatos módon nagyobb értéke lesz számunkra annak a kenyérnek. Minden, amit Isten az Ő szavával megérint, titokzatosan megváltozik. Legékesebb példája ennek például a keresztvíz, amelyik természetét illetően ugyanaz a víz, mint amivel a konyhában főznek, vagy mosnak. Tehát H2O. De azáltal, hogy az Isten igéje áthatja, ha Jézus szava fűződik hozzá, akkor már új jelentést kap, sákramentum hordozója lesz, mint a Jézus vérét jelentő keresztvíz, és így mégis valami más, mint csak H2O. Ha Jézus a mindennapi kenyér gondját belefoglalja a mi imádságunkba, akkor annak a számára, aki ezt őszintén gyermeki bizalommal kéri, a kenyér az Úr áldásaként jobban táplál és ízletesebb lesz, mint volna anélkül. Tapasztalatból mondom: az Úr kezéből, áldásként elfogadott kenyér, még ha kisebb darab jut is belőle, jobban kielégít és több örömet jelent, mint az Úr nélkül akár a nagyobb darab kenyér vagy kalács.

Van itt még egy nagyon fontos szempont ebben a kérésben. Az, amire a többes szám első személye hívja fel a figyelmünket: A mi kenyerünket minékünk. Azt akarja ezzel Jézus, hogy amikor magam számára kérem a földi megélhetés lehetőségeit, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel szolidaritást vállalunk az egész emberiséggel, és lélekben együtt imádkozunk mindazokkal a milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni és enni akarnak ma is, meg holnap is. Itt újra mintegy aláhúzza Jézus azt a nagy igazságot, hogy a magam jóléte és boldogulása nem szerezhető meg a másik ember jóléte és boldogulása nélkül vagy annak a kárán, hanem csak azzal együtt.

Ma különösen olyan világban élünk, hogy ha valaki jólétet akar látni, nem érheti el, ha csak a magáét keresi, hanem csak ha mindenki más számára is keresi. Az egyéni jólét direkt kapcsolatban van a másik ember, a másik ország, a másik földrész jólétével is. Jézus azt akarja, hogy olyan komolyan vegyem a másik ember lehetőségét, mint a magamét. Számoljak azzal, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én népemen kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell kenyér, ruha, lakás, munka, élet. Számoljak vele, kezdve egészen attól, hogy rajtam kívül még sokan mások is fel akarnak férni a villamosra, nekik is jusson hely rajta, ne csak nekem, egészen addig, hogy az elmaradott földrészeken éhező millióknak is jusson abból a kenyérből, amiből nekem jut.

A Miatyánknak ezzel a kérésével beöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségérzetünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög, és imádkoztat értük. Ezzel az imádsággal az egész emberiség létéért és jólétéért való küzdelemben is részt veszünk. Ezt az imádságot mások nevében is mondjuk, azok nevében, akik nem mondják velünk. Ha akármilyen sok ember él is ezen a földön, még mindig van elég kenyér a számára. A mi Atyánk gazdag Isten, és arra kérjük, hogy ne engedje, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengéktől az élet lehetőségét.

De hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük valóságosan, jó lenne, ha megpróbálnánk rendszeresen juttatni a magunk mindennapi kenyeréből valaki másnak. Tehát úgy, hogy felvesszük valakinek a gondját, egy konkrét valakinek a gondját a magunké mellé, és így kérjük el a mi mindennapi kenyerünket az Úrtól. Én és még valaki, a családom és még valaki más. Hátha éppen nálam vagy nálad van letéve valaki másnak a kenyere is. Ne féljünk hát adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Higgyük el, hogy erre mindig telik, mint ahogyan telt egyszer egy kisfiúnak az egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert azt az egy napi élelmet, amit az édesanyja csomagolt be neki, átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És fel van jegyezve, hogy “mindnyájan evének, és megelégedének” (Mt 14,20). Isten ma sem hagyja cserben azt, aki mások gondját is magára véve járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Igen, ma. Ha ma megvan a kenyerem, legyen elég. Hogy mi lesz holnap, meg a jövő héten? Nem tudom. Csak azt, hogy Atyám van a mennyben, Aki jobban gondoskodik rólam, mint én magam képes lennék rá. Atyám holnap is számít reám az Ő terített asztalánál, én is számítok rá. Így kérjük hát szép énekünkkel:

Add meg nekünk kenyerünket, Naponként eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termő időt, békességet.

Szállíts áldást munkáinkra, Minden marhánk s jószágunkra;
Javaiddal pedig nékünk Add mértékletesen élnünk,
Rád nézve háládatosan, Mások iránt irgalmasan.

483. ének 10-11. vers

Ámen

Dátum: 1969. január 26.