Mi Atyánk!

1968. szeptember 29, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,”

Valahol egyszer olvastam egy érdekes fejtegetést arról, hogy a mai embernek feltétlenül szüksége van valami olyasféle rendszeres lelki gyakorlatra, mint amit a hívőemberek imádkozásnak neveznek. Mégpedig azért, mert a mai ember olyan sokfelé igénybe van véve, annyi mindenféle benyomás éri: rádió, televízió révén, a munkája közben, oly sok ingerlőzaj veszi körül, hogy szinte egészen felőrlődik benne. Elveszti önmagát, ha nem védekezik tudatosan a benyomások és igénybevételek tömege ellen. A legjobb védekezés, hogy időnként elcsendesedve befelé fordul önmagába, mintegy összeszedi magát, önmagával foglalkozik. A befelé fordulásnak ez az állapota kétségtelenül hasonlít ahhoz, amit a hívőemberek imádkozásnak neveznek. Persze, mondja a cikkíró, nem arról van szó, mintha az ember ebben a befelé forduló elcsendesedésben valóban egy Istennel beszélgetne, arról le kell mondania, hogy van egy olyan túlvilág, ahova legbizalmasabb szavai behatolnának, hanem azt kell tudatosítania magában, hogy most mintegy önmagával beszélget, és ebben az önmagával folytatott meditációban igyekszik tisztázni a problémáit és összeszedi magát.

Érezhető, milyen megrázó módon nyilatkozik meg ebben a gondolatban a modern embernek az imádkozás utáni vágyakozása? Olyan az ember, mint az a gyermek, aki elvesztette az édesapját. Mint aki az élet sötét erdőjén át megy éjszaka, körülötte nyugtalanító, ijesztőzajok, kísérteties jelenségek leselkednek, mindenféle ismeretlen veszedelmek lappanganak. Mit nem adna érte, ha jönne vele valaki, elkísérné az erdőn át, megfogná a kezét, és biztatóan azt mondaná neki: Ne félj, itt vagyok, veled megyek, ismerem a veszedelmeket, rám bízhatod magad, majd vezetlek. Jaj, de jó volna, ha lenne ilyen valaki mellette, felette - valahol! A mai ember már tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy tudja, hogy ilyen valaki nincsen, tehát egyedül kell áthatolnia azon a sűrű, sötét erdőn, az életen. És azért úgy tesz, mint a kisgyermek a sötétben, hangosan beszél önmagával, hogy a saját hangja megnyugtassa, mert fél egyedül. Nem csodálkozom, hogy sok-sok ember ezen a földön azon a véleményen van, hogy nincs olyan valaki mellette vagy felette, akit megszólíthatna, akinek a segítségét kérhetné, sőt, még tisztelem is azt az őszinteséget, amelyik kereken megmondja: az ember magára van utalva, és legfeljebb önmagával folytathat beszélgetést. Mert ez a világ, amelyben az ember él, bizony sokszor gazdátlannak, apátlannak látszik.

Annyi érthetetlen tragédia játszódik le sokszor ezen a földön. Olyan megrendítően nehéz sors jut olykor egy-egy embernek osztályrészül. Oly sok váratlan szerencsétlenség, baleset, vihar sodor veszedelembe egy-egy családot, olyan sokféle szörnyűbetegségben kínlódik néha valaki éveken át, olykor fiatal életet ragad ki a halál könyörtelenül közülünk, annyi rosszindulat, bántás keserít néha egy-egy lelket, hogy az ember valóban ámulva kérdi: tényleg van egyáltalán Atyja ennek a világnak, vagy ki van szolgáltatva a vak sors szeszélyeinek? Olyan apátlannak, olyan fájdalmasan elárvultnak látszik sokszor ez a világ. A híres, hatalmas Goethe mondta hosszú élete alkonyán, hogy ha jól meggondolja, egész életében alig volt több, mint négy hétnyi idő, amit igazán boldognak mondhatna. Sokan vannak, akiknek az életében a boldogságnak az idei apró, kicsi szigetek a küzdelem, fáradtság, fájdalom és szenvedés óceánjában. Olyan jó volna, ha valóban lenne egy Atyánk, egy Édesatyánk. De van? Igazán? Vajon az az ember, aki mégis, mindennek ellenére is, így szól abban a bizonyos belsőelcsendesedésben: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” - az nemcsak önmagával folytat beszélgetést?

