Az Úr a mi oltalmunk

1968. október 31, csütörtök

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Oh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk.”

Amint sokan tudjátok, ennek a hétnek az eddig eltelt napjain Luther Márton közismert énekének az egyes sorai képezték az igehirdetés tárgyát. Így először az, hogy „Erős vár a mi Istenünk”, azután: „Ha Ő velünk, ki ellenünk”, majd: „Erőnk magában mit sem ér”, - most pedig arról lesz szó, hogy „Az Úr a mi oltalmunk!” Ez így magában mint jelszó is sokat ér, megbátorít, vigasztal... Az Úr Isten oltalma: ez az, amiben a legtöbb ember részesülni szeretne. Nincs a világon jobb érzés, mint valamilyen szerető nagyhatalomnak az oltalmában rejtve lenni, biztonságban érezni az embernek a maga kicsi életét, tudni azt, hogy Valaki őrködik felettem, gondol rám, véd, oltalmazó karjával körülvesz. Hiszen annyi mindenféle baj, veszedelem leselkedik körülöttünk, olyan kiszolgáltatottnak, tehetetlennek éreznénk magunkat, ha nem volna egy oltalmazó Valaki felettünk, - szinte az egész élet csak valami értelmetlen zűrzavar, szeszélyes játék lenne, ha nem bízhatnánk abban, hogy „Az Úr a mi oltalmunk!” - Igen: akinek csak van valami sejtelme Istenről, az mindenekelőtt az Ő oltalmazó kegyelmében szeretne részesülni. De azután előbb-utóbb szinte minden ember rájön arra, hogy hinni az Isten oltalmában: nem is olyan könnyű dolog, nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nos, ez a történet, amit most felolvastam, nagyszerűen illusztrálja, mit jelent a gyakorlatban az ősi reformációi éneknek ez a sora: „Az Úr a mi oltalmunk.”

Ahhoz, hogy ezt valaki igazán hitelesen tudja elmondani, úgy, hogy erőt meríthessen belőle: mindenekelőtt úgy kell hinnie Istenben, ahogyan ez a történetbeli három férfi hitt. Az ő hitük nem racionális értelemben vett hit volt, tehát nem bizonyos doktrínáknak, hittételeknek az értelmi elfogadásában állott. Az igazi hitben nem arról van szó, hogy megértettem és igaznak tartok bizonyos állításokat Isten létéről, hatalmáról, szeretetéről, ... mit értek volna Sidrák, Misák és Abednégó abban a szorult helyzetben a hatalmas pogány király fenyegetései között akármilyen szép és igaz elméletekkel, mit segített volna rajtuk az, ha csak tudják az igazságot, ha csak értelmi meggyőződés él bennük arról, hogy az ő hitük és világnézetük a helyes, az igaz, az Istentől való... Ilyen hittel nem sokra mentek volna. Az ő hitük sokkal személyesebb, egzisztenciálisabb valami volt, mint a csak elméleti meggyőződés. Tehát ha csak a fejedben van, mint egy szép mondás, hogy Isten a mi oltalmunk: ez még nem részesülés is benne.

De nem is csak olyan romantikus hitük volt, ami bizonyos magasztos, szép érzelmekben nyilvánul meg. A hitet gyakran szokták összetéveszteni az érzelmekkel, magasabb rendű hangulattal. Sok ember úgy gondolja, akkor hisz igazán, ha valami fenséges, mennyei érzés tölti el a szívét, ha Isten oltalmazó szeretetének a közelségét szinte élményszerűen érzi a szívében... Nos: nem gondolom, hogy amikor ez a három ember ott állott Nabukodonozor előtt és meghallotta az ítéletet, hogy a tüzes kemence vár reájuk: nem gondolom, hogy ebben a földi pokolban bármiféle magasztos és mennyei érzés hullámzott volna át a szívükön. A hit nem mindig érzelem. Sőt, a hit más, mint az érzelem. Az is világosan kiderül a három ember példájából, hogy a hit nem is csak egy bizonyos fajta cselekedetek ügye. A hit és a cselekedetek nagyon szorosan egymás mellett állnak, sőt, egymásba olvadóan viszonyulnak egymáshoz, de ebből még nem következik, hogy a jó cselekedet magában véve egyenlő lenne a hittel. Azt a három embert ott a tüzes kemencében mindenféle akcióban megbénította a kötél, amivel össze voltak kötve, még ha akartak volna sem tehettek volna semmi jót sem egymással, sem másokkal, de akkor is, ott is hittek. A hitüket sem fenyegetéssel, sem kegyetlenséggel, sem kötéllel, sem égő tűzzel nem lehetett megbénítani...

