A magány ellenszere

1968. december 01, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van; Mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint szolgálok az ő Fiának evangyéliomában, hogy szüntelen emlékezem felőletek, Imádkozásaimban mindenkor könyörögvén, vajha egyszer már jó szerencsés út adódnék nékem Istennek akaratából, hogy hozzátok mehessek; Mert kívánlak titeket látni, hogy valami lelki ajándékot közölhessek veletek a ti megerősítésetekre, Azaz, hogy együtt felbuzduljunk ti nálatok egymás hite által, a tiétek meg az enyém által. Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok atyámfiai, hogy én gyakran elvégeztem magamban, hogy elmegyek hozzátok (de mindez ideig megakadályoztattam), hogy köztetek is nyerjek valami lelki gyümölcsöt, mint a többi pogányok közt is. Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok. Azért a mi rajtam áll, kész vagyok néktek is, a kik Rómában vagytok, az evangyéliomot hirdetni. Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek.”

A római levélnek a most felolvasott része alapján egy olyan lelki betegségről és egy olyan lelki betegségből való gyógyulásról szeretnék beszélni, amiben ma talán a legtöbb ember szenved a világon: a magányosság érzéséről. Valaki azt mondta egyszer, hogy a magány a mai kornak titkos sebe, és nem beszélünk róla szívesen. Pedig éppen ezért kell róla beszélni!
Mindenekelőtt határoljuk el élesen az egyedüllét és a magány fogalmát egymástól. Ennek a kettőnek lényegében véve semmi köze egymáshoz. Nem minden egyedül élőember magányos lélek és fordítva. Lehet valaki olyan egyszál egyedül a világon, hogy senki hozzátartozója nincs; nincs senki, aki hazavárja, aki este jóéjszakát kívánjon neki, és mégse magányos. Viszont lehet valaki belsőleg rettenetesen egyedül, mégha népes, zajos, családi, vagy baráti kör veszi is körül. Az egyedüllét nem tragikus, a magány igen!
Az egyedüllétben sok jó is lehet. Nietzsche az egyedüllétet a bölcs ember menedékének nevezte. Az egyedüllétben van az ember igazán otthon önmagával. Az egyedüllét, mégha néha nehéz és keserves is, áldás lehet az ember számára, ott jut el mélyebb önismeretre, magábaszállásra, önvizsgálatra. A legnagyobb szellemi nagyságok mindig keresték az egyedüllét alkalmait. Keresztelo˝ János kivonult a pusztába, távol mindentől. Jézus sok éjszakát töltött egyedül, egy puszta helyen imádkozva. Rendszeresen keresni az egyedüllét alkalmait nem természetellenes dolog, sőt az egészséges lélek normális lélegzetvétele. Az egyedüllét a személyiség kibontakozásának a feltétele, a teremto˝ “én” titkos műhelye. Az egyedüllétben talál az ember mindég újra önmagára.Talán éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy sok magányos lélek nem mer egyedül lenni... Fél az egyedülléttől. Pedig más az egyik, mint a másik. Az egyedüllét fizikai állapot, a magány pedig lelki állapot. Az egyedüllét lényege az, hogy az ember ideiglenesen elválasztódik, elkülönül a másiktól, míg közben belsőkapcsolata a másikkal érintetlen, töretlen marad. A magány pedig azt jelenti, hogy a kapcsolat a másikkal megszakad; mégha fizikailag együtt is van a másikkal, mégha beszél is vele, mégha egy asztalnál ül is a másikkal, nem jut el igazán - lelkileg - a másikhoz, a másik lelkéig, - mégha közel van is hozzá. Talán a férje, vagy gyermeke, mégsincs igazán köze hozzá, közössége vele, - mégha népes nagy találkozón vesz is részt, sohase találkozik igazán a másikkal. A legmeghittebb családi körben éppúgy, mint az utca, gyár, vagy a bérkaszárnya tumultusában - magányos. Együtt dolgozik, pihen, szórakozik, nevet vagy búsul, és mégis mindig magában; önmaga kalickájában marad...

Ez nem jó az ember számára. Erre vonatkozik Istennek ez a szava: “Nem jó az embernek egyedül lenni.” Itt az egyedül a magányt jelenti. A másiknak a hiányát. Mert az ember a másik számára van teremtve, a másikra nézve, - az egész emberi lét a másikra, a másikhoz való viszonyulásra van beállítva. Az ember nem elég önmagában, az embernek a másik ember a kiegészítője, a másik által válik teljes emberré. A másik nélkül elnyomorodik az ember.

