„én vagyok Jézus...”

1968. május 19, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen, elmenvén a főpaphoz, Kére őtőle leveleket Damaskusba a zsinagógákhoz, hogy ha talál némelyeket, kik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. És a mint méne, lőn, hogy közelgete Damaskushoz, és nagy hirtelenséggel fény sugárzá őt körül a mennyből: És őleesvén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul, mit kergetsz engem? És monda: Kicsoda vagy, Uram? Az Úr pedig monda: én vagyok Jézus, a kit te kergetsz: nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod. Remegve és ámulva monda: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned. A vele utazó férfiak pedig némán álltak, hallva ugyan a szót, de senkit sem látva. Felkele azonban Saulus a földről; de mikor felnyitá szemeit, senkit sem láta, azért kézenfogva vezeték be őt Damaskusba. És három napig nem látott, és nem evett és nem ivott.”

Kedves Testvéreim! Az elso˝

Pünkösd utáni keresztyén gyülekezetnek az életében kétségtelenül az egyik legnagyobb jelentőségűesemény egy Saul nevű, nagy tudású, nagytekintélyűfarizeusnak a megtérése volt. El lehet képzelni, hogy szinte megdöbbenve, borzongva adták szájról-szájra a hírt Jézus tanítványai, hogy Jézusnak ez az esküdt ellensége, a félelmes hatalmú Krisztusés keresztyénüldözőmegadta magát Jézusnak, meghódolt Jézus előtt. Valami különös borzongás járhatta át a keresztyének szívét, amikor először jelent meg a körükben Saul, ez a rettegett ellenség, s elmondta, hogy ne féljenek tőle, őmár nem ellenség, hanem testvér, barát, Jézus rabszolgája. Teljességgel felszámolta eddigi útját, még a nevét is megváltoztatta és mint Pál apostol járta be az akkor ismert világnak majdnem minden részét, hirdetve mindenütt Krisztus halálát és feltámadását. Túlságosan hozzászoktunk már ehhez a pálforduláshoz, pedig, Testvéreim, valami egészen különleges nagy csoda történt itt és ennek a középpontjában kétségtelenül az a damaszkusziúti élmény volt, amelyben Jézus megjelentette a maga élővalóságát ennek a Saulnak. Nem tudnám megmondani, mi volt az a világosság, ami a mennyből körülsugározta úgy, hogy leesett a földre - vízió, villámcsapás, vagy tényleg valami mennyei jel, égi jelenség -, nem is fontos, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a feltámadott Jézus olyan életbevágóan meglepőmódon jelentette ki a maga élővalóságát ennek az embernek, hogy őhallotta a hangját. Nem látta Jézust... hallotta a hangját. Hallotta ezt a szívremegtetőkijelentést, hogy „Én vagyok Jézus!” Azelőtt is hallott őmár nagyon sokat Jézusról, hisz akiket fogva vitt Jeruzsálembe, meggyötört, megkínzott, azok nagyon sok mindent elmondtak neki Jézusról, de óriási nagy különbség az, ha valaki Jézusról hall, vagy ha valaki Jézust hallja. És most szeretném úgy hirdetni az Igét, hogy miközben Jézusról beszélek, a ti lelketek magát Jézust hallja!

Meg vagyok győződve, hogy ezen a nagyon jólismert történeten keresztül maga Jézus szól most hozzánk. Hiszen minden egyes alkalommal, amikor Isten Igéje hangzik közöttünk, Jézus jelentkezik, a láthatatlanul, de valóságosan jelenlévőJézus mintha azt mondaná: „Én vagyok Jézus!” - „Hallod?” Ezen a történeten át itt most valaki láthatatlanul, de valóságosan jelen van és nekünk azt mondja: „Én vagyok Jézus!” Íme, itt, ebből a történetből mindenekelőtt Jézus hatalmát, azt a rendkívüli és csodálatos hatalmat látjuk. Szinte azt mondhatnám: semmiből sem látható jobban az igazi hatalma, mint épp ennek a Saul nevűembernek az élete megváltozásából. Képzeljétek el, ha a damaszkuszi útra való elindulása előtt valaki rámutatott volna Saulra, hogy „Nézzétek, ez az ember, aki esküdt ellensége Jézusnak, aki az élete céljául tűzte ki, hogy a keresztyénséget, mint káros babonaságot kiirtsa a földről, aki azt botrányos tévhitnek tartja, ez az ember hamarosan Jézus leghűségesebb tanítványa, apostola lesz... Krisztusért”. Ha valaki így rámutatott volna, senki sem hitte volna el, maga Saul kacagott volna rajta a legcinikusabban, legindignáltabban. Mindenki mást el tudtak volna képzelni Krisztus-követőnek maguk között az Evangélium szolgájaként az akkori keresztyének, csak épp ezt az embert nem. Ha valaki az akkori keresztyének között azt mondta volna a társainak: „Majd én odamegyek hozzá, megpróbálom meggyőzni őt az Evangélium igazságáról”, leintették volna, azt mondták volna: „Ó, hagyjad, nem érdemes, kutyából nem lesz szalonna!” És íme, Jézus megmutatta, hogy Neki semmi sem lehetetlen. Pedig semmiféle erőszakot sem alkalmazott vele szemben, egész egyszerűen csak elébe állt, néven szólította, s mikor Saul hallotta a hangját és megkérdezte: „Ki vagy?” csak ennyit mondott: „Én vagyok Jézus, Akit te kergetsz!” És ez a hallatlanul kemény kőszikla az egyik pillanatról a másikra szinte megolvadt, mint a jég a napsugarak hatására és az ereje, az erejének a büszke tornya úgy omlott össze ennek a szónak a hatása alatt, mint valamikor Jerikó falai a trombiták harsogására. Nem lehet ezt kianalizálni, elpszichologizálni, így vagy amúgy értelmezni: itt valami olyan megrendítőélmény történt ennek az embernek az életében, mint ahogy Jeremiás mondja: „Megragadtál Uram, és legyőztél engem!”

