Egy asztalnál Jézussal

1968. december 15, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Közelgetnek vala pedig őhozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik.”

Közeleg a karácsony ünnepe, amikor két napon át háromszor is megterítjük itt, a templomban ezt az asztalt, ahol maga Jézus várja a legszentebb vendégségre az Ő hozzá közeledő embereket. Ezen az ünnepen - tapasztalat szerint - még olyanok is idejárulnak, akik egyébként év közben nem nagyon szoktak élni az Úr vacsorájával. Nos a felolvasott Igével éppen arra szeretnék biztatni mindenkit, aki most itt van (bár azokat is biztathatnám, akik most nincsenek itt), hogy jöjjenek csak bátran, hiszen éppen az Úrvacsora legfőbb lényegét fejezik ki ezek a szavak: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” #Lk15,2b Bár ezt a véleményt a farizeusok és írástudók annak idején rosszalló bírálatnak szánták Jézus ellen, szinte megbotránkoztak rajta, hogy mindenféle hitvány, megvetett, senki emberek hogy tapadnak Jézushoz! Lekicsinylően, sőt szinte megvetően sugdosták egymásnak: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” Szinte mintha látnánk, amint úgy húzódik össze az ajkuk, mint mikor valaki ezt sziszegi magában: pfuj! - És én mégis nagyon örülök ennek a rosszmájú bírálatnak, mert a mi számunkra örvendetes igazságot fejez ki, Jézus megváltó szeretetének a gyönyörű énekét zengi! Nagyszerű képe ez az úrvacsorai közösségnek!

Benne van ebben elsősorban az, hogy kiket, miféle embereket tisztel meg Jézus azzal, hogy egy asztalnál eszik velük! Az ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy egy úrvacsorai közösség, egy ilyen szent alkalom, sákramentum, egy gyülekezet lelki elitjének a társasága, az élhívőknek, a szuper-megtérteknek a kiváltsága, exkluzív közösség, ahová csak a legbeavatottabbak jutnak be. Ebből viszont sokan azt a helytelen következtetést vonhatnák le: Hát akkor én nem tartozom közéjük, én nem részesülhetek benne, mert messze vagyok én attól, amilyennek egy hívőnek lennie kellene! Nos hát Atyámfiai, nem így van! Azok a farizeusok, akármilyen gúnyosan, mégis nagyon helyesen mondták, hogy Jézus bűnösöket fogad az asztalához! Mindig is a betegeket, bélpoklosokat, a sántákat, a vakokat, a koldusokat, a társadalom kivetettjeit hívta magához - most is! Az úrvacsorai közösség a gyógyulni, épülni vágyó lelki koldusok - vagyis a bűnbocsánatban részesülni akaró, és egy megújuló életben megerősödni akaró bűnösök társasága! Tehát éppen nem egy lelki elitnek az exkluzív közössége. Jézus nem azt várja tőlünk, hogy úgy jöjjünk ide, az Ő asztalához, mint amilyennek lennünk kellene, hanem úgy, mint amilyenek vagyunk. Itt igazán az számít csak, hogy el tudod mondani, de igazán szívből, a szép énekünk szövegével a magad vallomását: “Amint vagyok, sok bűn alatt, de hallva hívó hangodat” - jövök! (460,1)

Akiket itt Jézus magához fogad (így van megírva szó szerint), nem olyan emberek, akik valamiféle lelki szépítő szerrel kikozmetikázták magukat, akik erőlködnek valami szépet mutatni, jól kinézni - ezek nem mutatós emberek -, óh dehogy! Sőt csúnyák, rossz hírűek, olyanok, akiktől az előkelősködő elit réteg finnyásan elhúzódik. Ezek: bűnösök! BŰNÖSÖK! Olyan emberek, akiknek bűnbocsánatra van szükségük. Olyan éhesek, akik enni kérnek, olyan halálos betegek, akik meg akarnak gyógyulni, akik az áldott Orvost keresik!

