Miben reménykedjünk?

1968. október 03, csütörtök

Alapige

“Ezután láték új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala; és a tenger többé nem vala. És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, a mely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony. És hallék nagy szózatot, a mely ezt mondja vala az égből: Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az Ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyi széken ül vala: Ímé mindent újjá teszek. És monda nékem: Írd meg, mert e beszédek hívek és igazak. És monda nékem: Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen. A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem. A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál.”

Ősidőktől fogva három kérdés foglalkoztatja az embereket. Az egyik az, hogy mit tudok, a másik az, hogy mit cselekedjek, a harmadik pedig az, hogy mit reméljek? Az lenne jó, ha mind a három kérdés arányosan foglalkoztatna minket, és az egyikkel való foglalkozásunkból erő, és áldás sugároznék a többire.

E három közül leginkább a harmadikat szoktuk elhanyagolni mi hívő emberek is, és még inkább a többiek. Azt a kérdést, hogy mit reméljek? A mai embert nagyon foglalkoztatja a tudás. A tudására büszke, és szorgalmasan szaporítja a tudását. Sokat foglalkozik az ember a cselekedetei kérdésével is: hogyan rendezzem be az életemet, milyen normák szerint cselekedjem? De már kevesebbet foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mit reméljek? Pedig nemcsak vallásilag, biblikusan van így, hanem egyszerűen embertanilag, lélektanilag is így van: reménység nélkül nem lehet lenni. Minél kevésbé tisztázottak a reménységek, annál tévedezőbb, bizonytalanabb az emberi élet. Minél határozottabb reménységei vannak valakinek, annál határozottabb, erőteljesebb, céltudatosabb az élete. Tehát kiszélesítem a témát oda, hogy nemcsak vallásos szükséglet a reménység, hanem egyetemes emberi szükséglet, és aki a reménységét elveszítette, az a holnapját veszítette el, és lényegileg a holnapjával a mai napját is elveszítette. Nem véletlen az, hogy a reménységüket elvesztett emberek nagyon közel vannak az öngyilkossághoz.

Tehát egyetemes emberi szükséglet a reménység. Egy gyarló hasonlattal így mondom: éjszaka autózni reflektor nélkül nem lehet. Ahhoz, hogy akadálytalanul mehessen, ahhoz fényt kell előre vetíteni, mert különben árokba, fának, vagy másik járműbe szalad. Amint éjszaka nem lehet előre világító reflektor nélkül autózni, ugyanúgy abban a sötét szellemi valamiben, ami körülvesz minket, reménység nélkül nem lehet emberi életet élni. Ám ez a hasonlat sántikál. Tudatosan választottam először ezt a hasonlatot, hogy aztán szembeállíthassak egy másik hasonlatot, amely pontosabban ábrázolja a bibliai gondolatot. Tudniillik azt, hogy autó és előre vetített reflektor, ez arra utal, hogy bennem van a világosság, és én vetítem előre a fényt. A reménységre vonatkozóan van ilyen gondolat is, hogy az ember maga termel ki valamiféle reménységet, és akkor elindul a maga által termelt előre vetített reménység irányába. Van ilyen. És még ezeknek, a magam termelte előre vetített reménységeknek is van segítő erejük. A Biblia nem arról beszél azonban, hogy a mi szívünkben milyen reménységek támadnak, hanem közöl velünk ígéreteket, és arra tanít minket, hogy a felénk jövő ígéretekhez kapcsoljuk a reménységeket.