Mert mikor Jézus a maga láthatatlan, de mégis élővalóságában odaáll valaki elé, megszólítja és azt mondja: „Én vagyok Jézus!”, akkor itt vége minden emberi logikának, vége van minden okoskodásnak, dialektikus éleselméjűségnek, vitázásnak, vagy vitatkozásnak - egyetlen egy érzés van, megsemmisítő, de mégis felemelő, hogy hatalmába vett az Isten, legyőzött az Isten! És ez történt Saullal, és nem azért történt vele, hogy álmélkodjunk rajta: „Nohát, milyen csodálatos”... hanem azért, hogy ismerjük meg, hogy ilyen hatalma van Jézusnak, Annak a Jézusnak, Aki meghalt, Annak a Jézusnak, Aki feltámadott, Aki mennybement. Igen, Testvérek, ez a történet nem azért íródott meg, hogy elgyönyörködjünk rajta, mint régi-régi történeten, érdekes történeten, többek között, hanem hogy ismerjük meg belőle Jézusnak a hatalmát, ami nemcsak abból áll, hogy egyszer megteremtette a világot, hogy mozgásban tartotta hatalma szavával a naprendszer roppant világát, hogy kettéválasztotta a Vörös-tengert, vagy feltámasztotta Lázárt a halálból és járt a vizeken, hanem mindenekelőtt, minket legjobban érintően abban áll, hogy ilyen hatalma van Neki egy emberélet felett, hogy egy Saulból képes Pál apostolt formálni.

Nagyon jól emlékszem rá, engem is elsőalkalommal akkor döbbentett meg, akkor döbbentem meg Jézus hatalmának a realitását illetően, amikor egy ember életében láttam,... amikor egy ismerősömet, akiről nagyon jól tudtam, milyen feslett, hitvány életet élt, évek múlva viszontláttam egy evangélizációs konferencián és a szavaiból, a viselkedéséből meggyőződtem róla, hogy ez az ember egészen más emberré lett, mint amilyennek indult. Ámulva néztem rá, mi történt vele. Kitisztult a tekintete, sugárzott belőle a békesség, a jóság, a szeretet - szinte ragyogott valami belsőboldogságtól az arca, felszabadult a régi, átkozott szenvedélyei megkötözöttségéből. És mikor elmondta, hogy mindezt Jézus tette vele, akkor az én lelkemen is átment valami nagyon furcsa borzongás és ennek az embernek a megváltozott életén keresztül mintha hallottam volna ezt a hangot: „Én vagyok Jézus! Látod, hát ilyen hatalmam van az emberek élete, a te életed felett is.” És ó, azóta hányszor láttam már és tapasztaltam a magam életében, meg a más emberek életében, hogy - higgyétek el, Testvérek - nincs az emberi életnek olyan mélysége, a bűnnek olyan rettenetes, a megkötözöttségnek olyan ereje, amiből Jézus ne tudná felszabadítani az embert és nincs olyan hitvány, elvetemült, átkozott, züllött élet, amelyet, hogyha Jézus egyszer kezébe vesz, fel ne tudná használni a Maga dicsőségének a szolgálatában. Nem tudom, van-e olyan bűnöd, amely ellen már régóta küzdesz, de hiába, mert érzed, hogy erősebb nálad... hogy van-e a természetednek olyan káros tulajdonsága, ami már nagyon sok bajt, fájdalmat okozott a körülötted élőembereknek,... hogy érezted-e már valaha, hogy jó lenne mássá, igazabbá válni, hasznosabbá, mert nem jól van úgy, ahogy van, de nem tudsz, de hiába, képtelen vagy rá, nem sikerül...