Emlékeztek talán Jézusnak a nagy vacsoráról szóló példázatára, ahol a király az Ő fia lakodalmára meghívja barátait, és a meghívott előkelőségek sorra kezdik magukat mind kimenteni, ki ezért, ki azért. Ezek az emberek nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget ennek a meghívásnak. Az ő életükben nem jelentett olyan nagy eseményt ez a lakoma. Nem volt meglepő, nem volt örvendetes megtiszteltetés, megszokott, magától értetődő, szürke dolog volt. És akkor a király, a példázat szerint, kiküldi szolgáit a keresztutakra, hogy hívjanak be mindenkit, a szegényeket, a csonkákat, a sántákat és a vakokat. Vajon miért éppen őket? Ők jobbak, mint a többiek? Dehogy! Vajon a szegényeket, tehetetleneket, bűnösöket, vámszedőket Jézus jobban szereti, mint másokat? Dehogy! De ezek azok az emberek, akik tudnak örülni annak, hogy nekik is szabad! Szabad részt venniük egy ilyen királyi lakomán! Szabad! Tehát akiket módfelett elcsodálkoztat és megörvendeztet ez a meghívás! Akik ámulva kérdik: de hát hogy jövök én hozzá? Tehát éppen azok, akiket biztatni, nógatni kell, hogy csak rajta, jöjjenek, jöhetnek, mert méltatlannak érzik magukat rá. Ezek azok a bűnösök, akiket Jézus magához fogad!
Tehát ha te el tudsz ámulni, és éppen szívből örülni tudsz annak, hogy neked is, igen, még neked is szabad részt venned ezen a vendégségen, dacára annak, hogy ..., akkor neked is itt a helyed! Igen, akiknek nincs más reménységetek, mint Jézus, az Ő kegyelme, az Ő reménye: csak jöjjetek! Ennél az asztalnál valóban úgy van, ahogyan a farizeusok gúnyolódva mondogatták egymás között: “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” #Lk15,2b Ez? Ez! Igen, ez a mi Megváltónk! Ilyen Megváltónk van nekünk!
Tehát az Úrnak ennél az asztalánál együtt vannak a bűnösök Jézussal! De mi célból vannak együtt? Mi az értelme ennek az együttlétnek? Mi történik ebben az együttlétben? - Kettős dolog. Egyfelől: visszaemlékezés a múltra, hálás, boldog visszagondolás arra a szent áldozatra, amit Jézus értünk a Golgotán hozott. De nem olyan emlékezés ez, mint ahogyan halottak napján emlékezünk vissza valakire, aki már elment közülünk, visszaidézzük a szavait, emlékét, elbeszélgetünk róla. Nem! Itt nem az a lényeg, hogy Jézus halálára, mint egy múltbeli eseményre visszaemlékezzünk, hanem az, hogy a Reá való emlékezés által az Ő halálának a megváltó erőhatásába kerüljünk, hogy ezt a halált a maga misztikus, de valóságos ereje szerint elfogadjuk, újra elfogadjuk. Olyan valóságosan, mint ahogyan a kenyeret és a bort átvesszük, elfogadjuk és magunkévá tesszük. A kenyeret és a bort átvesszük, úgy fogadjuk el, mint a mi kifizetett és eltépett adóslevelünk bizonyságát, mint annak a váltságdíjnak a jelét, amin bennünket Jézus örökre megvásárolt önmagának. Igen: erre emlékezzünk vissza úgy, hogy újra részesülünk benne, hogy újra visszatérünk hozzá meríteni belőle, mint az életünk forrásához.

De nemcsak visszafelé nézünk ennél az asztalnál a múltba, hanem előre a jövendőbe is. Így mondja Pál a szereztetési Igékben: “Az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljön.” #1Kor 11,26b) Minden úrvacsora: a Bárány menyegzőjére vonatkozó prófécia is egyúttal. Tehát nemcsak az Ő halálára mutat vissza, hanem az Úr eljövetelére is, előre. Minden úrvacsora: Jézus eljövetele dicsőségének előrevetített sugara. Minden úrvacsora: a már itt és most jelenlevő része annak a dicsőséges jövendőnek, ami Jézusunk újra megjelenésével válik teljessé a Földön. Az úrvacsorában már mintegy elkezdődött az Isten Országának az a boldog, dicsőséges jövendője, mert az Ő teste megtöretésében, vére kiontásában, tehát az Ő golgotai halálában már megtörtént, már közöttünk van Isten győzelme az Ő ellenségei felett: a bűn, a halál és a Sátán fölött! Minden úrvacsora: az Isten Országának a lakomája, győzelmi tora! Ettől az asztaltól, amelyen az Ő halálának a jelképei vannak jelen: már látjuk lélekben, hit által Jézus végső győzelmét, megváltó erejének a kiteljesedését.

Úrvacsorázni tehát azt is jelenti, hogy az ember valami nagyon boldog, nagyon dicsőséges jövendő elő ízét kóstolja. Az úrvacsorázó gyülekezet előretekint! Tekintsünk hát bátran előre innen erre a dicsőségre, ami majd az eljövendő időben vár ránk! Az úton járó emberek előre tekintenek. Tehát az előttünk lévő útszakaszra nézzünk, és úgy lássuk azt, ahogyan az eljövendő Isten országának az előrevetítő fénye beragyogja. Olyan sokszor szoktuk énekelni azt, hogy “Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám, Már int felém, és koronát Ígér a földi harc után. ... Kitárt karjával vár az Úr: Jer, pihenj, nyugodj keblemen!” (421. ének) Nos, ez valóban így van! Vegyük hát, higgyük hát komolyan, amit hiszünk!