Tehát a hit legmélyebb lényegében nem az értelemnek a funkciója, mert hiszen minden értelmet felülhaladó módon is hisz, nem is az érzelmi élet dolga, mert hiszen Isten jelenlétének az érzése nélkül is hisz, nem is a jó cselekvésének az akciója, mert hiszen minden akcióban megbénítva is hisz, hanem valami más: személyes viszonyulás Valakihez, személyes kapcsolat Valakivel. Hiszek: ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy élő közösségben vagyok Valakivel, egy magasabb-rendű összefüggésben létezem. Mint ahogy baráti viszonyban sem létezhet valaki csak egymagában, a barátság fogalma magában foglalja azt a viszonyulást, amiben valakivel vagyok, azt, hogy valamilyen meghitt kapcsolatban vagyok valakivel: ugyanígy a hit is ilyen kapcsolat, titokzatos lelki közösségbe jutás az Istennel. A hit az a minden értelmet és sokszor érzelmet is fölülhaladó összeköttetés, összekötöttség, aminek a révén a láthatatlan Isten megragadja és kezébe veszi az életemet. Aminek a révén Isten, konkrétabban Jézus az életem középpontjába kerül, Ő az Úr fölöttem. Ebből azután persze, hogy következik, de éppen csak következik, mint következmény az, hogy az ilyen módon hívő ember másképpen gondolkodik, másképpen érez és másképpen cselekszik. De a hitben az első és legfontosabb ez a kapcsolat, ez a lelki összeköttetés.

Már most, aki így hisz az Istenben, így kapcsolódik össze Istennel, így tartozik hozzá az ő Urához: az kétségtelenül számíthat ennek az Úrnak az oltalmára. Ebben a hitben tudott ez a három ember olyan rendíthetetlen nyugalommal szembenézni a veszéllyel és ebben a hitben mert ilyen vakmerőséget mondani a rettegett királynak: „Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, ó király, kiszabadít minket.” A mai napon önkéntelenül is eszünkbe jut a 450 éves múltból egy híres jelenet: 1518-ban egy szürke kis szerzetes, dr. Luther Márton a félelmetes hatalmú Kajetán bíbornok elé van idézve. Azzal a tudattal megy, hogy most meg kell halnia, hiszen Rómában már befejezettnek tekintették, hogy a kárhoztatott eretneket máglyán égetik el. Kajetán előbb kérte, majd fenyegetéssel próbálta rávenni Luthert, hogy vonja vissza tanait. „Ha csak annyit mondasz: revoco (visszavonom), úgy megmenekülsz. Csak hat betű (Re-vo-co), könnyen kimondhatod. Luther tisztában volt vele, hogy az élete forog kockán, hat betűt kell csak kiejtenie és megmenekül... Azután nagy lélegzetet vett, mélyen belenézett az inkvizítor szemébe és halkan, de határozottan így szólt: ”Nem vonhatok vissza semmit, hacsak valami helyesebbre meg nem tanítanak, mert a Szentírástól el nem térhetek!" - Majd amikor két évvel később a wormsi birodalmi gyűlésre idézték meg, barátai könyörögtek neki, ne menjen el és ne tegye ki magát ilyen veszélynek, ő pedig - már úton lévén - így üzent nekik: „Ha annyi ördög lenne Wormsban, mint cserép a háztetőn, akkor is elmennék.” - Mintha Sidrák, Misák és Abednégó szavai visszhangzottak volna az évezredek távolában! Nem akkor történt velük az igazi csoda, amikor épen kerültek ki a tüzes kemencéből, hanem amikor a legválságosabb helyzetben eltűnt szívükből minden félelem! Ezért tudtak a veszedelemmel szemben is bizakodók maradni. Nem azért, mert a hitük volt ilyen erős és rendíthetetlen, hanem mert Valaki másnak a rendíthetetlen ereje győzte le, vette hatalmába és tartotta őket, annak az Istennek az ereje, Akivel ott is, akkor is kapcsolatban voltak.