A ma délelőtti istentiszteleten énekeltünk egy éneket, amelynek egyik sora így szól: „A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam...” Nem tudom, érezted-e - én már nagyon sokszor éreztem - az ember ilyenkor rezignál, megalkuszik önmagával, azt mondja: „Hát ilyen vagyok... olyan vagyok, amilyen vagyok... nem tehetek róla...”, ezen a történeten keresztül épp azt üzeni a Lélek: „Ne nyugodj bele, hogy olyan vagy, amilyen vagy! Amire te képtelen vagy, végre tudja hajtani Jézus!”

Ennek a történetnek a révén most láthatatlanul, de valóságosan itt van Valaki, elébed áll és ezt mondja: „Én vagyok Jézus! Te nem tudsz győzni a bűneid felett, de Én tudok - te nem tudod megoldani a megkötözöttségedet, de Én meg tudom - neked nincs erőd megbocsátani ennek vagy annak, de Én tudok adni hozzá neked erőt - te képtelen vagy megbékélni a sorsoddal, de Én meg tudlak békéltetni, - te képtelen vagy igazán szeretni valakit, de Én a te szíveddel is képes vagyok reá - te nem tudsz áldássá válni ebben a világban, de Én tudlak téged áldássá tenni... hát Én vagyok Jézus, - ... hát azért vagyok Jézus, ezért vagyok most itt!” Pál apostol megtérésének a történetén át azt üzeni most nekünk Isten: „Higgy
Jézus hatalmában, higgy abban, hogy annyira reális hatalommá tud válni Jézus a te életedben is! Lásd meg az Őtermészetedet átalakító hatalmát a magad életében!
Azután másodszor lássuk meg ebből a történetből Jézusnak a türelmét! A nagy találkozásnál azt mondja az Úr Pálnak, illetve Saulnak: „Nehéz néked az ösztön ellen rúgódoznod...” vagy egy mai szóval: „az ösztöke ellen.” Tudjuk, mi az az ösztöke? Egy hosszú, egyenes, hegyes végűbot, amivel az igásállatot szokták ösztökélni, hogy erre vagy arra menjen. Ha rugódozik, a botnak a vége belefúródik a testébe, fájdalmat okoz. Sault is ó, de régóta ösztökélte már, de ugyancsak rugódozott ellene, mindig más irányba akart menni, mint amibe terelte Jézus. Hallott már sokat Róla, nem volt előtte titok a kereszt titka. Milyen egyszerűlett volna Jézusnak egy biztos halált hozó betegséget engedni rátörni, egyszerűen kitörölni az élők sorából egy kézmozdulattal... Jézus tűrt, várt sokáig. Egyszer azután elébe állt és legyőzte a szeretetével. Testvérek! Valóban megdöbbentőa mi Urunk hosszútűrése. A legjobb szülősem képes annyit vesződni a gyermekével, mint Isten ezzel a világgal. Mi a nagy türelmetlenségünkben Isten helyében hajlandók lennénk egy újabb özönvizet bocsátani rá, pusztuljon bele minden gazság, igazságtalanság, kegyetlenség - hajlandók lennénk siettetni az utolsó ítéletet, a nagy leszámolást. És Isten még mindig vár, tűri azt a rengeteg gonoszságot, ami ezen a földön van. De ennél sokkal csodálatosabb, megdöbbentőbb az, hogy tűr téged, meg engem - pedig milyen régóta ösztökél már, hogy alázzuk már oda magunkat az Ő hatalma alá! Minden egyes prédikáción át, minden egyes Biblia-olvasásnál ösztökél, minden csapás, minden baj, minden szenvedés, bánat, vagy csalódás, ami ér bennünket az életben, mind ösztöke, hogy térjünk Hozzá, vegyük komolyan Krisztus követését. Meg tudnád mondani, hányszor hívott - hányszor engedted el a füled mellett? Feltetted már a kérdést magadnak: „Mit ér az életem Isten dicsősége szempontjából?” Mi hasznát veszi Jézus annak, hogy élek és vagyok," „Mi marad meg az örökkévalóságban abból, amiért olyan rettenetesen töröm magamat itt a földön?” Sosem voltál még úgy, hogy nem bánnád, ha Isten nem tűrne tovább, hogyha belefáradna és levenné a védelmét rólad, ha egyetlen kézmozdulattal kitörölne az élők sorából? Én már voltam sokszor. És lásd, Jézus még mindig vár, hallatlan türelemmel még mindig - még mindig nem jön özönvíz, még mindig nem állít oda az utolsó ítélet elé. - Miért? Azt mondja Pál apostol az egyik levelében: „Hosszan tűr érettünk az Úr, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenki megtérhessen és éljen!” Tehát a te megtérésedre vár hallatlan türelemmel, arra, hogy egyszer végre már átadd magad Neki. Egészen az Övé légy, hiszen ma még lehet! Az ezen a történeten át jelenlévőláthatatlan Valaki szól most hozzánk: „Én vagyok Jézus, Aki még mindig nem mondottam le rólad, még mindig tűrlek, mert még mindig várlak, mert még mindig szeretlek - hiszen ezért vagyok Jézus és ezért vagyok most is itt előtted!”

