A jövő, mint feltámadás

1968. szeptember 22, vasárnap

Sorozat: 

Alapige

“Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak (...) de mondhatná valaki: mi módon támadnak fel a halottak és milyen testtel? (...) Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben. Elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben (...) Amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a menynyeinek ábrázatát is.”
  • 1Korintus 15,20, 35-49, 58

Három ilyen vasárnap délutáni evangélizációs istentiszteleten szeretném kifejteni Isten igéje alapján, hogy mi, akik Jézus révén ismerjük Istent, milyen reménységgel tekinthetünk a jövő felé. (szerk: később 5 alkalmas lett a sorozat)
Azért is fontos ez a kérdés, mert az egész emberiség manapság egyre jobban kutatja a jövőt. Máris sok tudományos munka foglalkozik pl. azzal, hogy mit hoz a 2000. esztendő. Egy egészen új, fiatal tudomány van kialakulóban, az úgynevezett futurológia, amelyik a jelenlegi gyors ütemű technikai és társadalmi fejlődés alapján következtet a jövő évszázadbeli állapotok valószínű alakulására. Persze csak valószínű alakulására! Mert - ne adja Isten -, ha kitörne egy atomháború, minden jövőbeli elképzelés csődöt mondana. Ez a tudományág is számít tehát váratlan eshetőségekkel. Ezzel a fenntartással mégis nagy vonásokban meg lehet rajzolni a jövőképének a valószínű alakulását. Így számolni kell az automatizálódás növekedésével, a computerek egyre nagyobb térhóditásával, a sivatagokban és tengerekben rejlő lehetőségek sokkal nagyobb mérvű kihasználásával, a jólét növekedésével, a szabadidő meghosszabbodásával, az általános emberi életkor emelkedésével, a légköri viszonyok befolyásával és így tovább. Persze mindennek a nagyszerű technikai fejlődésnek az összes árnyoldalával is. Mindez a jövőbeli váradalom, a túlzott optimizmus vagy túlzott pesszimizmus, a boldog reménység vagy teljes reménytelenség, a bizalom és a kétségbeesés közötti hosszú skálán kinek-kinek vérmérséklete szerint helyezkedik el. Minden esetre érdekes és fölötte hasznos tudomány a futurológia.

Isten Igéje is állandóan foglalkozik a jövő problémájával. Azzal, hogy mit remélhetünk a jövőt illetően. Milyen váradalmakkal, reményekkel tekinthetünk az emberiség, a világ és a saját egyéni létünk jövője felé? A futurológiához hasonlóan a Biblia is úgy mutatja be a jövőt, mint a múltban és jelenben meglévő tényeknek a jövőbe való kivetítését. De mégis egészen más szempontból és főleg egészen más távlatból, mint a futurológia. Mert míg minden emberi jövőbe tekintés és jövőbeli számítás kénytelen számolni azzal, hogy útját állja egy sötét, áthatolhatatlan függöny, a halál, addig a bibliai látás éppen ezen a függönyön is áthatolva a teljes távlatban, az örökkévalóság távlatában szemléli a közeli és távoli jövendőt! Hadd szögezzem le már most, mint az egész keresztyén reménység legfontosabb alaptételét: A keresztyén jövőbeli váradalom arra felé tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Tehát, nem Istennek a múltbeli és jelen tettei alapján következtetünk a jövő valószínűség szerinti alakulására, hanem teljes bizonyossággal várhatjuk azt a jövőt és készülhetünk arra a jövőre, mert az a jövő már elkezdődött! A keresztyén reménység megalapozott reménység és nem találgatás, nem valószínűség számítás. A mi jövőbeli váradalmunknak alapja van, mégpedig az a konkrét alapja, amit Isten nekünk Jézusban mond és amit az Ő Szent Lelke által velünk megtapasztaltat.

