Szomorú az én lelkem mindhalálig!

1968. április 12, péntek

Alapige

“És menének ama helyre, a melynek Gecsemáné a neve; és monda az őtanítványainak: Üljetek le itt, a míg imádkozom. És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni és gyötrődni; És monda nékik: Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok. És egy kevéssé előre menvén, a földre esék, és imádkozék, hogy, ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra; És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Azután visszatére és aluva találá őket, és monda Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni? Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen. És ismét elmenvén, imádkozék, ugyanazon szavakkal szólván. A mikor pedig visszatére, ismét aluva találá őket; mert a szemeik megnehezedtek vala, és nem tudták mit feleljenek néki. Harmadszor is jöve, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok. Elég; eljött az óra; ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek föl, menjünk: ímé elközelgett, a ki engem elárul.”

Kedves Testvéreim! Jézus utolsó kínlódásai, szenvedései történetének ez a része ugyan nem Nagypénteken történt, hanem az előtte álló estén, de tulajdonképpen itt élte át mindazt, ami azon az éjszakán és a rákövetkezőnapon történt, akkor vívta meg azt a rettenetes küzdelmet, azt a borzalmas haláltusát, amely Reá várt, tehát ebben a véres-verejtékes gyötrődésben benne van Nagypéntek egész borzalma. Nagy alázattal, csendes áhítattal lépjünk mi is a Gecsemáné-kert hűvös lombjai alá, hiszen ez volt az a siralomház, ahol az Isten Fia, a mi Megváltó Urunk a kivégzése előtti éjszakát átgyötrődte. A mai napig is Gecsemánénak nevezik azt a ligetes dombot, amely a várost kelet felől határolja. Ide sétált fel Jézus tanítványaival, dicséreteket énekelve. Jézus tudta, hogy eljött az a rettenetes óra, amelyért emberré lett Isten Fia, amelyért az örök Ige testet öltött Benne.

A tanítványait hátrahagyta valahol a kert bejáratánál, hiszen oda, ahova most Ő indul, nem jöhet Vele senki. Ezután rettenetes erővel szakadt Reá a magány. Három legbizalmasabbját, Pétert, Jakabot és Jánost maga mellé vette, megkérte őket: “Maradjatok itt, és vigyázzatok!” #Mk14.34b Milyen csodálatos dolog, hogy a hatalmas Krisztus emberek vigasztalását, támogatását keresi - nem mintha igazán tudtak volna rajta segíteni, megosztani valamelyest a borzalmas terhet, ami alatt elkezdett rettegni, gyötrődni -, de a jelenlétük tudata, a szeretetük melegének az érzése olyan jól esett volna ebben az órában. Csak legalább azt érezze, hogy ott virrasztanak vele azok, akik szeretik. A legnagyobb szenvedést is könnyebb elviselni, ha ott ül valaki és fogja a kezét. Legalább ne aludjanak akkor, amikor szenved, és amikor ilyen végtelenül szomorú mindhalálig. És íme még ezt a legcsekélyebb segítséget, lelki támaszt sem kapta meg; míg Ő vért verejtékezve vívja lélekben haláltusáját, addig az övéi álomba ernyednek, a hívek, a kiválasztottak alusznak. Péter, aki még pár órával ezelőtt olyan vehemensen fogadkozott, hogy akár az életét is hajlandó feláldozni a Mesterért, alszik. Alszik Jeruzsálem, a tizenegy tanítvány, a világ, csak Jézus van ébren, és Júdás, az áruló.

