A jövő, mint ítélet - 2

1969. január 19, vasárnap

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az őangyalainak készíttetett.”

Van egy Ige a Bibliában, amelyik így hangzik: “Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségteket!” #Fil2,12 Mindig érzem ezt a félelmet és rettegést, amikor üdvösségről és kárhozatról kell beszélni. És most különösen nagy félelemmel és rettegéssel fogok hozzá, mert a mai témánkkal kapcsolatban fölöttébb fenyeget az a veszély, hogy félreérthető lesz. Az pedig katasztrofális dolog, ha ilyen legegzisztenciálisabb kérdésben, mint az üdvösség és a kárhozat, félreértjük Isten Igéjét. Ma tudniillik először azoknak az üdvösségéről vagy kárhozatáról lesz szó, akik sohse hallottak Jézusról, Istennek a Jézusban megjelent üdvözítő kegyelméről, azután pedig az ún. örök-kárhozat problémájáról. Ezekre a kérdésekre a Bibliából se kapunk olyan feleletet, ami teljes világosságot derítene a problémákra, - inkább csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetítődik rájuk és ennek a világosságában tapogatózunk a megoldás után.

Tehát először az a kérdés: mi lesz az ítéleten azoknak a sorsa, akik sohase találkoztak Jézussal, akik sohase hallottak Isten megváltó tervéről és munkájáról? Tehát még egyszer: nem azokról van szó, akik hallották Isten Evangéliumát, de megkeményítették a szívüket és nem fogadták be, - hanem akik soha nem is hallották. Ez a kérdés gyakran felmerül sok hívő embere gondolatában. - De már a kérdés fölvetésével is vigyázzunk. Mert ha ez csak olyan érdekes akadémikus kérdés, vagy kíváncsiskodó kérdés, akkor nincs reá felelet. Csak egyetlen esetben jogosult ez a kérdés: ha tudniillik érzed, hogy rajtad is áll, te is oka vagy annak, hogy olyan rengeteg ember nem hallotta még a Jézus evangéliumát, tehát ha missziói felelősséget érzel irántuk, - ha fáj neked a sorsuk, ha fáj a szíved értük, mert szereted ezeket az evangélium iránt tudatlan embereket, és mert érzed, hogy Isten különös kegyelme az, hogy te ismerheted! Hogy te hihetsz a Jézusban! Ha fáj az, hogy a legbuzgóbb missziói felelősség és szándék mellett is olyan nagyon sokan vannak, akik kívül maradnak az evangélium ismeretének a körén. Nos, ha ilyen lelkületből fakad a kérdés, hogy mi lesz velünk az ítéletben, akkor jogosult. - Tehát mi lesz a sorsuk az örökkévalóságban mindazoknak a kínaiaknak, germánoknak, mexikóiaknak, négereknek, akik az evangélium ismerete nélkül éltek és haltak meg. Akiknek nem is volt alkalmuk dönteni mellette, vagy ellene. Meg annak a ma élő sok-sok milliónak, akik az iszlám meg egyéb pogány vallások hívei? Meg a mai nagy városok teljesen szekularizált tömegeinek, a közöttünk élő modern pogányoknak, minden vallás iránt teljességgel közömbös lelkeknek? Mi lesz a sorsuk? - Én éppen az evangélium ismeretében semmiképpen nem tudom elfogadni, hogy az embereknek ezek a milliárdjai ki lesznek rekesztve az üdvösségből! Sokkal inkább hiszem, hogy Isten az Őt nem ismerők számára is megtalálja az utat és módot az üdvösség kapuinak a megnyitására. Persze: az ő számukra is Jézus a Megváltó, Ő egyedül és senki más. De Jézus megváltó hatalma sokkal tágabb, mint az egyház köre. Jézus megváltó hatalma átöleli a tegnapot és holnapot, az életet és a halált, a mennyet és a földet. (Még poklot is! De erről majd később!) A hívő keresztyén gyülekezet csak bizonysága e földön a Jézus megváltó hatalmának, kizárólagos, de nem letéteményese. Mi, az egyház, mi a hívők csak látható bizonyságai vagyunk annak, hogy Isten megkönyörült az emberi nyomorúságon, és bűnön. Mi csak a “zsenge”, kezdet vagyunk #Jak1,18, amelyik a Krisztushoz való tartozásával mintegy demonstrálja, hogy az egész embervilág Jézushoz tartozik, - az a zsenge vagyunk, amelyiknek a léte mintegy azt prófétálja, hogy egyszer, nem tudom milyen módon, minden térd meghajlik Ő előtte.