Az úrvacsorázó ember tehát a múlt és a jövő között, Jézus halála és Jézus eljövetele közötti időben él. Mi, akik Jézusban hiszünk, Jézus golgotai keresztjétől Jézus újra-megjelenése felé haladva éljük a mát! Tehát nem a múltban élünk, és nem a jövőben, hanem a múlt és a jövő között a mában! De éppen ezért valahogy másképpen élünk, mintha nem egy ilyen múlt és nem egy ilyen jövő között élnénk a mában. Megint csak úgy mondhatnám, hogy egy asztalnál Jézussal. Tehát ezt a mát is az jellemzi, motiválja, az hatja át, hogy mintegy asztaltársaságban érezzük magunkat, éljük az életünket Jézus Krisztussal! Itt aztán igazán mindnyájan egyformák vagyunk, sőt: egyek vagyunk!

Ez az asztal egy nagy családi közösségbe, lelki egységbe fűzi össze, hozza közösségbe a legkülönbözőbb “bűnösöket”. Úgy, hogy akiknek eddig semmi közük sem volt egymáshoz, akik eddig nem is ismerték egymást, vagy ismerték, de nem szerették egymást: azok most összetartoznak, eggyé válnak. Itt nincsen olyan, hogy mi és ti. Mi értelmiségiek, ti munkások. Mi vezetők, ti alárendeltek. Mi fiatalok, ti öregek. Mi villalakók, ti alagsoriak. Mi belvárosiak, ti külvárosiak. Csodálatos egy asztal ez. Ha lélekben meghosszabbítjuk és elképzeljük, hogy ez az asztal csak egy látható része egy olyan asztalnak, ami átéri az egész földkerekséget, akkor így folytatnám: itt nincsen az, hogy mi fehérek, ti színesek, mi európaiak, ti északiak. Itt mindnyájan csak mi vagyunk! Mi bűnösök! Északról, Délről, Keletről, Nyugatról: mi! Itt nincsen: ti! Itt nincsenek mások! Mind-mind egy tálból eszünk, lényegileg egy pohárból iszunk, ugyanannál az asztalnál, együtt egymással és Jézussal! Mint ahogyan sok-sok apró szőlőszem kipréselt leve olvad össze egy itallá, mint ahogyan sok-sok apró megőrölt gabonaszem válik egy kenyérré: így leszünk mi mindnyájan egy testté! “Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik!” (2b vers) Többek között éppen azért is, hogy ezek a bűnösök mind egyek legyenek! Egyek egymással és egyek Jézussal!

Sőt itt még az sincs, hogy mi hívők, és ti nem hívők! Mert éppen ez az asztal összeköt azokkal is, akik nem úrvacsoráznak, tehát minden emberrel! Mert mi tudjuk, ha sokan mások nem tudják is, hogy ők is éppen olyan bűnösök, mint mi vagyunk. Vagy mi is éppen olyan bűnösök vagyunk, mint ők. Tehát itt nincs különbség a mi és a ti között! Legalábbis a mi részünkről! Jézus teste mindenkiért megtöretett, vére mindenkiért kiontatott. Ő egyformán szeret és hív mindenkit. Tehát aki Jézussal ül egy asztalnál, az Jézussal együtt tekint minden emberre. Az arra van elhíva, hogy a szeretet nagy parancsát gyakorolja és élje meg - mindenkivel szemben, válogatás nélkül. Az élet apró, jelentéktelen, nem érdekes eseményeiben éppen úgy, mint a sorsdöntő nagy dolgokban!

Tehát még egyszer: nem az a fontos, hogy ki hogyan jön ide, hanem sokkal inkább az, hogy ki hogyan megy el innét! Az úrvacsorával nem befejeződik valami, mégpedig egy elég hosszúra nyúlt templomi istentisztelet, ami talán szép is volt, meg jó is volt, talán megható is volt, de végre vége van, és azután kezdődik valami más: kezdődik az élet a maga ezer gondjával-bajával. Nem! Az úrvacsorával kezdődik valami. Az Úr asztalánál megtelítődve, összekapcsolódva Jézussal és egymással kezdődik újra az élet a maga ezer gondjával-bajával, de másképp! Krisztusibban! Emberségesebben! E szent vendégség tápláló erejének ki kell sugároznia a templomon kívülre, az ünnepi órák fényének be kell ragyognia a mindennapi élet szürkeségét, egyhangúságát, unalmát, sok-sok problémáját, az egész további életünket. Érezd magad a többi bűnössel, vagyis minden emberrel egy asztalnál Jézussal, továbbra is, akkor is, lélekben, amikor már fizikailag eltávolodtál ettől az asztaltól!

Ne feledd, hogy Jézus veled együtt más bűnösöket is fogad magához és “velük együtt eszik!” Így jöjj hát bátran te is, amikor majd az ünnepek alatt megteríttetik ez az asztal!

Testvérek, menjünk bátran, Hamar leszáll az éj,
E földi pusztaságban Megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt A menny felé sietni
Nem állva meg pihenni A boldog cél előtt.

455. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1968. december 15.