Egy másik hasonlatot mondok tehát az előzővel szemben. A nagy hajók éjszaka közelednek a kikötőhöz, és az őrtoronynak a világító fénye igazítja a hajók manőverezését, hogy betaláljanak a kikötőbe. Már az ókorban építettek ilyen hatalmas világítótornyokat, amelyeken óriási máglyákat raktak, és azoknak a fényénél tájékozódtak a hajósok a tengeren. Inkább erre a képre gondoljunk, ez mutatja inkább a bibliai valóságot. Hányattatunk a tengeren, szirtek veszedelme között, hajótörés, katasztrófa fenyegeti az életünket. Ott van bennünk a vágy: de jó lenne megérkezni a kikötőbe. És nem a mi reflektorainkkal tapogatjuk a hullámokat, hanem van egy őrtorony, ahol még vetítik a fényt, és amihez igazodva biztonságosan megérkezünk a kikötőbe. Életünkre alkalmazva ez azt jelenti, hogy az Istentől jövő fények azok, amikhez tájolni kell az életünket, és az Isten ígéretei azok az őrfények, amelyek a szirteken átsegítik életünk hajóját, hogy igazán megérkezhessünk az Isten békességébe. Ez a bibliai rész, amit ma felolvastam, ilyen Istentől jövő ígéret, világosság, és az az Isten ajánlata ma nekünk, hogy ehhez igazítsuk az életünket.

Vannak kis reménységek, és vannak végső, nagy reménységek. Mindannyiunknak vannak kis reménységeink: hogy még a gyermekemet felnevelhetem, hogy még ezt a feladatot egészségben elvégezhetem. Jók ezek a kis emberi reménységek. Főként akkor jók, ha a végső nagy reménység körébe betagolódhatnak, és azon belül reménykedünk és imádkozunk, hogy Istenem, én még szeretném ezt, hiszem, hogy erre küldöttél, adj erőt ezekhez! De most nem ezekről szólok, hanem arról a nagy fénynyalábról, amelybe be kell tagolódni a mi kicsi reménységeinkkel. És a felolvasott bibliai részben ezek a nagy reménységek - ó nyugodtan lehetne egyes számban mondani, mert így még többet mondunk: a nagy reménység szólal meg.

És itt mindjárt ajánlanék a Testvéreknek egy formula-változtatást. Magam is mostanában eszméltem rá ennek a szükségességére. Változtassunk meg egy formulát! Akik foglalkoznak a Jelenések könyvével, a reménység gondolatával, azok rendszerint ezt a formulát használják, hogy: közeledik a vég! Vannak ilyen riasztó prédikációk, hogy: Ember, sürgősen térj meg, mert itt van a vég! Vége lesz a világnak hamarosan! Így szokták nevezni: végváradalmak. Megszoktunk egy ilyen formulát, hogy közeledik a vég. Arra eszméltetett rá az Isten, hogy ha biblikusak akarunk lenni, ha hozzá akarjuk igazítani gondolatainkat a kijelentés tényéhez, akkor abba kell hagyni ezt a beszédet, és helyette ezt a másik formulát kell begyakorolni, hogy: közeledik a kezdet! Ami most volt és van, az igazában előjátéka a nagy isteni szimfóniának. Közeledik az igazi kezdés. Gondoljunk arra, hogy új eget és új földet teremt Isten. Hát ez nem a vég, ez valami kezdet. Nagy kísérleti gyárakban szoktak ilyet csinálni, hogy próbafeladat. Kikísérletezik, aztán alávetik mindenféle terhelésnek, vizsgálatnak, és ha megállja a helyét, akkor kezdődik az igazi termelés. Tehát szabad úgy gondolkoznunk, hogy mindaz, ami történt és történik, a kezdetnek egy kísérletezése, és közeledik az igazi világnak a kezdete.