És még ha hiszi is valaki, hogy valóban létezik egy isteni lény, aki hallja a kiáltást, vajon olyan könnyű, olyan magától értetődőezt a valakit mindig így megszólítani: “Mi Atyánk”? Nem borzolja fel a lelkedet néha egy lázadó érzés, hogy ilyen egy Atya? Ez az édesatyai gondoskodás? Az élet nyomorúságai között, az emésztőgondok súlya alatt rogyadozva, a lelki fájdalom, a gyász kínjai között vergődve, a szenvedés érthetetlen titkaitól gyötörve olyan könnyűezt őszintén mondani: “Mi Atyánk”? Atyám? Nem lenne becsületesebb és őszintébb, ha valahogy másként szólítanánk meg, ha már megszólítjuk. Talán úgy: Ó, te hatalmas és rettenetes Isten! Ó, te érthetetlen Úr ott a mennyekben! Honnan győződhetünk meg róla, hogy van Atyánk a mennyben és hogy aki ott van, az valóban Atyánk? Hiszek abban, hogy van valaki felettünk, de én sem merném azt a valakit Atyámnak szólítani, ha nem Jézus mondta volna, hogy “Ti pedig így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” #Mt6.9a. Azt, hogy van Atyánk, és hogy atyánk van, egyikünk sem tudhatná magától, és nem tudná kikövetkeztetni az emberi élet állapotából. Erre igazán csak egyetlen garancia van: Jézus maga. Istenről való minden más elképzelés csak egyetlen illúzió. De Jézus személye, úgy, ahogyan itt ezen a földön élt, meghalt, és feltámadott, éppen azt jelenti, hogy megszólított az Isten, hiteles bizonyságot tett magáról. Tudtul adta, hogy igenis itt van velünk ebben a sötét erdőben, és amikor mi így kiáltunk hozzá: “Mi Atyánk”, akkor nem esünk áldozatul a saját vágyaink illúzióinak.

Az egész Isten-hitünkben az a legdöntőbb jelentőségűbizonyíték, hogy maga Jézus tanította nekünk a Miatyánkot imádkozni. Mindabban, amit Jézus mondott, és még inkább abban, amit cselekedett, ami vele történt, egy atyai szeretetnek a melege sugárzik, egy atyai szívnek a lüktetése érződik. Jézus maga is végigélte velünk, közöttünk ezen a földön azt az emberi életet, amely ezer sebből vérzik, amelyben betegségtől, háborúságtól, gonoszságtól, tragikus sorsfordulatoktól terhes a levegő. Együtt örült az örülőkkel, együtt sírt a sírókkal, együtt szenvedett a szenvedőkkel, együtt halt meg a haldoklókkal. Nincs olyan emberi fájdalom, ami neki is ne fájna, nincs olyan betegség, ami Őt is ne gyötörné, bajtársunkká, testvérünkké lett a sorsunkban. Érzitek ezt? Amikor így itt járt közöttünk, azt mondta: “a ki engem látott, látta az Atyát” #Jn14,9b, mert “Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10,30). Mintha azt mondaná: nézzétek, engem az Atya küldött a mennyből ebbe a ti furcsa, sokszor oly érthetetlen és zűrzavaros világotokba, hogy az én révemen, mint a mennyei Atya földi képmása révén győződjetek meg róla, hogy benne van Isten a sorsotokban, együtt érez veletek, együtt szenved veletek, ennyire szeret benneteket. Nézzetek rám és győződjetek meg róla, hogy van Atyátok a mennyekben, és Atyátok van a mennyekben. Ezért imádkozzatok csak bátran és bizalommal így: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!”