Csak a másikkal való kapcsolatban, közösségben jut el saját egyéniségén is a teljes önmegvalósításra. Miként a függőhidat két pillér tartja, és ezáltal kapja meg a szükséges feszültséget, így függ az egész emberi lét az “én” és a “te” között. Csak a “te” által lehet az ember igazán “én”. Tehát a magányból, ebből a kínzó életérzésből csak egy út vezet ki, az amelyik a “te” felé vezet. Ezért nem volt Pál apostol soha magányos lélek. Pedig őis egyedül volt. Se apja, se anyja nem élt már, amikor megismertük. Se élettársa, se gyereke, se testvére nem volt sohasem. Amint rója Kisázsia hegyvidékét, meg a görög tengerpartot, ahogyan hányódik, vetődik a nagy tengereken, a börtönökben, azt mondhatná az ember: Óh, milyen szegény, árva hontalan lélek! Pedig sohasem az! A legelhagyatottabb egyedüllétben sem volt soha magányos! Egész lelkülete. kedélyvilága épp az ellentéte volt mindannak a magányosságnak. amiben ma olyan sok ember, sokszor talán nem is tudatosan szenved. - De hát mi volt a titka ennek? Nos, kiderül ebből a rövid személyes vallomásból, amit itt a római gyülekezethez ír. Igy vall olyan embereknek, akiket még soha életében nem látott: “Hálát adok az én Istenemnek mindnyájatokért, mert bizonyságom nékem az Isten, hogy szüntelen emlékszem felőletek, imádkozásaimban mindenkor könyörögvén...” Szinte megható. milyen szélesre tárja imádságra a karjait, hogy sok-sok emberi életet, problémát átölelhessen a könyörgésével. Törődik velük, pedig még nem is ismeri őket, felelősséget érez irántuk, pedig még azt sem tudja kicsodák valójában. Csak azt tudja: érzik, hogy szükségük van arra a hatalmas segítségre, amit az értük való könyörgés révén kaphatnak Istentől. Ezért “szüntelenül” imádkozik értük, azaz rendszeresen, mélyen. alaposan. kitartóan és mindig újra....

És ha ezt Pál így mondja, akkor az nála komoly dolog. A legkomolyabb törődés a másik gondjával, bajával az, ha így áll oda valaki a másikért Isten elé, ha így tud könyörögni érte. Milyen rengeteget imádkozhatott Pál! Mert nemcsak a római gyülekezetért könyörgött így, hanem mind, a többiekért is. És nem önmagáért imádkozott, hanem a másik emberért. Én azt hiszem, Pál önmagáról egészen el is feledkezett, annyira tele volt a szíve a mások gondjával. Íme a magányosság érzésének az egyik igazán hathatós ellenszere: kezdj el igazán imádkozni másokért, ismerősökért és ismeretlenekért! Kedves és kellemetlen emberekért, barátokért és ellenségekért. De úgy, ahogyan Pál tette!

Aki másokért imádkozni tud, az már nem lehet magányos, hiszen emberi lelkeket, emberi életeket és problémákat ölel magához a lelke karjaival, - Isten színe előtt! A magányosság nyomasztó érzése abból a félreértésből ered, hogy “senki sem törődik velem”. Pedig nem az az igazán magányos, akivel mások nem törődnek, hanem aki másokkal nem törődik eléggé. A másokért való imádság: a legkomolyabb törődés másokkal. Nem az a magányos, aki előtt zárva marad a másik szíve, hanem akinek a szíve zárva marad a másik ember előtt. A másokért való könyörgésben kitárul a szív mások felé és megszűnik a magány. Ha rádszakad a magány és úgy érzed, hogy senkinek sem kellesz, senki sem gondol rád, senki sem törődik veled, kezdj el könyörögni - komolyan és mélyen - másokért. Ne a szimpatikus ismerőseidért, hanem inkább olyanokért, akikre eddig talán még sohasem gondoltál imádságban. A másokért való imádság megment a magánytól!

Másodszor: Pál azért is imádkozik, hogy “vajha egyszer már jószerencsés út adódnék nékem Isten akaratából, hogy hozzátok mehessek, mert kívánlak látni titeket!” És tudjuk a Cselekedetek könyvéből, hogy Pál később meg is tette, igazán rengeteg akadályt leküzdve és hallatlan nehézségeket, áldozatot vállalva, el is ment Rómába, és meglátogatta az ottani atyafiakat. Ez is egyik hathatós ellenszere a magánynak: elmenni a másikhoz, utána menni a másiknak, meglátogatni a másikat, gondoskodni a másikról. Pált nem kellett nógatni, hogy menjen már, nézzen utána ennek vagy annak az atyafinak, gyülekezetnek. Belsőkényszer hajtotta, a szíve indította. Így mondja: “kívánlak látni titeket.” Aki nem kívánja látni a másikat, aki elzárkózik a másik elől, aki sohasem megy utána a másik embernek, ne csodálkozzék, ha magányossá válik. Megint csak azt mondhatom: nem az a magányos, akit magára hagytak mások, hanem aki magára hagyja a másikat. Nem az a magányos, akire soha, senki sem nyit ajtót, hanem az, aki sohasem látogatja meg a másikat. Nem az a magányos, akit sohasem szólít meg valaki kedves érdeklődéssel, hanem aki ugyanezt teszi a másikkal! Nem az a magányos, akinek elengedték a kezét, hanem aki elengedte a másiknak a kezét.