Igen lényeges igazság van ebben - magamra nézve elfogadtam -, hogy a saját életemről is szabad így beszélni: közeledik az igazi kezdete az életemnek. Nem a vége közeledik, hanem a kezdete annak, amikor igazán kibontakozik az életem, úgy, ahogy Isten elgondolta. És ami áll reánk, az áll az egész világra is: Közeledik az Életnek a kezdete, közeledik az emberiség életének a kezdete, közeledik az, hogy ember lesz az ember, és világ lesz ez a világ, és nem pokol. Közeledik a kezdet. Ajánlanám Testvéreimnek, hogy gondolkozzanak ezen, és ha elfogadják a javaslatban lévő igazságot, akkor állítsuk rá a gondolatunkat, hogy közeledik a kezdet, az igazi világnak a kezdete, az új világnak a kezdete, és ne beszéljünk annyit a régiről. Mert ténylegesen elzárja Isten a régieket, de ez nem azért történik, hogy az embernek és mindennek vége legyen, hanem ténylegesen akkor kezdődhetik az igazi. A Jelenések könyve tehát nem a világ végéről, hanem az új világ kezdetéről beszél inkább. Állítsuk rá a gondolkodásunkat arra, hogy új világnak a küszöbe felé megyünk. Ezt lebontva egyéni sorsunkra, a magunk életét is tekintsük úgy, hogy a kiteljesedés küszöbéhez közeledünk, amikor a halálhoz közeledünk. Ne engedjük, hogy megbabonázzon minket a halál és a világ vége, hanem úgy tekintsük, hogy egy fájdalmas küszöbön, fekete vonalon át kell lépnünk nekünk is, meg a világnak is, de a lényeg az, hogy közeledik az új világnak a kezdete.

Így tekintsünk most erre a felolvasott bibliai szakaszra, és így értsünk néhány nagyszerű evangéliumi üzenetet. Először is arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy itt történik először az egész könyvben - a 21. fejezetnél tartunk -, hogy maga Isten szólal meg. Erős angyalok szólaltak meg, különböző követek, mennydörgések, vének, mindenféle hangok, de maga Isten néma volt mindezideig. Itt történik először, hogy “monda az, a ki a királyi széken ül”. Mondtam már, hogy ez zsidós körülírása az Istennek. A zsidó ember nem merte direkt kimondani Isten nevét. Most végre megszólal Isten, először ebben a könyvben, és annál hatalmasabb zengése van az üzenetnek, amit maga Isten mond. És ez az Isten szava: “Ímé, mindent újjá teszek”. Hatalmas evangélium ez. Szinte azt lehet mondani, hogy most értjük igazán Istent, most látunk igazán az Isten szívébe, most tárja fel Isten a terveit ebben a néhány szóban: “Ímé, mindent újjá teszek.” Tehát nemcsak az egyházat újítom meg, nemcsak a választott hívő sereget viszem át valami boldogabb csillagzatra, hanem az egész világmindenséget újjáteremtem.

Itt meg kell tanulnunk visszailleszkedni abba a különös régi gondolkodásba, ami lépten-nyomon elénk bukkan ebben a könyvben. Itt van egy különös mondat: “és a tenger többé nem vala”. Hogy kell ezt a különös mondatot értelmezni? Ha az ember primitíven gondolkozik, azt mondja: tehát egy nagy kontinens lesz az új világ. Most a Föld felszínének több mint a kétharmada vízzel van borítva, akkor pedig az az egész egy nagy szárazföld lesz. Nem így van, nem erre gondol az író. Itt látszik, hogy először vissza kell helyezkednünk az ő gondolataikba. A tenger a régi ember számára nem egyszerűen csak elem volt, egy természeti valóság, hanem a tenger szellemi tartalmat hordozott. És ha meg akarjuk érteni ezt a szellemi valóságot, bizony még a Biblián túli, a Biblia mögötti ősmítoszra kell gondolni, amely a Bibliában is megtalálható úgy, hogy Isten úr a mítosz-istenek felett. Ezek a Biblia előtti ősi babiloni és egyiptomi ősmítoszok arról beszélnek, hogy a káosz-istennek az eleme a tenger. Így kell érteni, amikor a Biblia beszél arról, hogy Isten a tengertől elragadja és bebiztosítja a szárazföldet. A tenger állandóan ostromolja a szárazföldet. Aki volt a tenger partján, az tudja, milyen harsogó hullámcsapásokkal ostromolja a szárazföldet. A régi ember borzongva szemlélte ezt, és úgy észlelte, hogy az Isten, az irgalmas Isten elkülönített egy darab földet, és ott rendet, életlehetőséget, biztonságot teremtett, de az ősi sárkányisten, a káoszisten nem nyugszik ebbe bele: ostromolja, és el akarja mosni a szárazföldet. Tehát ellenséges elemnek gondolták a tengert, féltek a tengertől. Gondoljuk el, hogy milyen törékeny hajókon utaztak. A legirtózatosabb dolog volt a tengeri utazás.