Egyedül - voltaképpen borzasztó szó ez, de hogy a maga igazi valóságában mit jelent, senki sem tudja olyan valóságosan, mint maga Jézus. Mindenkitől elhagyatva, egy szál egyedül végzi el a megváltás egész munkáját. Nem segít neki benne senki, még annyit sem, amennyit a haldoklón segíthet a vigasztalás. “Szomorú az én lelkem mindhalálig” - panaszolja. (34b) Ennek a szenvedésnek a tüze, kínja belül van a lélekben, és én azt hiszem, mi emberek soha életünkben nem fogunk behatolni ennek a léleknek a mélységébe és megérteni, mi mehetett végbe Benne. Dosztojevszkij írja le “A félkegyelmű”-ben mesterien egy halálra ítélt lelkiállapotát. Elmondja, hogy minden más halálra szántnak lehet valami kicsi reménye arra, hogy hátha életben marad, - itt semmi. Csak az a rettenet, hogy itt a vég, és minden perc, minden másodperc közelebb visz hozzá, nincs már semmi remény, hogy történhet még valami, ami még megmenthetné az életét. A halálos betegnek még van reménye: hátha meggyógyul. A háború, az ostrom zivatarában küzdőkatona reménykedhetik a szerencséjében: hátha nem találja el egy golyó sem. A bányaomlás áldozata számíthat arra, hogy a mentőakció idejében megérkezik, vagy a hajótörött a saját ügyességében, lélekjelenlétében reménykedhetik. De a siralomházban semmi sincs; sem ügyesség, sem jó barát, sem jóakarat, semmi, - itt a vég!

Így volt ez a Gecsemáné kertjében is. Jézus tudta előre mindazt, ami Reá várt, meg is mondta a tanítványainak többször is, hogy mennyit kell majd szenvednie, hogy meg kell halnia. De most itt az óra, és ez más. Mi is tudjuk mindnyájan, hogy egyszer meg kell halnunk, de az más, mint amikor ténylegesen be is lép a halál a szobánkba. Jézus ismét a kert fái közül lélekben nagyon világosan, nagyon pontosan látta mindazt, ami ezután fog következni. Hogy milyen események jönnek majd egymás után;

az áruló csók, az elfogatás, az egész éjszakán át tartó kínvallatás, azután az a rettenetes korbács az ólomvégűszíjjal, majd az órákon át tartó vergődés a keresztfán, amíg végül ráborul a halál sötétsége. Már magában véve a fizikai szenvedés tudata is elég volt arra, hogy szomorú legyen a Lelke mindhalálig, - hát még az a szenvedés, amit az emberi szív gonoszsága okoz majd: a megcsúfolás, a meggyalázás. Őt, az egyetlen Szentet, Igazat a gonosztevők közé számítják, Őt, az egyetlen ártatlant elátkozottként veti ki magából az emberiség, Őt, a minden áldások forrását és adóját Júdás elárulja, Péter megtagadja, a többi is cserbenhagyja, a népe kigúnyolja, a kárörvendők káromolják Őt, Aki pedig mindig csak szeretett. Csoda-e hát, Testvérek, hogyha retteg és iszonyodik az emberi természet?
Talán épp a valóságos embersége hozza magával, hogy az alig harminchárom éves, fiatal, egészséges férfi minden idegszála fellázad ez ellen a szörnyűhalál ellen, a szíve ott vergődik, senki, semmi sem segíthet már, csak az atyai kéz - és épp az taszítja a halál felé!... Mindezt előre látja Jézus a ráboruló olajfák sűrűjéből. Hogyne volna az a drága, tiszta, szent lélek szomorú mindhalálig. Egy ilyen borzalmas halálig! A gyötrődésnek az igazi lényege, hogy íme, valóban magára vette a mi bűneinket, és valóban elvitte bűneinket az ítéletre. Másképp miért kellene meghalnia? Azt olvassuk a Lukács evangéliumban: “És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az őverítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” #Lk22,44 Ebben látom a bizonyítékát annak, hogy mindnyájunk bűnét az Úr valóban Reá vetette. Igaz, hogy Ő Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Íme, ennyire megtörtént az, ami meg van írva Róla, hogy bűneinket a saját testében vitte föl a keresztfára. Ennyire igazán Ő meg bennünket a törvény átkától, átokká lévén érettünk.