Tudom, azt mondanák sokan: de kinek van ideje ilyesmire, utánamenni valakinek, meglátogatni a másikat?... Az ember nem jut hozzá a sok egyéb elfoglaltsága mellett. Nos: figyeljétek csak meg, mit csinál Pál: Istentől kéri hozzá az alkalmat, a módot, a lehetőséget, az időt. Az, aki ezt így kéri, az meg is kapja bizonyosan. Moody, a nagy amerikai evangélizátor, minden nap könyörgött, hogy adjon az Úr neki alkalmat ma is bizonyságot tenni valaki előtt. Nekünk is Istentől kell kérnünk, hová akar küldeni bennünket, ki az a másik, akinek a szíve ajtaján be kell kopogtatni. Ha rádszakad a magány, kérjed imádságban: és Isten meg fogja nyitni az utat előtted valakihez, egy másikhoz. Nem ahhoz fog küldeni, akihez egyébként is szívesen elmennél, hanem ahhoz, aki téged szeretne már látni. Talán egy másik magányos lélekhez, egy kórházi ágyon fekvőbeteghez, vagy egy ehagyott, tehetetlen öreghez, - a másikhoz! Aki segít enyhíteni, eloszlatni a másik magányát, az maga sohasem fog szenvedni a magánytól!
És még valamit látunk itt Pálnál, - íme ezt is mondja: “Mind a görögnek, mind a barbárnak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok!” - Igen: “köteles vagyok!” - Pál úgy érzi, őminden embernek adósa. Tartozik a másiknak. Boldog ember! Azért mondom, hogy boldog, mert ennek az ellentéte az egyik legboldogtalanabb típusú ember, az, aki úgy érzi, hogy a másik adósa neki. Megköveteli, elvárja, hogy a neki járó tisztelet és megbecsülés vegye körül a mások részéről. Megint: nem az a magányos lélek, akit mások nem szeretnek eléggé, hanem aki másokat nem tud eléggé szeretni. Az a szeretetlenség, az a közöny, ami a saját szívünkben van mások iránt, az tesz igazán magányossá bennünket. A bűnbocsánatot, a kegyelmet kapott ember örökre le van kötelezve - Istennek! Isten a hitelező, amivel neki tartozol, úgy adhatod meg, ha a másik embernek adod. Kaptál és szakadatlanul kapod Istentől a segítséget, a jóságot, a szeretetet, a bocsánatot, az áldást, - mindennel, amit Istentől kapsz, tartozol a másik embernek. Köteles vagy. Adós vagy.
A múltkor egy orvost honorálni akartam fáradságáért. Nem fogadta el, hanem azt mondta: amivel nekem tartoznál, add oda az egyházi szeretetszolgálatra. Valahogy így tesz a mi Urunk is. Azt mondja: azt a szeretetet, azt a hálát, amivel nekem tartozol, váltsd be egy arra rászoruló embertársaddal szemben. - De megint nem azzal szemben, akivel egyébként is lekötelezettnek érzed magad valami szívessége miatt, amit veled gyakorolt, hanem mindig azzal a másikkal szemben, aki talán még meghálálni sem tudja a te szívességedet.
Olyan szépen lehetne élni ebben a földi világban, hiszen egy kicsi kedvességgel, egy kicsi figyelemmel. egy kis jó szóval (még csak nem is szeretettel) úgy meg lehet szépíteni valakinek az életét, - és te, aki ismered Jézust: ezzel a kicsivel tartozol! Ezzel a jóval adósa vagy a másiknak. És sajnos egy kicsi figyelmetlenséggel, még csak nem is haraggal, gyűlölettel, csak egy kicsi meggondolatlansággal úgy meg lehet keseríteni valakinek az életét...

Pál mindenkinek az evangéliummal volt adósa. Örömhírrel! Jézussal! Mi is kötelesek vagyunk megmutatni a világnak, minden másik embernek, hogy Istennek a Jézusban adott örömhíre: valóság! A másikat is megvigasztaló, a másiknak is örömet okozó, a másiknak is erőt adó hatalom, Istennek hatalma!

Aki ezt az adósságot a másikkal szemben érzi és igyekszik törleszteni, sohasem válik magányossá. Mert íme megtapasztalja, amit Pál is megtapasztalt: “Hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek, meg az enyém által.” Mert az ember nemcsak ad, hanem kap is mindig. Sőt: amikor a legtöbbet adja, akkor kap maga is a legtöbbet. És amikor egészen odaadja magát, egészen rátalál önmagára. Aki elveszti az o˝életét, megtalálja azt! Örök igazság ez a magány ellen is.
Végül: az az igazán magányos lélek. aki a nagy MÁSIK, a nagy TE nélkül, Isten nélkül van! Dehát miért lenne a magányos ember Isten nélkül? Hiszen olyan Istenünk van, aki még a magány mélységéhez is utána ment az embernek. Nézzétek: A Golgotán ott van Isten Jézus személyében teljesen leigázva, belesüllyedve a legmélyebb magányba. Isten.... a magányban. Az én magányomban, a te magányodban! Hallod? Hogy panaszkodik, hogy kiált:

“Én Istenem, miért hagytál el engem...?” Ennél szörnyűbb magány még nem volt ezen a világon. - De ahol így van jelen az Isten, ott nincs többé magány! Ott te se, én se, egyikünk se lehet többé magányos lélek!

Ámen

Dátum: 1968. december 1.