Saul a nagy találkozáskor rettegve borult oda Jézus láthatatlan lábai elé: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ez már a Jézus előtt meghódolt ember kérdése. Eddig azt hitte Saul, őtehet valamit Jézussal, árthat Neki, üldözheti. Most rettegve, ámulva azt érzi csak, hogy Jézus hatalmas, de kegyelmes kezében van mindenestől és hogy Jézus tehet ővele azt, amit akar. Itt van a nagy különbség a vallásos és a hívőember között. A vallásos ember mindig bánni akar valami módon Istennel, fel akarja használni: segítsen itt, ott, adjon ezt-azt, igénybe akarja venni Isten hatalmát, erejét a maga céljainak megvalósítására. A hívőember pedig oda akarja szánni magát Istennek ezzel a kérdéssel: „Mit akarsz, Uram, Te, hogy cselekedjem?” A hívőember nagyon jól tudja: nem én kívánok valamit Istentől - Ő kíván valamit tőlem! „Nem nekem van valami célom Ő vele, Ő neki van énvelem...” Nem én mondom: „Uram, tedd ezt, ne tedd amazt!” Hanem Ő mondja: „Te tedd ezt, ne tedd amazt!” Nem Ő áll az én rendelkezésemre, hanem én állok az Ő rendelkezésére...

Nem nekem van valami igényem Istennel szemben, hanem Neki énvelem szemben. Ezért kezében tartja a gyeplőt és várja, hogy én mindig újra azt mondjam:
„Hát mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” És hogyha valaki ezzel a kérdéssel borul oda a láthatatlan Jézus elé, meg vagyok győződve, akkor hallja meg legtisztábban az Ő élőjelenvoltát bizonyító hangját: „Én vagyok Jézus, az a Jézus, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, meg a te életedben is, hogy bevonjalak a szolgálatomba!”

A nagy találkozás után azt olvassuk, hogy Saul három napig nem látott, nem evett, nem ivott. Ez alatt az időalatt jó alkalma volt neki befelé tekinteni önmagába, felszámolni útja minden keserűemlékét és felkészülni a jövőapostoli szolgálatra. Ugye tudjátok, hogy a mi életünkben is vannak olyan időszakok, amikor Isten elveszi a látást kifelé, hogy annál jobban láthassunk befelé. Lehet, hogy valami váratlan csapás ér, betegség lep meg, feküdnünk kell az ágyban, egy nagyon fájdalmas csapás súlya borul a lelkedre, beborul feletted az ég, besötétedik, minden kilátástalanná, reménytelenné válik, s kérded, hogy: „Most hogyan tovább?” De nagyon áldott eligazítás lehet, hogyha úgy fogod fel, hogy Isten azt akarja, hogy most semmi sem zavarjon téged a befelé való látásban, hogy most igazán egészen egyedül légy Istennel és a lelkiismereteddel, hogy ne tudj elfutni az élet mindennapi munkájába. Vannak ilyen kényszerűcsendességek. Az ilyen kényszerűcsendesség a legkiváltságosabb alkalom a szívünkkel meghallani ezt a mennyei hangot: „Én vagyok Jézus! Azt akarom, hogy megismerd az Én hatalmamat, az Én türelmemet, és elismerd magad felett az Én uralkodó igényemet - hiszen azt akarom, hogy élj! Ezért vagyok Jézus - ezért vagyok most is itt előtted. Hallod? Én vagyok Jézus. Én vagyok a te megváltó Urad, Istened!” Könyörögjünk Hozzá:

"Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!"
Így mondom, mert magam rég annak érezem.
Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat,
Hűszívvel szüntelen, hűszívvel szüntelen.

512. ének 1. vers

Ámen.

Dátum: 1968. május 19. Evangélizáció