De ha tényleg van Atyánk, és tényleg Atyánk van a mennyekben, miért akarja, hogy az Ő gyermekei, akiket szeret, ennyi mindenféle bajjal megterhelve küszködjenek ebben az életben, és miért teremtette ezt a világot olyannak, amilyen? Isten nem akarja azt a sok rosszat, ami az embereket éri ebben az életben. Nem. Van Jézusnak egy mondása, amit a helytelen bibliafordítás következtében szinte minden ember, még a Heidelbergi Káté szerkesztői is félreértettek. Amikor azt mondja: “Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!” #Mt10,29. Ha a Bibliátokat előveszítek, és figyelmesen megnézitek, látjátok, hogy ez a fontos kis szócska: akarat, dőlt betűkkel van nyomtatva. Ez pedig arra vonatkozik, hogy ez a szó nincs benne az eredeti görög szövegben, hanem a fordító magyarázó megjegyzésként fűzte hozzá, mintegy kiegészítésül. Tehát a Jézusi mondás eredeti formájában így hangzik: “Egy sem esik le azok közül a földre a ti Atyátok nélkül” (és nem a ti Atyátok akarata nélkül).

Gondoljátok csak el, hogy egy bombázás alkalmával, vagy a rákbetegség pusztítása következtében, vagy egy földrengés által, milyen sok kis ember-verebecske esik le, ezt bizony nem akarja az Isten! Dehogy akarja! Ezt a Sátán akarja. De egy sem esik le a ti mennyei Atyátok nélkül! Vagyis azt akarja mondani Jézus, hogy amikor egy-egy ilyen szerencsétlen verebecske leesik, akkor ebben érdekelve van az Isten, nem közömbös az Isten számára, Ő is érintve van, ott van a szeretetével, vigasztalásával, erőt adó kegyelmével, üdvösségre megmentőkarjával. A múltkor egy 47 éves férfit temettem, aki motorkerékpárról lezuhanva szörnyethalt. Isten akarta ezt a szerencsétlenséget? Nem. De biztos vagyok benne, hogy Isten atyai kezébe zuhant. Ő fogta fel a halálba zuhanó embert. Ezt jelenti az, hogy “egy sem esik le azok közül a földre a ti mennyei Atyátok nélkül”. Tehát nem Ő akarja a bajt, nem Ő küld ránk rosszat, a szerencsétlenséget, a balsorsot, hanem ott van velünk a bajban, biztat a szerencsétlenségben, mellénk áll a balsorsban, mint Jézus a keresztfán ott volt a mentő, üdvözítőszeretetével a másik keresztfán haldokló gonosztevővel. És az sem igaz, hogy Isten teremtette olyannak ezt a világot, mint egy sötét erdei éjszaka, tele váratlan rémségekkel.

Egyszer egy német turistacsoport nézte Picasso egyik festményét, amelyik a háború rettenetes borzalmait ábrázolta. Megrendülve nézték az emberek azt a sok zűrzavaros szörnyűséget, azt a mérhetetlen szenvedést, kínt, érthetetlenséget, amit a háborús kép eléjük tárt. Szinte megütközve kérdezték Picassot: Haben Sie das gemacht? Nein, das haben Sie gemacht. (Ön csinálta ezt? Nem - mondta Picasso. Ezt önök csinálták). Így vagyunk valahogy ezzel a világgal mi is, amikor valami szörnyűséget látunk. Hajlandók vagyunk szinte számon kérni Istentől: Hogy tehetted ezt, Uram? De Isten visszamutat ránk, és azt mondja: Ti tettétek ezt. A ti sok mindenféle bűnötök nyitott kaput annak a rossznak, ami rázúdult erre a világra. Áthágtátok az örök rend törvényeit, kitörtetek parancsaim védőkorlátjai alól, a magatok vágyai vezetnek benneteket, ezért van annyi civódás, háborúság, testvérgyilkosság, szenvedés és baj a földön. Az a sok testi nyomorúság, betegség, meg halál is mind-mind valahogy a saját szíveteken át beömlőrossznak a fizikai vetülete az életetekben. Ti csináltátok. És lássátok, én mégsem hagylak el benneteket ebben a világban, elküldtem Jézust. Ebbe a világba tettem ki értetek a szívemet... Éppen ebből a kusza, összezavarodott világból kiálthattok így hozzám: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”!