Tehát ha ezt a mondatot meg akarjuk érteni, hogy tenger többé nem lészen, akkor ezt az ősi mitikus gondolkodást kell meggondolni, és akkor megértjük ennek az evangéliumát, szellemi üzenetét. Tenger többé nem lesz, ez azt jelenti, hogy ez a démoni hatalom sem lesz többé, a káosz erőket is végképp megfogja Isten. Szeretném, ha ezt a fogalmat, hogy tenger, szellemi tartalmába öntenénk, mint a nyughatatlanságnak az elemét, a kiszámíthatatlanságnak, az erőnk feletti ostromnak, viharoknak a világát, ahol kis senki gyufaszálak leszünk mi emberek, ha a tenger feltámad ellenünk. Hiszen még ma is, amikor csodálatos technikai képességeink vannak, egy szökőár elindul, és húsz-harminc méter magas hullámok törnek egymásra. Akkor hiába minden technikai fölény, elsöpör városokat, embereket. Milyen borzongva élte át ezt a védtelenebb ókori ember! Amikor ebben a látomásban megjelent az a mondat: “tenger többé nem lészen”, azt jelenti: a felforgató, megsemmisítő, életellenes erők, amelyek ma még tombolnak ezen a világon, nem lesznek. “Ímé, mindent újjá teszek”, megkötözöm ezeket a démoni erőket. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, ha lefordítjuk ennek az evangéliumnak a szellemi tartalmát, hogy békesség lesz végre a világon. A gyűlöletnek a mindent elsöprő hulláma, áradata megcsendesedik. Békesség, nyugalom, rend lesz végre a világon. Ennek az üzenetnek az első nagy fénysugara, hogy Isten mindent újjá tesz.

A másik gondolat, amit szeretnék hangoztatni, az, hogy az Istennek munkája kozmikus arányú lesz. Új eget és új földet teremt Isten. Ezt azért kell itt hangoztatnunk, mert a hívő embereket állandóan fenyegeti egy spirituális veszély, egy hamis lelkiség, amiben sokkal több görög filozófia van, mint keresztyén igazság. Fenyeget az a gondolat, hogy az üdvösség az, ha kirepülünk innét, és ha új világ lesz, akkor az valami dicsőséges, mennyei, felhőkön túli szellemi valami lesz. És íme a Biblia ilyen vaskosan és ilyen materialistán beszél, hogy új eget és új földet teremt Isten. Az anyagi világot is újjá formálja Isten. Hogy milyen lesz ez az anyagi világ, azt nem tudjuk. Kár lenne erőlködni, és felesleges is, mert ha én meg tudnám magyarázni, hogy milyen, akkor az nem új: a kezem ügyében lévő dolgokkal magyarázom. Új lesz. Új ég és új föld. Az anyag valami új minőséget nyer. Minél tovább fejlődik a csillagászat és a fizika, annál valóságosabb elképzeléseink vannak arról, hogy nemcsak ez az anyagi elképzelés van, mint a mostani, hanem most is van már például ellenanyag. Mindenféle izgalmas dolgot tanítanak, de még ennél is radikálisabb és újabb lesz. Itt igazán az értelemnek csendesen meg kell pihenni, és a reménységnek, a hitnek kell azt mondani, hogy a hatalmas Isten, Aki felülről teremtette a világmindenséget, eltörli ezt a világmindenséget, új eget és új földet teremt. Reménykedjünk abban, hogy az az új ég és új föld sokkal szebb, dicsőségesebb, gazdagabb lesz, mint ez. Noha ennek is alig tudjuk felmérni a gazdagságát és szépségét. Tehát amikor Isten felől jön a reménysugár, illetve ígéret, ami bennünk reménységgé lesz, akkor hallatlanul tágas az ígéret. Nemcsak reám vonatkozik, nemcsak az én mennyei lakozásomra, hanem ilyen hallatlanul tágas a perspektíva, hogy új ég és új föld és az egész emberiség.