Ez az, amitől még az Isten Fia is visszariad. Nem csak a keserűmentett pohár, amit ki kell innia, nem egyszerűen a meghalás, a halála, - akármilyen kínos is -, hanem amit ez a szó a maga legrettenetesebb értelmében jelent, hogy “kárhozat”. Jézus ott a Golgotán - vegyük tudomásul: elkárhozott! És Ő ezt mind tudta és vállalta. Bár mi is tudnánk és vállalnánk, hogy mindez valóban érettünk, helyettünk és miattunk történt! Bár beleremegne egyszer a lelkünk a felismerésbe, hogy mitől mentett meg, amikor meghalt helyettünk! Bár meglátnók ebből a pokoli szenvedésből azt, hogy milyen borzalmas dolog lehet a bűn, hogyha ilyen borzalmas a büntetése! Nézd: ilyen borzalmas a bűn, amely tebenned is, énbennem is megvan, akár tudunk róla, akár nem, akár megbántuk, akár nem. Ilyen borzalmas az a bűn, amit mi így szoktunk elintézni: Hiszen nem lehet az ember tökéletes! Egy kis hazugság, egy kis gyűlölet, amit már észre sem veszünk, mert annyira hozzátartozik a természetünkhöz. Hiszen Jézusnak, Isten Fiának arca, Lelke is kínban mozdult erre a tudatra, hogy mit kell szenvedni érte! Vajon ha gyakrabban gondolnánk erre, nem kapnánk-e erőt belőle arra, hogy ezentúl tisztább lélekkel, szentebbül éljünk? Egész bizonyosan kapnánk. Nos hát, gondoljunk reá, sokszor!

Ez az egyik áldozat-gyümölcse annak a rettenetes Gecsemáné-kertbeli gyötrődésnek. De van egy másik is. A mi emberi életünk útján is vannak szakaszok, amikor a lélek belül elkezd rettegni, gyötrődni és fájni, s a fájdalmában vért verejtékezve ostromolja az eget. Gondolj ilyenkor, drága Testvérem, Jézus gyötrődésére! Hiszen az megváltó szenvedés volt, ami azt jelenti, hogy az életünk minden nyomorúságát átélte már Jézus. Tehát akkor úgy viselheted el mindezt, mintha az Ő szívén keresztül érkezne hozzád az a szenvedés, és akkor majd meglátod, könnyebb lesz így, és majd megérted, hogy a szenvedésnek legalább olyan feladata van életünk kialakításában, mint az örömnek. Akkor az a szenvedés részeltet majd az Isten titkában, mert Ő is részt vett a világ szenvedésében. Micsoda csodálatos dolog az, hogy Jézus mindezzel hasonlatos lett hozzánk, hogy kínjainkban, félelmeinkben is egészen mellettünk álljon. Az Ő jelenlétében, ugye tudod, nem elmúlik, hanem kifényesedik a nyomorúság, s ragyog életünk mélységében. Drága isteni ölelőkarok veszik körül a szenvedésünket, a gyötrődésünket, s ajándékkal, áldással telik meg a megpróbáltatás. Meggazdagít a bánat, érlel a fájdalom, és erőt kap a lélek arra, hogy ne akarja mindenáron leimádkozni magáról a keresztet, hanem tudja azt elvállalni és elfogadni Isten kezéből.

De mindez csak kisebb mértékben magyarázza azt a gyötrelmes és véres verejtékben gyöngyözőimádságot, ami így fakadt fel a lelkéből: “Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” #Mk14.36. Hiszen a mártírtörténelemben tudunk olyan emberekről, akik felemelt fővel mentek a vérpadra. Jézus sem volt gyenge soha, nem ismerte a félelmet. Bűn, ördög, betegség, halál jajongva menekült előle, és Ő most csupa rettegés. A föld porában csúszik-mászik, mint egy féreg, a halálverejték vércseppenként hull alá eltorzult arcáról a porba, és valami olyan iszonyat tükröződik az egész lelkén, amit szinte nem is lehet megmagyarázni, szinte érthetetlen. Mégis azt mondom: épp itt látszik igazi istensége. Senki sem tudta olyan valóságosan, mi a halál a maga igazi lényegében, mint Ő , hogy mi van abban a pohárban, amit neki ki kell innia.