Még egy nyugtalanító kérdés: ha már nem Isten akarta a rosszat, nem Ő szabadította a világra azt a rosszat, akkor miért hagyja mégis olyan szabadjára grasszálni azt a rosszat ebben a világban? Ha igazán Atyánk, miért nem fordítja el rólunk azt a sok rosszat?
Nos, atyámfiai, itt valóban beleütközünk valamibe, ami titok marad a számunkra. De ne feledjük el, Jézus így tanította megszólítani Istent: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”! Még hozzá többes számban: nem a mennyben, hanem a mennyekben. Ezzel mintegy érzékelteti számunkra azt, hogy itt egy annyira felettünk álló hatalomról van szó, hogy az Ő logikájába, elgondolásaiba az értelmünk nem hatolhat be, még ha a szavunk, a kiáltásunk behatol is. Igen, Isten Atya, de olyan Atya, aki a mennyekben van, vagyis egészen másképpen Isten az Atya, mint ahogyan mi a földről egy Istent és egy Atyát elképzelünk.
Ha mindent meg tudnánk érteni és magyarázni Isten atyai mivoltáról, nem is volna Isten és Atya a mennyekben, hanem valami bálványisten és atya a földi keretek között. Ő más távlatokban és más dimenziókban gondolkodik és cselekszik, mint mi ezen a földön. De Jézus éppen arra bíztat ezzel a megszólítással, hogy akkor is bízzunk benne, ha nem értjük meg mindig. Egy dolog bizonyos: ha nem fordítja is el rólunk azt a rosszat, ami érhet, de mindig javunkra fordítja. A mennyei Isten édesatyai szeretetét és hatalmát éppen abban látom, hogy bármi rossz ér is ebben az életben, akár az emberek rosszakarata által, akár egy szerencsétlen sorsfordulat által, vagy egy gyógyíthatatlan betegség által: Isten valahogy átváltoztatja számunkra annak a rossznak a hatását úgy, hogy a veszteségből nyereség lesz. Így válik a szenvedés próbatétellé, amelynek a tüzében megtisztul az élet, a sötétség alkalommá, amelyben megismeri az ember a jó Pásztor terelgetőszeretetétnek a valóságát, az emésztőgondok olyan nyereséggé, amiből a bizalom és a hit kovácsolódik, a halál nyitott ajtóvá, amelyen át a teljes béke és boldogság világa tárul fel előttünk.

Hiszen ezt is megmutatja már Atyánk a Jézusban, az Ő golgotai szenvedésében és rettenetes halálában, ahol a legnagyobb rosszból, a legégbekiáltóbb hitványságból és igazságtalanságból, a legkeservesebb emberi sorsból a legnagyobb jót hozta ki. A megváltás kegyelmét a világ számára. Az a csodálatos Istennél, hogy a bajokat is szépen beilleszti életünk mintájába, amit végül mégis csak Ő szövöget, sorsunk egy-egy disszonáns akkordját egészen váratlanul, magasabb összhangban oldja fel. És ha nem értesz is mindent most még, de máris bízhatsz az egész műrejtett értelmében.

Milyen gazdag ez a megszólítás: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben”. Ez már maga is imádság. Az a puszta tény, hogy így szólíthatod meg az Istent, adjon erőt és biztasson imádkozásra.

Ne féljetek! Van Atyánk a mennyben,
Atyánk van a mennyben!
Nagy hálát adjunk az Atya Istennek,
Mennynek és földnek szent teremtőjének,
Oltalmazónknak, kegyes éltetőnknek, Gondviselőnknek.

225. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 29.