Uram, akit szeretsz, beteg

1968. július 07, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„Küldének azért a testvérek őteg.”hozzá, mondván: Uram, ímé, a kit szeretsz, be

Kedves Testvéreim! Minden Biblia-olvasó ember nagyon jól ismeri ezt a történetet. Az egész elbeszélésnek csak az elsőfelét olvastam fel, amelyben arról van szó, hogy egy kis családot gyász ért - a Lázár betegségéről és haláláról szóló részt - az egész történetnek a szomorúbb részét. De mégis milyen sok vigasz van ebben a szomorú történetben! Nem hiába nevezik az Evangéliumot „jó hír”-nek, Istentől jövőüzenetnek. Még a gyász, a betegség is tele van rengeteg sok vigasztalással, örvendezéssel. Hogyha címet akarnék adni ennek a felolvasott résznek, kb. így fogalmazhatnám meg: „Egy halálesetről szóló örömüzenet.” Próbáljuk meg meglátni belőle néhány kézenfekvőigazságot!

Mindenekelőtt hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy miként üzeni meg Márta és Mária Jézusnak testvérük, Lázár betegségét. Mikor azt mondják: „Ímé, akit Te szeretsz, beteg!” Már ez az üzenet is magában véve csupa vigasztalás minden beteg, szenvedő ember számára. Az jut kifejezésre benne, hogy az az ember is, akit Jézus szeret, aki Jézussal meghitt viszonyban van, az az ember is lehet beteg. A súlyos betegség, a nagy megpróbáltatás, a szenvedés egyáltalán nem annak a jele, hogy Jézus nem szeret. Ezt azért szeretném nagyon kihangsúlyozni, mert igen gyakran előfordul, hogy a szenvedőember mellé odaáll a kísértő, megpróbálja a szívébe lopni ezt a gondolatot, hogy: „Na, látod, hát még mindig azt hiszed, hogy Isten szeretőhatalom? Hát ezt jelenti Isten szeretete számodra? Így szeret, hogy nem óv meg ettől vagy attól a bajtól, szenvedéstől?!” De nagyon sok szenvedőember szívében ott van ugyanaz a gondolat, amit az egyik énekünk szerzője így fejez ki: „Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, hogy ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet.” Mi emberek Isten szeretetét is valahogy emberi formában próbáljuk elképzelni magunknak. Úgy gondoljuk, ha mi szeretünk valakit, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük a szenvedéstől, - vagy ha nem, de akkor nem is szeretjük az illetőt igazán. Isten szeretetétől is azt várjuk, ha igazán szeret, miért nem vesz körül bennünket a szeretetével annyira, hogy ne is férjen hozzánk semmiféle baj, szenvedés, még a hatalma is megvolna hozzá, nem úgy, mint nekünk, embereknek. Nekünk sokszor a legfájdalmasabb az, hogy ha a szenvedéssel szemben állunk, ha a barátunk, a kedvesünk szenved, tehetetlenek vagyunk. De Isten nem tehetetlen, Ő mindenható. Miért engedi, hogy valaki szenvedjen? Bizony épp azt kellene ebből a történetből elsősorban megtanulnunk, hogy azt az embert is éri néha mindenféle földi baj, nyomorúság, aki tudatosan benne van az Isten szeretetében. És soha egyetlen szenvedőlélek se engedje elhatalmasodni önmagán azt a kísértést, hogy a szenvedése, a megpróbáltatása olyan jel, amely arra mutat, hogy megfogyatkozott iránta az Isten szeretete.