Az Úr a mi oltalmunk! Igen. Valahol Erdélyben egy székely kapu fölött van ez a fölirat: „A kapu véd, Isten őriz!” És annyira így igaz, hogy ha a kapu már nem véd is, Isten akkor is őriz! Rengeteg képpel adja ezt tudtunkra Isten a Bibliában, mintha csak unszolni akarna, hogy merjünk bízni Benne. Ilyeneket mond Istenről: Kővár, oltalom, menedék, igen bizonyos segítség, pajzs, páncél, szárny, ami befedez..., mind-mind azért, hogy a fenyegető bizonytalanságban, a leselkedő veszedelmek között is bátor, derűs, bizakodó, reménykedő maradhasson a Benne hívő ember! Ezért üzeni a Bibliában Isten olyan nagyon sokszor azt is, hogy: „Ne félj!” És nem azt mondja, sohasem, hogy ne félj, mert nincs okod félni, hanem mindig így: Ne félj, mert én... mert én vagyok, mert én itt vagyok, és mert te az enyém vagy! A félelem: bizonytalanság, a hit pedig teljes bizonyosság! Az a bizonyosság, hogy mellettem, vagy fölöttem, vagy mögöttem: ott van az Isten, és én az Övé vagyok! Így tudom megérteni a zsoltárírót, amikor - nyilván szintén valami szorongatott helyzetben így kiált fel: „Mikor félnem kellene is, én bízom Tebenned!” #Zsolt56,4. Ez a bizalom az Isten oltalmában: ez a félelem egyetlen ellenszere! „Amikor félnem kellene is, én bízom Benned!” De itt vigyázzunk: mert az az oltalom, amit olyan nagyon áhítunk, nem mindig olyan ám, amilyennek mi szeretnénk elképzelni, megvalósulva látni. Ne felejtsük el, hogy az Úr a mi oltalmunk! Tehát nem valami a mi oltalmunk, hanem Valaki. A valamivel mi bánunk, például lehet nagy segítség és oltalom a fegyver, vagy a pénz, vagy a tudomány is, ezzel úgy oltalmazhatjuk magunkat, ahogyan mi magunk akarjuk, de az Úrral így nem bánhatunk, Őt a magunk kedve, akarata szerint nem használhatjuk föl: Ő bánik velünk! Ezért történhetik meg az Úr oltalmában bízó emberrel, hogy mégis bevettetik az égő tüzes kemencébe. De Sidrák, Misák és Abednégó ezzel az eshetőséggel is számolt. Előre meg is mondták a királynak: „Megmenthet az Úr, de ha nem tenné is, akkor sem szakad meg Vele a kapcsolatunk, akkor is Benne bízunk, akkor is csak Néki szolgálunk!” Igen: bízni az Isten oltalmában azt jelenti, hogy rendelkezésére bocsátom magam az Úrnak, kiszolgáltatom magam az Ő akaratának! Az igazi hit nem fennhéjázó elbizakodás, hanem alázatos főhajtás az Úr előtt. Bonhoeffer, a német evangéliumi egyházak nagy mártírja 1944-ben így imádkozott a náci börtönben: „Szabadíts ki Uram, de ha a Te nevedet jobban megdicsőíti a halálom, azt is elfogadom. Nem az a legfontosabb, ami velem történik, hanem a Te dicsőséged!” - Az Úr oltalma néha olyan, hogy bizony nehéz rá igent mondani. Tudod-e mindig, mindenféle helyzetben azt mondani, hogy igen Uram. De nem könnyű fejbólintással, nem is kétségbeesett megadással, beletörődéssel a változhatatlan sorsba, hanem az Úr hatalma előtt való készséges meghajlással, még ha ítéletet mond is fölötted?! Tudsz-e hinni Isten oltalmában akkor is, az Ő győzelmében, erejében, ha mindennek éppen az ellenkezője látszik is körülötted? Ha nem azt tenné az Úr, amit vársz és remélsz Tőle: ímé, akkor sem kell összeroskadni, kétségbeesni, panaszkodni, hogy lám, hiába bíztam, hiába könyörögtem, mert Isten akkor is Úr és te akkor is az Övé vagy! Nem mindig kudarc és reménytelen vereség az, ami annak látszik. A világ legszörnyűbb kudarca, ahol az emberi igazságtalanság és gonoszság a tetőpontjára hágott, Jézus golgotai keresztje volt. De csak látszólag! Mert ez a vereség valójában a legnagyobb győzelem volt: Isten győzelme a világ fölött! Azóta is minden fáradt, szomorú, aggódó lélek ott szívja tele magát újra az Isten jelenléte éltető erejével, ott újul meg a hitében, onnét merít biztatást és győzelmet a maga küzdelméhez. Tehát ha nem azt tenné is, amit várok és remélek, akkor is tele van a sorsom, akár szenvedésem és nyomorúságom is, az Ő féltő szeretetével és kegyelmével! Akkor is az Úr a mi oltalmunk.