Ilyen megalapozott jövőbeli reménységünk a feltámadás is. Persze egyéb is, de a mai mondanivalómat így foglalnám össze: a jövő mint feltámadás! A feltámadás azért mindig aktuális és izgató probléma, mert a legnagyobb problémája az embernek a halál! Egyszerűen nem tudunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy a halállal úgy legyen vége az embernek, mint egy eltaposott hernyónak, vagy mint egy letörött faágnak. Olyan sokszor láttam már, hogy amikor egy marék hamut rejtő kicsi fehér urna körül megállnak az emberek a ravatalnál, ott borong a tekintetükben egy ki nem mondott, néha ki is mondott - fájó kérdés: hová lett az a valaki, aki az ő már porrá lett szívével úgy szeretett, porrá lett kezével annyit dolgozott és simogatott, az ajkával olyan kedvesen megszólított, vagy csókolt! Hát ennyi maradt belőle? Egy marék hamu? Lehetetlen! Kell valaminek tovább is lenni. De mi van tovább? Van aki azzal vigasztalja magát, hogy majd tovább él az utódaiban. A neve, génjei, hajlamai, jelleme tovább élnek a gyermekeiben, meg az unokáiban, meg azok unokáiban. De hát akinek nincsenek gyermekei, vagy nem lehet utóda? Akinek halálával kihal a család és senkise viszi tovább a nevét? Örökre kitörlődik a földről? Hát annak vége? Az tényleg csak volt? Vagy talán a műveiben él tovább az ember? Örök értékű alkotásaiban? De hát kinek van ilyen? Egy Michelangelo, egy Kodály Zoltán, néhány nagyon kiváltságos tehetség művei bizonyosan megmaradnak, amíg emberi kultúra lesz a világon - de az alkotójuk? Azzal mi lett, mi lesz? Vagy valakinek az emléke éli túl a halált? Meddig? “Emléke örökké él” - olvasom sok-sok sírkövön a temetőben. Ugyanakkor olyan sok elhanyagolt, besüppedt, gondozatlan sír van köztük amelyik kiáltó ellentétben van a fölirattal. “Örökké.” Azt jelenti, hogy pár évig, jobb esetben pár évtizedig? Azután jön a következő generáció és már fogalma sincs róla ki volt, akinek az emléke örökké kellett volna, hogy éljen! Az ő emlékükben már minden esetre nem él!

És ha utódaidban élnél is halálod után tovább, vagy a műveidben. vagy sok-sok ember emlékezetében, elég volna ez neked? Nekem nem! Pedig emberi számítás szerint öt fiam viszi majd tovább a nevemet és emlékemet. Ám ez az én számomra, az “énem” számára nagyon reménytelen, kilátástalan a jövőt illetően. Annak a valakinek a jövőjét illetően, aki én vagyok. Az én személyem. Nem a nevem, nem a művem, nem az emlékem, hanem az “énem.” Bizony mindez a jövőbeli remény nem több annál, mint amit a múltkor láttam a csepeli temetőben. Sok-sok sírhalom fölött ugyanaz a sírkő. Derékbatörött fa, lefelé konyuló, hervadó lombjai szomorúan veszik körül a halott nevét. Elgondolkoztam! Milyen szomorú, hogy a sírkövek faragójának művészi látásából csak ennyi tellett. De még szomorúbb, hogy a legtöbb ember hitéből is csak ennyi telik! Így látja a halált. Tragikus villámcsapás, ami kidönti, derékbatöri az életet. Nincs tovább! Csak az enyészet! Milyen borzasztó: a jövő, mint a halál!

Nem! Kiáltja Isten felém Jézusban. Ne úgy, lásd a jövőt, mint a halált, hanem mint a feltámadást! Minden okod, jogod és alapod megvan erre a diadalmas reménységre még a halállal szemben is! Hogy is mondtuk az előbb az alaptételt? A keresztyén jövőbeli váradalom arra tekint, amerre Istennek a múltban már elvégzett és a jelenben folytatott tettei mutatnak. Istennek a múltban elvégzett leghatalmasabb tette, Jézusnak a halálból való feltámasztása volt! Jézus feltámadása döntő ütközet volt a halál eddig legyőzhetetlennek hitt hatalmával szemben. Így mondja Pál apostol: “Jézus feltámadott és zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak.” Zsenge, azt jelenti: az első, a kezdet, egy folyamatban az elindulás. Jézus a halottak közül az első feltámadott ember. A zsenge épp arra utal, hogy nem az egyetlen, hanem az első. Tehát a feltámadás az már egy emberben megvalósult, Istennek ez a múltbeli tette, ami azon az első húsvét reggelén történt, olyan mint egy szülési folyamat, amelyiket, ha egyszer már megindult, nem lehet többé feltartóztatni. Halad tovább a célja felé, ami nem egyéb, mint a halál végleges legyőzése a halottak feltámadása által. Zsenge, azt jelenti, hogy Jézus halad a halálból feltámadók győzelmi menetének élén. Mint ahogyan a természet ébredését tavasszal nem lehet föltartóztatni többé, amikor az első hóvirágok nyílnak, így a halottak feltámadása sem tartóztatható vissza többé, mert már elkezdődött Jézusban. Ez tehát Jézus feltámadása! Istennek az a múltbeli tette, ami a jövő felé, a mi feltámadásunk felé mutat félreérthetetlenül.