Azután beszél az Ige arról, hogy ebben az új égben és új földön minősített helye lesz az Isten mártírnépének. Ezt ószövetségi kifejezésekkel mondja itt a Szentírás. Néhányat gondoljunk csak meg. Először is az Ószövetség bírálat alá veszi azt a képet, hogy “az Isten sátora az emberekkel van”. Emlékezzünk: a szent sátor a pusztában zarándokoló nép központjába került, körülvette azt a zarándokló nép. Így vándoroltak a pusztában. Erre utal a kép, hogy az új világban az Isten sátora az emberekkel lesz. De itt megint nem a sátor képénél kell elakadni. Az a sátor a pusztában is legalább ezt a kettőt jelenthette: Először is azt, hogy övéinek fogadta el Isten azt a népet, ahogy itt is azt mondja, hogy az ő Istenük lesz. Az új világban is Isten övéinek fogadja azokat, akik megállták a hűség próbáját. Isten az Ő népét, hűséges, bizonyságtévő mártírnépét odagyűjti maga köré, és ezeknek különleges szolgálatuk, mondom így: pozíciójuk lesz ebben az új világban. A másik gondolat is megszólal a sátornál, hogy a sátor a találkozás sátora. Tehát az Isten különleges közelsége Isten-találkozásokat fog munkálni, ebben a világban.

Ezt a másik ígéretet is vegyük szemügyre: “És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. Szinte kicsit túlságosan képes ez a kifejezés, hogy az Isten eltöröl minden könnyet a szemekből. Kicsit meg lehet ütközni. Hogyan? Az Isten maga törölgeti le a könnyet a mi szemünkről? De ne azt nézzük, hogy mennyire emberközeli ez a kép, hogy mennyire van elemberiesítve Isten, hanem a szó szép értelmében, hogy mennyire emberközeli ez a kép, hogy az Isten egyenként hordoz minket, hogy eltöröl minden könnyet a szemünkről. Az egyik teológus merészen ezt a magyarázatot fűzi hozzá, hogy elfelejtjük az itteni gyötrelmeinket. Ezen lehet töprengeni, igaz-e, vagy sem.

Én nem haragudnék felettébb, ha Isten engem abban az új világban annyira újjá teremtene, hogy ne hátrafelé emlékeznék, hogy ez volt akkor. Mert visszaemlékezhetünk a könnyeinken át, hogy mennyi szenvedés volt, de ha igaz az emlékezés, a szégyenünkre is, a bűneinkre is emlékezünk, és emlékeznünk kell. A tények mutatják, hogy szenvedtünk, nélkülöztünk, megaláztak, de ha Isten fényében emlékezünk, a magunk szégyene ott is ott van mellettünk, és jobb az, hogyha a könnyeinket szégyenünkkel együtt lezárja az Isten, és újjá teremt. Nem állítom, hogy ez a biztos igazság, de megkapó ez a gondolat, hogy letörli könnyeinket, és ez azt jelenti, hogy letörli az emlékét is a szenvedésnek és szégyenünknek. Nagy veszteség lesz talán, ha az Isten letörli a könnyeinket és megnyitja az életünket egészen újfajta átélésekre? Nem tudjuk, hogy van, hiszen ezek tapogatózó elvek, gondolatok, de az biztos, hogy minden eddiginél, minden tapasztalatnál irgalmasabb lesz az Isten, és úgy gyűjti maga köré az Ő népét.