Az Úr oltalma tehát néha azt jelenti, hogy az övéit, mint itt Sidrákot, Misákot és Abednégót is, nem a tüzes kemencétől őrzi meg, hanem a tüzes kemencében őrzi meg! Igen, mert ott is velük volt egy titokzatos negyedik... Ki más lett volna, mint az a hatalmas Valaki, Aki megígérte, hogy ahol ketten, hárman... És ahol Jézus jelen van, ott minden veszedelem, ott a halál, sőt a pokol tüze is elveszti hatalmát! Isten népe az egész történelme folyamán, a reformáció egyházai 450 éven át de sokszor kerültek már abba a tüzes kemencébe, gondoljunk csak a régi cirkuszi játékokra, máglyákra, évszázados elnyomatási korszakokra, inkvizícióra, gályarabokra, hugenottákra, zarándok atyákra, hitük miatt üldözöttekre, és mégis, vagy talán éppen azért lehetünk mi is most itten és zenghetjük az ősi hitvallást: „Az Úr a mi oltalmunk.”

Végül e három ember hitének nem is az volt a legnagyobb győzelme, hogy épen kerültek ki a tűzből, hanem az, hogy a király is megrendült és térdre kényszerült az ő Istenük hatalma előtt. Hárman vallották rendületlenül, hogy az Úr a mi oltalmunk, és egy király jutott általa más belátásra... Az igazi hitnek mindig ilyen nem várt, nem is remélt eredménye van. Azt jelenti ez, hogy a te hited nemcsak a te lelkednek Istennel való négyszemközti magánügye, hanem az én hitemmel, meg a többiek hitével együtt mintegy a mennyei Király földi bázisa, stratégiai támpontja, ahonnét Ő maga fejti ki a maga lelki hadmozdulatait e világban a célból, hogy végül minden térd meghajoljon Ő előtte és minden nyelv vallja, hogy Úr a Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére! - Ezért olyan döntő jelentőségű egy gyülekezet hite, az, hogy a mi ajkunkon is igazán hittel zengjen tovább az ősi ének:

Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk,
Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk.
Az ősellenség Most is üldöz még,
Nagy a serege, Csalárdság fegyvere;
Nincs ilyen több a földön.

Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk,
De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezd: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent Fia,
Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk.

390. ének 1-2. verse

Ámen

Dátum: 1968. október 31. Reformáció (délután)