Gyermekkoromban sokszor gondoltam arra, hogy Jézusnak tulajdonképpen talán nem is lehetett olyan nagyon nehéz végigszenvednie, amit végig kellett szenvednie, hiszen Isten volt... De azóta úgy képzelem, azért volt sokkal nehezebb, mint lett volna bárki számára, mert ilyen pohár még nem volt soha senki kezében, és nem is lesz soha, mert ez a pohár egyedül az Ő számára volt fenntartva. Tudjátok, mi volt benne, amit Neki cseppről cseppre, tudatosan, szándékosan, a legvégsőkig ki kellett ürítenie? Az Isten megsemmisítőátka a bűn felett, az Isten örök haragja, az örök halál, mint a bűn zsoldja, tehát maga a kárhozat, a pokol. És ugyanakkor a hatalomnak az a szörnyűkísértése, ami kívülről támad rá azzal a gondolattal, hogy mindezt az iszonyatot, gyalázatot egyetlen hatalmas kézmozdulattal elutasíthatná, eltaszíthatná magától, megmenthetné magát ettől a haláltól. Hát ki érdemel a Földön ekkora áldozatot? Péter, aki megtagadja, vagy a későbbi egyházak, amelyek az Ő nevében keresztes hadjáratokkal, inkvizíciókkal halomra ölték az embereket? Vagy a keresztyénség, amely arany amulettet készített a keresztjéből, hogy díszítse vele a női nyakakat? Vagy Te, vagy én, akik hitvány viselkedésünkkel olyan sokszor, mindig újra és újra megtagadjuk, kigúnyoljuk, arcul verjük, lélekben keresztre feszítjük Krisztust? Hát érdemes ezért szenvedni, meghalni, pokolra szállni, ezért elkárhozni?

Ó de keserűez a pohár! Megtehette volna, hogy eldobja, hogy megtagadja, hogy elutasítja magától. Micsoda kísértés megszabadulni mindattól, ami Reá vár, és micsoda hatalom mégis vállalni mindazt, ami Reá vár? Jézusnak ebben van az igazi hatalma, hogy ott marad, hogy lemond erről a hatalmáról, hogy képes volt nem megszabadítani magát ettől a haláltól. Ott a Gecsemáné-kert fái között látja a bűnt, érzi, hogy az a mérhetetlen sok bűn, ami ezt a Földet borítja, szennyes áradatként, Reá szakad. Felsikolt a lelke ez alatt a teher alatt. Látja a poklot, látja, érzi az átkát, minden borzalmát és ártatlan, tiszta lelke visszarémül tőle. Őtudja egyedül, milyen rettenetes a bűn büntetése, annak a bűnnek, amivel mi olyan könnyelműen játszunk, olyan egykedvűen megtűrjük a szívünkben. Egy-egy élet bűneivel megterhelve is rettenetes lehet az élo˝

Isten kezébe esni, Ő pedig a világ bűneivel megterhelten lépett az isteni igazságszolgáltatás elé úgy, hogy most Ő fizet mindenért. Nos tehát, nem az a jelentése annak a Gecsemáné-kertbeli véres verejtékes könyörgésnek, hogy: “Atyám! .. Vidd el tőlem ezt a poharat”, hanem, hogy ezt tudja mondani: “mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (36. v.), mert akkor “ áldássá lesz ott az átok.” És “megbékéltet a kereszt”. (230. é. 4. v.)

És még valamit: Jézus ma már nem szenved ott a Gecsemáné-kertben, de ma is hív, hogy vigyázzunk Vele, és imádkozzunk Vele együtt, amíg Ő folytatja tovább, a világ megváltását. Nos tehát, szeretnéd, ha a gyermeked és bármelyik hozzátartozód élőhitre jutna, tisztább és igazabb életet szeretnél magad körül látni? Szeretnéd, ha az Ő Országa terjedne, és az Ő Nevének a dicsősége emelkednék, és hatásosabban érvényesülne ezen a földön? Vigyázz az Ő szavaira, könyörögj az Ő útmutatásáért! Csak ne aludj!

A magára hagyott Jézus egyedül végezte el a mi megváltásunkat. A megdicsőült Jézus velünk és általunk folytatja most már tovább annak az életnek a munkáját, amiért meghalt. Merítsünk hát erőt hozzá a Megváltó szenvedéséből és halálából, könyörögvén:

Ó, Krisztus, láttam szenvedésed,
S borzongásom véget nem ért.
Jaj, hogy halálkín lett a részed
Érettem, árva bűnösért!
Szent áldozat, tedd, meg ne szűnjünk
Kereszten látni tégedet!
Szent véred mossa csak le bűnünk,
Lelkünk előtt az tár eget!"

343. dicséret 1. és 3. vers

Ámen

Dátum: 1968. április 12. Nagypéntek du.