Jézus univerzális uralmának ebből a hitéből két fénysugár vetítődik az Őt soha nem ismerők jövőbeli sorsára. Pál mondja a #Róm8,19-22-ben. Pálnak ezekben a titokzatos szavaiban a teremtett világ éppen a nem-hívő emberiséget jelenti. Tehát a nem hívő emberiség fohászkodásáról és nyögéséről van szó, vajúdásáról, öntudatlanul is a megváltás utáni vágyakozásáról, amiben egyszer majd részesülni fog épp úgy, mint az Isten hívő gyermekei. Tehát az embervilág, a hitetlen embervilág is fohászkodik, nyög a rengeteg sok szenvedés, betegség, igazságtalanság, halál és bűn súlya alatt, és az embereknek ez a nyögése, terhek alatt roskadozó sóhajtozása, ami betölti a földet tulajdonképpen már maga is olyan, mint egy tudatalatti hitvallás a megváltás szükségességéről, mint egy nem tudatos könyörgés az Isten kegyelmének a segítségéért. A sok szenvedő emberi élet már maga is egy nagy kiáltás az után az Isten után, aki a Jézusban éppen a szenvedő emberekhez jött a maga szabadító kegyelmével a Jézusban. És Pál meg van győződve róla, hogy a szenvedő emberiségnek ez az öntudatlan kiáltása felhat Isten elé és végül meghallgattatásra talál. Csak nézz körül ezen a földön - mennyi mindenféle emberi szenvedés kiált szinte az égre -, nos Isten ezt úgy veszi, mint könyörgést, az elesett emberiség öntudatlan könyörgését az Ő kegyelméért. Aki a maga elveszett, fájdalmas, tehetetlen állapotának a tudatában nyög, sóhajtozik: az hitetlenül is imádkozik, kegyelemért kiált! És a kegyelemért sohse kiált valaki hiába! Mert Isten kegyelme mindig az elveszettekhez, a nyomorultakhoz, a tehetetlenekhez van legközelebb. Ezt látjuk Jézus minden szavában és tettében. Múltkor láttam egy szörnyű fényképet: egy vietnami édesanya 4-5 éves gyermekét szorítja görcsösen magához, bombazáporban. Mindkét arcon a halálos rémület és a halálos sebesülés nyomai láthatók. Szinte érzi az ember, hogy még egy-két kétségbeesett lépés és holtan rogynak a földre mind a ketten. Valószínűleg sose ismerték Jézust: - nem juthatnak hát be az üdvösségbe? Biztos vagyok benne, hogy igen! Nem azért, mert ártatlanok, pláne a kicsi. Hiszen senki se ártatlan, mindenki kegyelemre szorult, hanem mert halálsikoltásuk hit nélkül is könyörgő imádság, fohászkodás a Szabadító után, és mert egész állapotuk mintegy demonstrálja azt az emberi nyomorúságot, amin Isten megkönyörülvén Szabadítót küldött Jézusban e földre.