De van Isten Lelkének olyan, jelenben végzett tette is, ami szintén a feltámadás felé mutat. A feltámadás a Krisztusban hívő ember számára nem csak jövőbeli váradalom, hanem már itt és most megtapasztalt valóság. A feltámadás számunkra nem akkor kezdődik majd, miután meghaltunk és eltemettek. Itt a földi életben megkezdődik. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk igazán hinni a feltámadott Jézusban. Mert Jézus ilyet is mondott: Az Ő benne hívő emberben Isten Lelke egy új életet teremt. Az örökéletet kezdi kicsíráztatni, de ez is még csak kezdet, ami a jövőre mutat. Mégis, már bennünk van az örökélet, amire majd egyszer a maga teljességében feltámadunk. Azok számára, akik Krisztushoz tartoznak most, a halál csak a földi egzisztencia végét jelenti, de a feltámadott Krisztustól már nem tudja elszakítani őket és a jövendő feltámadás csak leleplezi és kiteljesíti az örökéletet, amit hit által már most magunkban hordozunk. Tehát Jézus feltámadása a hívő embernek az a bizonyossága, hogy az örökélet már e földön az övé lett. Teljes bizonyságú alapja annak a reménységnek, hogy úgy nézzünk a magunk egyéni jövője felé, mint akik a halálból feltámadtak, mert az Isten Lelke már most elvégzi azt a hívő ember életében.

Sőt, Jézus feltámadását szemlélve még ennél is többet tudunk meg a magunk jövendő feltámadásának titkából. A tanítványok többször is találkoztak a feltámadott Jézussal. Ámulva, borzongva látták, hogy ugyanaz a Jézus támadt fel, akit eltemettek és mégis, valahogy egészen más, mint akit eltemettek. Meg is ismerték, meg nem is. Örültek is neki, mint régi jó barátnak, meg féltek is tőle, mint valami titokzatos mennyei jelenségtől. Megjelenni is látták, meg eltűnni is. Mintha útban lett volna ebből a látható világból Isten dicsőségének láthatatlan világába. A feltámadott Jézusnak ezek a titokzatos megjelenései minden esetre az Ő és a mi tapasztalati világunknak, mintegy a határán történnek, mint titokzatos, de biztos útmutatások az emberi élet jövőjébe. Ettől fogva tudjuk, hogy arrafelé haladunk! Ilyenné válunk mi is! Így lesz majd a mi feltámadásunk is! “Amiképpen hordjuk a földi ember ábrázatát, hordani fogjuk a mennyeinek (a feltámadott Jézusnak is) az ábrázatát.” #Fil3,21 Hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez! Nincs ebben semmiféle fantázia és spekuláció egy ismeretlen jövendőt illetően. Csak a tapasztalt tények vonalainak továbbhúzása a még ismeretlen terület felé. Megragadása annak az ígéretnek, ami Jézus feltámadásának és átváltozásának a tényében adva van. Azért mondja a tanítvány János: “Tudjuk, hogy hasonlók leszünk Ő hozzá!” #1Jn3,2