Van ebben a részben egy félelmetes fenyegetés is az ígéret mellett. Nagyon érdekes, hogy a német evangélikus egyház ezt a részt az év egyik vasárnapjára kijelöli kötelező prédikációnak. Vitáznak a szakemberek, hogy a hetedik versig, vagy a nyolcadik versig olvassák fel a templomban. Így is, úgy is cselekesznek az evangélikus papok. A 7. vers így fejeződik be: “A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem”. De vannak, akik azt mondják, hogy ha a görög szöveget értelemszerűen tagoljuk, akkor a nyolcadik vers is ide kívánkozik. De az nem olyan kellemes, mint a hetedik vers, amely nagyon időszerű volt annak idején, Domitianus császár keresztyén-üldözésének idején, amikor keletkezett ez a könyv. A 8. vers így folytatja: “A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és utálatosoknak és gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a mi a második halál”. Érthető, hogy ezt kivették azok a lelkészek, akik a szépről, a kellemesről, és a kedvesről akartak beszélni. De mondom, a görög szövegnek a tagolása szerint itt fejeződik be a gondolat, a 8. vers végén. Tehát ígéret és kemény figyelmeztetés van itt. És ha egymás mellett halljuk, akkor bizony kicsit megremeg a szívünk: Istenem, hát én vajon a győztesek között leszek-e? És pláne, hogyha egy igazán gyötrelmes idő jön, Diocletianus-féle idő, amikor nem is olyan egyszerű dolog keresztyénnek lenni, megállom-e a próbát? És ha nem állom meg a próbát? Mit érnek az ígéretek, ha az én részem a kénköves, tüzes tóban lesz? Ebben a kettősségben remegjen meg a szívünk, hogy aki győz, és aki gyáva! És ha ez a kettősség igazán térdre kényszerített minket, akkor van még egy evangélium ebben a részben, amit szeretnék befejezésül elmondani. Végiggondoltam, végigremegtem és így mondom el nektek is. Bárcsak tudnátok végigremegni, és végigörülni.

Tehát még egy evangélium van ebben a felolvasott bibliai részben. Mintha az Isten is igazságot és biztatást akarna adni az Ő hűségre, illetve inkább hűtlenségre hajlamos népének. Figyeljük meg ezt a mondatot: “Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen”. Hatalmas evangélium ragyog fel ebben a szóban, hogy ingyen. A szomjazónak. És itt megint nem fizikai szomjúságot kell érteni. Aki szomjazik életre, szentségre, győzelemre, hűségre, a mennyei világban való részesedésre, annak ad Isten ingyen. Nem tudom kifejezni ennek a szónak az evangéliumát, de talán a Szentlélek gerjedezteti a szíveteket, hogy mit jelent ez a szó: ingyen. Tehát végül mégiscsak az ajándékjelleg domborodik ki. Hűség, hűtlenség mindegyikünkben keveredik, mindnyájan szeretnénk hűségesek lenni, mindnyájunkat sodor ez a világ, újra és újra hűtlenné leszünk. Ebben a nagy hullámzásban hatalmas erő és biztonság ez a szó: ingyen. Itt már nem teljesítményről van szó, hanem ajándékról. Kiknek szól az ajándék? Akik szomjúhoznak. Végül leegyszerűsödik a dolog oda, hogy szomjúhozol, testvérem? Akkor ne tégy ilyen nagy fogadalmat, hogy én hűséges leszek. Inkább ne mondjunk ilyeneket. De azt lehet mondani, hogy Istenem, szomjúhozom az életet, a tisztaságot, a győzelmet, az új kezdést, és aki szomjúhozik, annak ad az Isten ingyen.

Ezzel a hatalmas evangéliummal fejezzük be ma este az elmélkedésünket. Azt vizsgáld meg végső soron, hogy szomjúhozod-e az új világot, a belső új világot, és az egész kozmoszra kiáradó új világot. Szomjúhozod-e, mert az Isten ád ingyen, legyen áldott az Ő neve!

Ámen

Dátum: 1968. október 3. (csütörtök, bibliaóra).