Nézzétek, milyen határozott bizonyossággal, rendíthetetlen hittel mondja a két testvér, hogy „Uram, íme, akit Te szeretsz, beteg! Nincs benne semmi kételkedés, perlekedés, számonkérés, hogy ”Hogyan lehet, hogy akit Te szeretsz, beteg?!" Hanem sokkal inkább valami nagy, bizalomteljes hitvallás. Jézus egyáltalán nem cáfolgatja a testvérek Ő belé vetett hitét, bizalmát. Nem mondja, hogy „Nem igaz, nem szeretem, tévedtek. Vagy, hogy úgy kell neki, valami bűnéért büntetem, most vezekel Lázár, mert valami rosszat tett.” Nem mond semmi ilyenfélét. Később úgy emlegeti a viszonyt közötte és Lázár között, hogy „Lázár, a barátom.” Megerősíti a testvéreket abban, hogy nagyon szereti Lázárt így is, a beteg Lázárt. Közismert volt ez a megszentelt kapcsolat, ami összefűzte őket egymással. Az is nagyon figyelemreméltó az üzenetben, hogy a testvérek nem így üzennek: „Uram, aki Téged olyan nagyon szeret, beteg...” Pedig így is mondhatták volna. Sem arra nem hivatkoznak, hogy „Uram, tudod, hogy mennyire szeretünk Téged, mindig adtunk helyet Neked, nézd, most bajban vagyunk.” A testvérek nem a sajátmaguk Jézus iránti szeretetére hivatkoznak, hanem Jézus szeretetére, ami sokkal több, mint az övék. „Akit Te szeretsz, az beteg!” Igen, Jézus szeretete, ez az a legbiztosabb alap, amire lehet hivatkozni mindig. Merj hivatkozni te is Jézus szeretetére, sohasem a magadéra! És ha ebben bizonyos valaki, hogy Jézus szereti, akkor az ilyen szomorúság is, mindenféle betegség másodrangúvá válik, mindenféle baj, nyomorúság elveszti az élét, a tulajdonképpeni veszedelmét. Így kell hívni minden betegágyhoz Jézust! Így kell tudomásulvenni minden bajt ezen a földön, ami ér bennünket magunkat, vagy akár a hozzánk tartozókat. Így kell megbizonyosodni, megerősödni abban a vigasztaló tudatban, hogy Jézus így is, ilyen nyomorúságosan, ilyen hitványul, ahogy vagyunk, szeret! Az ilyen igent-mondás Jézus szeretetére, ez az, ami elveszi a kísértések gyötrelmét. Tanuljuk meg egyszer nagyon komolyan, hogy nem úgy van ám, amint szoktuk mondani, hogy: „Az egészség a legfőbb kincs” - nem az egészség a legfőbb kincs, akármilyen nagy ajándék, de nem a legfőbb. Ha az lenne, képzeljétek el, egyszer mindnyájunknak el kellene veszítenünk a legfőbb kincsünket, mert hiszen egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk.

Van valami, ami az egészségnél is több, ami megmarad, mikor elment az élet, lefolyt - ez pedig az Isten megváltó szeretetének a bizonyossága. Ha ezt tudom, ebben bizonyos vagyok, akkor akármilyen baj ér is, megbékél a szívem, lecsendesednek az idegeim, nem emészt a gond, a bánat, a kétségbeesés, akkor eláraszt Isten békessége. Aki tudja azt, hogy benne van Isten megváltó szeretetében, bármilyen nyomorúságban mondhatja nyugodtan az Úrnak: „Legyen meg a Te akaratod!” Íme, látjátok, ennyi erő, vigasztalás van ebben a kicsi üzenetben, hogy „Uram, ímé, akit Te szeretsz, beteg.” Ez árad a testvérek üzenetéből, ez a békesség, nyugalom, már előre való megvigasztalódás. Nincs ebben az üzenetben semmi kicsinyhitűjajveszékelés, hogy „Jaj, Uram, baj van, most jöjj, most segíts ki!” Így üzen az, aki nemcsak a betegség idején kapkod Jézus keze után, nemcsak a bajban kéri Isten segítségét, hanem előre is. Nem jó akkorra halasztani az Istennel való megbékélést, amikor már ég a ház, akkor esetleg már nem is fogom megtalálni. Sokkal jobb, ha olyan valakinek üzenhet a bajbajutott ember, akivel már előbb meghitt barátság fűzte össze. Ha részesülni akar valaki Jézus drága vigasztalásában a megpróbáltatások idején, szívesen kell látni Őt már korábban, a jólét, az öröm napjaiban. A legjobb segítség a megpróbáltatásban az, ha előre felkészül az ember reá, idejében. Nem is az a legfontosabb, hogy valami baj ne érjen, mert elér egészen bizonyosan. A legfontosabb az, hogy lelkileg felkészületlenül ne érjen az a baj, mert el fog jönni.