Ez azt bizonyítja, hogy mi is testileg támadunk majd fel. Mégpedig rögtön a halál után. Nem úgy, ahogyan sokan - helytelenül elképzelik. Hogy valami módon meg fog újra elevenedni a valamikor eltemetett, vagy krematóriumban elégetett földi test, megnyílnak a sírok és kilépnek belőle a régi halottak. Nem! A test a Bibliában nem a testünk anyagát jelenti, nem azt a lemérhetőhús-csont-izom-víz mennyiséget. Az a földből való, a halállal vissza is tér a földbe. Hús és vér nem örökölhetik Istennek országát. Hanem a test a Bibliában sokkal inkább a személy, az egyéniség, az egzisztencia, az a titokzatos látható valami, amiben a még titokzatosabb láthatatlan énem megnyilatkozik, beszél, cselekszik. Azt a látható lényegemet, ami engem lehel, amiről rám lehet ismerni, hogy én vagyok és nem valaki más. Tehát a testünk feltámadása éppen azt jelenti, hogy a halálunk után nem úgy élünk tovább, mint az esőcsepp a tóban. Nem olvadunk bele valami általános lelki masszába személytelenül, mint az egyetemes Élet egy cseppje, alkatrésze, hanem Isten a halálon át is megőrzi az egyéniségünket, a személyiségünket, a személyazonosságunkat az éntudatos és fölismerhető egyediségünket. Tehát öntudatosan, személyesen élünk tovább, csak akkor majd egy számunkra most még elképzelhetetlenül magasabbrendű létformában. Pál így fejezi ki ezt a változást: “Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban: Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben: elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is.” #1Kor15,42-44 Vagyis Isten egészen újjáteremti a mi testi-lelki életünket a halálból. A feltámadás radikális megújulás lesz. De mégsem egy totálisan új valami. Talán így lehetne mondani: én úgy támadok fel, mint egy egészen megújult ember, de én támadok fel! A régi én, de új életre. A földi én, de mennyei életre. A halandó én, de örökéletre! Lényegileg ugyanaz maradok, minőségileg más. Íme a jövő, feltámadás. Ez a te jövőd is, a te személyes éned jövője. És ebben a halálon is keresztülnéző jövőbeli reménységben egészen más távlatot kap ez a mostani földi életünk is. Soha még elméleti antropológiai tanítás ilyen jelentőséget nem tulajdonított az emberi testnek. A feltámadáshit egyfelől megóv a testünk lebecsülésétől. Mert ez a test nem börtön, amibe a lélek be van zárva és alig várja, hogy a halál által kiszabaduljon belőle. Testemet úgy tekintem, mint Isten Szent Lelkének azt a területét, amelyben már most elkezdi munkálni Jézus feltámadásának a hatását. Azért, hogy már most, itt kiábrázolódjék rajta keresztül Jézus alakja, lelkisége. Éppen ezért a hívő ember szereti és gondozza testét, úgy mint Jézus Lelke, látható megnyilvánulásának a lehetőségét. Hiszen Jézus bennünk lévő Lelke testünk mozdulataiban, szavaiban, magatartásában, és cselekedeteiben nyilvánul meg.

De a feltámadáshit másfelől megóv a test túlbecsülésétől is. Attól, hogy ez a test legyen a minden! Attól, hogy ez a test csak a gyönyör eszköze legyen, amivel étel-ital-szerelem gyönyörét élvezni lehet. Ha ez megromlik, megöregszik, akkor vége mindannak, amiért érdemes élni. Minden eltúlzott testkultusz olyan, mintha havat szorongatnánk a kezünkben. Őrzöm, szorongatom, féltem, ápolom, pedig tudom, hogy egyszer menthetetlenül elolvad és kicsurog a kezemből. Az a dédelgetett, agyon kozmetikázott, sok gyönyör lehetőségét rejtő test menthetetlenül kicsurog a kezemből. A feltámadást hívő ember nem esik kétségbe, ha romlani látja a testét, mert ígérete van arra, hogyha a “külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul” (2Kor4,16) és egyszer, mint egészen új teremtés, tündökölni fog az Isten dicsőségében. Micsoda diadalmas reménység ez! Nem kell hát attól félni, hogy ez a test megöregszik, nem kell kétségbeesni, ha betegség rútítja el, hiszen “ha ez a földi sátorházunk elbomol, épületünk van a mennyben.” (2Kor5,1)

A feltámadás hitében érzi át az ember a maga igazi felelősségét az egész fizikai élettel szemben. Ezért van az, hogy Pál apostol amikor úgy beszél a jövőről, mint feltámadásról, az egész hosszú fejtegetés végső konzekvenciáját ebben az egészen gyakorlati felszólításban vonja le: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló Istenben.” #1Kor15,58

Ámen

Dátum: 1968. szeptember 22. Evangélizáció