De van egy másik fénysugár is az evangéliumot nem ismerők jövendő sorsát illetően. Jézusnak az utolsó ítéletről szóló közismert példázatában, amit fölolvastam, van egy szó, amire nem szoktunk fölfigyelni: “Népek”, teljes összefüggésében: “elébe gyűjtetnek mind a népek...” A Biblia eredeti szövegében itt az a szó szerepel, amelyik speciálisan nem az Isten hívő népére vonatkozik, hanem éppen a nem hívőkre, a pogányokra. (Ethnosz) Tehát a kérdés, hogy “Uram, mikor láttuk volna, hogy éhes voltál, szomjas voltál és adtunk volna neked?” - ez a kérdés szó szerint érvényes. Tehát van olyan, hogy valaki - nem tudatosan, nem hitből - mégis a Krisztusi könyörülő szeretetről tesz bizonyságot a cselekedeteivel. Vannak hitetlenek, modern pogányok, Jézust soha nem ismerők, akik a maguk emberbaráti magatartásukkal sokszor megszégyenítenek sok hívőt. Nos, azt mondtam a múltkori prédikációmban, hogy aki enni adott az éhezőnek, felruházta a ruhátlant stb.,- tehát akiben a másik emberen segítő Jézus-lelkület élt és működött: az örökölni fogja azt a világot, amelyikben az örök Szeretet uralkodik. Az részese lesz az ún. üdvösségnek. Ez akkor is érvényes, ha valakiben ez a másik emberen segítő Jézusi lelkület nem tudatos Krisztus-hit által élt és működött, hanem pusztán a szívébe írt örök törvény szerint. #Róm2,12-16. De hiszen a Krisztusban hívőknél is a ténylegesen, tényekben, cselekedetekben megnyilatkozó, szeretetben nyilvánvaló hit a döntő! Tehát azon az utolsó ítéleten azokat is igazolni fogja majd az Isten, akik nem tudatosan bár, és nem is hitből, de mégis valami módon követői voltak az Ő könyörülő irgalmának és szeretetének az embertársaikkal szemben. Íme ezeknek a jobb keze felől állóknak fogalmuk se volt, hogy ők valaha Jézussal tettek valami jót, nem is ismerték Jézust, - emberbaráti cselekedetük mégis úgy ítéltetik meg, mintha magával Jézussal tették volna, amit tettek, vagy nem tettek. És ezeknek mondja majd Jézus: “Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, ami számotokra készíttetett.” Értitek: pogányoknak mondja, hitetleneknek mondja, olyanoknak, akik mit sem hallottak az Evangéliumról! Amennyiben tehát bebizonyult, hogy az emberszeretet örök törvénye benne volt a szívükben és a cselekedeteikben, az ítéleten igazolni fogja őket az Isten.

Persze itt - tudom - sok mindenféle kifogást lehetne fölhozni és kérdést föltenni. Mondtam, hogy csak egy-egy fölvillanó fénysugár vetít egy kis világosságot ezekre a problémákra és sok kérdés megválaszolatlanul marad, - de annyit mégis látunk mellette, hogy az üdvösség tágasabb mint a hívő keresztyén gyülekezet köre, és hogy a Krisztust nem ismerő ember se mehet el Krisztus mellett az ítéleten, ő is a Krisztusra való tekintettel fog megítéltetni. A tévúton járó ember is fölfog bizonyos sugarakat az Isten örök kijelentéséből, amelynek alapján ő is a hit és megkeményedés alapján ítéltetik meg. Talán éppen erre vonatkozik Jézusnak ez a kijelentése, hogy könnyebb lesz Sodoma és Gomora sorsa, meg Tírus és Sidon sorsa az ítéleten, mint azoké, akik közvetlen közelről voltak tanúi a Jézusban megjelent kegyelemnek #Mt10,15, - tehát mint - nekünk! Mert az embere aszerint a világosság szerint ítéltetik meg, amit kapott! Bennünket a Jézusban kapott isteni kinyilatkoztatás világossága többre kötelez, mint azokat, akik ebből bármi okból és módon kimaradtak.

De még mindig nyitva marad itten egy fájdalmas kérdés: az örök kárhozat kérdése. Vajon azoknak, akik akár ismerve, akár nem ismerve a Krisztus evangéliumát, megkeményítették a szívüket és erről embertársaikkal szembeni irgalmatlan, szeretetlen magatartásukkal is bizonyságot tettek: valóban az örökkétartó kárhozat lenne a részük? Vajon Isten újjáteremtett, dicsőséges világában örökre megmarad ez a vérző seb? Vajon Isten a Vele szemben való emberi megkeményedést olyan konzekvensen respektálja, hogy ez az Ő minden embert üdvözíteni szándékozó akaratának kérlelhetetlen határt szab? Vagy pedig az Isten végtelen kegyelme szab egyszer határt az emberi megkeményedés konzekvenciáinak, vagyis végül a kárhozottakon is megkönyörül?