Azután olyan megdöbbentő, nem várt dolog, amivel folytatódik a történet. Azt olvassuk, hogy mikor a nővér beteszi a testvére sorsát Jézus kezébe, ezzel az üzenettel: „Uram, akit Te szeretsz, beteg”, meghallva az üzenetet, Jézus maradt még két napig azon a helyen, ahol volt. Hiszen tudja, hogy beteg... Hogyan lehet ez? Tudja, hogy várják rettenetesen. Késlekedik - húzza az időt. Pedig minden perc késedelem végzetessé válhat. El tudom képzelni, a két testvér, meg Lázár számára is ez a kétnapos várakozás volt a legsúlyosabb megpróbáltatás. Próbáljuk csak meg elképzelni: az összegyülekezett ismerősök, mindenki várta Jézust - és Jézus nem jött. Telik-múlik az idő, telnek az órák, egy nap, két nap elmúlik - Jézus nem jön... A betegség egyre súlyosabbra fordul, Jézus még mindig nem jön. Azután egyszerre a beteg meghal. A testvérek hite elviselhetetlen próbának van most kitéve. Suttogó megjegyzések hangoznak itt is, ott is: „Hát nem tehette volna meg, hogy meggyógyítsa azt, akit annyira szeretett?” Valami olyanforma suttogás, hogy: „Ennyit sem tudott megtenni Jézus, hogy akivel ilyen jó barátságban volt, eljöjjön hozzá, mikor hívják?”

Itt is ennek a „mégis-hit”-nek a megpróbáltatását látjuk, hogy hiábavaló volt látszólag minden könyörgés, Isten hallgatott, nem váltotta be a Hozzá fűzött reménységet, nem igazolta a Beléje vetett bizalmat, vagy egészen mást cselekedett, mint amit vártál és kértél Tőle. Az ember mégis meghalt, az a valaki, akinek az életben maradásáért olyan sokat imádkoztak. Ennek a két nővérnek a hite még mindig erősen áll. Még mindig várják az Urat. A gyász súlya alatt megrendülve is várják még mindig Jézust. A néma fájdalmukból szinte kihallani valami ilyesmit: „Uram, nem jöttél, pedig vártunk. Összetörted a szívünket, pedig bíztunk Benned. Nem azt tetted, amit kértünk... Mégis várunk, mégis szeretünk Téged.” „Nem értünk Téged, mégis hiszünk Benned...” Kibírná-e ezt a próbát a mi hitünk? Mert az egyik legnagyobb próbája a hitednek az, hogy hívod Őt, Ő nem jön és te mégis várod. Te mégis hiszel Benne. Egyszer egy diakonisszának a lakásában láttam valahol egy fali mondást az íróasztala fölé akasztva, ez az egyetlen rövid kis szó volt rajta: „Mégis, mégis!” Gondoljátok csak el, mikor az ember úgy érzi, minden ellene mond Isten szeretetének, teljességgel érthetetlen, ami történt, mégis hiszek Benne, mégis szeretem! Bár ott lenne mindannyiunk szívének a belsejében ez a felírás! A történet végén kiderül, hogy az ilyen „mégis”-hitnek mégis igaza van, mert hogyha nem is jött Jézus, két nap múlva mégis eljött és ha nagy baj történt is, ez alatt a két nap alatt, Jézus mégis a legjobbkor érkezett. Mária mit mondott Neki? „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg!” El ne fogjon az a gyötrelem, amivel a gyászoló szív mindenkor marcangolja magát: „Ha másik orvoshoz vittük volna... ha még időben kórházba lehetett volna vinni, ha kellőidőben megkapta volna ezt vagy azt az injekciót, életben maradt volna.” Drága Testvérek! Minden gyászoló egyszer s mindenkorra törölje ki ezt a két szót a szívéből: „ha” és „ volna”, mert ez mindig burkolt vád, énem is egészen tudatos vád Isten ellen. Jézus nagyon jól tudta, miért nem jött hamarabb. Egyenesen így mondja: „Tiérettetek nem jöttem hamarabb.” Tehát ennek így kellett lennie. Az Úr útai mások, mint a mieink, gondolatai mások, mint a mi gondolataink. A végén kiderül, hogy mégis Jézusnak volt igaza, úgy volt jobb, ahogy Jézus cselekedett, s nem úgy, ahogy Márta vagy Mária elképzelte. Mindig kiderül a végén, hogy úgy jobb, ahogy Isten csinálja. Lehet, hogy néha nem értjük meg, nem úgy, ahogy mi tudjuk elképzelni. Sohase mondd, drága Testvérem, hogy „ha” és „volna”, töröld ki a szótáradból, a szívedből. Hanem egyszeru˝en, gyermeki hittel fogadd el úgy, ahogy van. És majd a titkok egyszer kiderülnek, a kérdőjelek egyszer majd feloldódnak. Csak várd ki a végét!