Nos, kétségtelen, hogy a Bibliában találunk egyfelől olyan Igéket, kijelentéseket, amelyek a kárhozati állapotnak örökkétartó voltáról beszélnek. Például: éppen a felolvasott példázatban is így: “Távozzatok tőlem az örök tűzre, amelyik az ördögöknek és az őangyalainak készíttetett.” Viszont vannak ugyanakkor a Bibliában más gondolatokat ébresztőkijelentések is. Például az #1Kor15,22; #Ef1,10; #Kol1,20; #1Tim2,4-6; #1Jn2,2. - Ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezt a kétféleséget nem lehet egy nevezőre hozni. Itt a jövő kétségtelenül kétféle perspektívában látszik: már tudniillik ami a kárhozatot illető: egyfelől mint örökkétartó kárhozat, másfelől mégis mint mégsem örökké tartó kárhozat. És ezt nehéz összeegyeztetni. Nem is lehet. Így egymás mellett ez a kétféleség ellentmondásnak látszik. Hagyjuk meg hát akkor ezt a kétféleséget így egymás mellett? Nem! Talán helyesebb, ha úgy mondom, hogy egymásután. Tehát úgy, hogy csak előbb, ha már átéltem azt a félelmet és reszketést, amit az örökkétartó kárhozat lehetősége jelent, csak az után gondolhatok arra, hogy Isten végül mindeneken, tehát a kárhozottakon is megkönyörülhet! Istennek mindeneken megkönyörülő irgalmáról csak az beszélhet, akinek beleremegett a lelke az örök levettetés lehetőségébe.

Azt jelenti ez, hogy Isten könyörülő hatalma mégis nagyobb, mint az emberi megkeményedés ez isteni könyörülettel szemben? - Félve és reszketve mondom: talán igen! Talán azt! Hol lennél te és hol lennék, ha nem így volna?! Hiszen önmagunkon is ezt tapasztaltuk, amikor hívőkké lettünk! Én az Istent a Jézus Krisztusban úgy ismertem meg, mint akinek a kegyelme az elveszett emberek iránt nem ismer határt. És azt is jelenti ez akkor, hogy az elvettetésnek, a kárhozatnak is van egy határa? Igen is, meg nem is. Ha azzal a könnyelműséggel kérdezem ezt, hogy akkor semmi baj, vétkezhetem nyugodtan, hiszen a végén úgyis happy-end-del végződik minden: akkor, NEM! - De ha alázatosan hívő, emberek milliárdjainak a sorsáért aggódó, Isten végtelen kegyelmében bízó, felelősségteljes lélekkel kérdezem, akkor igen! Talán igen. Hogyan tudnánk mi, keresztyén kisebbség egy nem keresztyén világban egyáltalán lélegzetet venni, ha nem hihetnénk abban, hogy Isten kegyelme talál megoldást azok számára, akik nem tudnak, vagy nem akarnak hinni

Ő benne?! De ugyanakkor Isten mentsen meg bárkit is attól, hogy ne tudjon vagy ne akarjon hinni Ő benne! Miután borzalommal visszariadok a kárhozattól és szeretnék mindenkit megmenteni tőle (de: miután!): valami megmagyarázhatatlan reménységgel tekintek Isten kegyelmének a kárhozat fölött is diadalmaskodó hatalma felé, mint a megváltás végső, de igazán legvégső titka felé! Barth Károly, a világkeresztyénség most elhunyt nagy tanítója fejezte ki ezt a dialektikus feszültséget a legtömörebben, mikor a mindenek végső üdvösségre jutásával kapcsolatban ezt mondta: “Das Evangelium verbietet uns bestimmt damit zu rechnen, abere gebietet uns wohl noch bestimmter, eben darauf zu hoffen, darum zu beten!” Kicsit szabadon fordítva: “Az evangélium a leghatározottabban lehetetlenné teszi számunkra, hogy számítsunk rá, spekuláljunk rá, de még határozottabban lehetetlenné teszi, hogy ne reménykedjünk benne és ne könyörögjünk érte.”

Tehát mindaz, amit elmondottam az evangéliumot nem ismerők üdvösségének a lehetőségéről és az örök kárhozatról: éppen nem gyengíti, sőt felfokozza a felelősségünket a körülöttünk élő emberek iránt. Csak úgy volt értelme az egésznek, ha sokkal-sokkal jobban fölbuzdulunk, mint eddig, hogy beszédben és főleg cselekedetben bizonyságtevői lehessünk annak a szabadító, üdvözítő kegyelemnek, amely megjelent ezen a földön a Jézus Krisztusban!

Ámen

Dátum: 1969. január 19. Evangélizáció