Végül még csak annyit, hogy Jézus szava máris milyen világosságot támaszt, amikor azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz Énbennem, ha meghal is él az.” Nem azt mondja: Én leszek, hanem azt mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Jézusban, az Ő személyében a feltámadás, az élet nem jövőbeli ígéret, amely valamikor, egyszer, az utolsó napon beteljesedik, hanem testetöltővalóság itt és most. Jézus személye az életnek az a hídja, amelyik áthidalja az időt és az örökkévalóságot, e földet és a mennyet, a halált és a feltámadást. Aki hisz Jézusban, már nincs messze a feltámadástól. Nem kell az utolsó napra várnia, már benne van a feltámadásban, már benne van az örökkévalóságban.

Azok a hívőemberek, akik itt élnek és azok, akik már elmentek odaátra, mind Jézussal vannak itt is, ott is. Ő k Jézussal, mindnyájan együtt Jézusban. Egy nagy család az egész, csak az egyik része már odaát, a másik része pedig még útban oda, de hamarosan mind megyünk együtt oda. Nagyszerű, ahogyan Jézus a tanítványainak tudtul adja Lázár halálát: „Lázár, a mi barátunk, elaludt.” Egyszerűen elaludt. Az a Valaki, Aki maga a feltámadás és az élet, az mondja, mert Az mondhatja egy meghaltról, hogy „elaludt”. És ha Ő mondja, hogy elaludt, vegyük tudomásul, hogy elaludt, úgy, ahogy egy gyermek este belefáradva a játékba, elalszik az édesanyja ölében. És aludni jó dolog. Az alvásban pihenés van. Annál frissebben ébred majd egy drága szeretőcsókra a következőnapon. Mennyire igaza van Jézusnak szó szerint, mikor azt mondja: „Aki hisz Énbennem, ha meghal is él - sőt, így mondja -, soha meg nem hal...” csak éppen elalszik itt, hogy azután majd felkeltse a feltámadás csókjával Jézus ott.

„Hiszed-e ezt?” - kérdezi Jézus Mártától, tőled, tőlem, mindnyájunktól. Spinosa, a nagy hitetlen filozófus egyszer azt mondta: „Odaadnám az egész bölcseleti rendszeremet, ha hihetnék...” De nem adta oda... Add oda az egész bölcseleti rendszeredet, az emberi okoskodások, töprengések egész rendszerét, add oda bátran, nyugodtan és így merj hinni Jézus Krisztusban, mégis hinni Jézus Krisztusban, Aki a te számodra is, a szeretteink számára is maga a feltámadás és az élet.

Ámen.

Ki Istenének át ad mindent,
Bizalmát csak beléveti,
Azt csudaképen őrzi itt lent,
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített.

274. ének 1. vers

Dátum: 1968. július 7. Öregek-betegek vasárnapja