A nemszeretem esztendők

1968. február 18, vasárnap

Alapige

“És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket! A míg a nap meg nem sötétedik, a világossággal, a holddal és csillagokkal egybe; és a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után. Az időben, mikor megremegnek a háznak őrizői, és megrogynak az erős férfiak, és megállanak az őrlőleányok, mert megkevesbedtek, és meghomályosodnak az ablakon kinézők. És az ajtók kívül bezáratnak, a mikor is a malom zúgása halkabbá lesz; és felkelnek a madár szóra, és halkabbakká lesznek minden éneklő leányok. Minden halmocskától is félnek, és mindenféle ijedelmek vannak az úton, és a mandulafa megvirágzik, és a sáska nehezen vonszolja magát, és kipattan a kapor; mert elmegy az ember az ő örökös házába, és az utcán körül járnak a sírók. Minekelőtte elszakadna az ezüst kötél és megromolna az arany palackocska, és a veder eltörnék a forrásnál, és beletörnék a kerék a kútba, és a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, a ki adta volt azt. Felette nagy hiábavalóságok, azt mondja a prédikátor, mindezek hiábavalóságok!”

Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy az Ótestamentum nagy tékozló fiának, a híres Salamon királynak keserű önvallomásairól van itt szó. Azt írja le, amit a saját lelkében megtapasztalt abból az időből, amikor elhagyta Istent. Bizonyságtétele tulajdonképpen egy nagy, negatív evangélizáció, mert bemutatja, hová jut az ember a “nap alatt”. Ez a gyakran előforduló kijelentés arra utal, hogy amiről itt ír, az mind csak földi horizontú, a nap alatti mérték szerint történik. Jelképesen kifejezve hiányzik a nap feletti távlata a dolgoknak, tehát a transzcendens, az örökkévaló távlat. Az önmaga világába, az evilági perspektívába bezárt emberről van szó. Azt mutatja be, mire jut az ember a maga erejéből, Isten nélkül, isteni kijelentés nélkül, legfeljebb egy elképzelt istenséggel, tehát pusztán a saját életbölcsességével, vagyis, a “nap alatt”! És mire jut? Teljes kiábrándulásba, pesszimizmusba, csömörbe, életundorba. Azért mondja mindig újra: “Ez is hiábavalóság, minden hiábavalóság!”

Az élet örömeibe, sikereibe, gazdagságába belefáradt, beleundorodott Salamon szól. A mindenből kiábrándult öreg ember. Milyenné válik, mit érez az öreg tékozló fiú, a nap alatti ember, amikor eljár felette az idő és lassan megérik a sarló alá? Figyeljétek csak meg, milyen szomorú, vigasztalan képet fest az élet alkonyáról! És igaza is van, mert az örökkévalóság távlata nélkül, “csak a nap alatt” szemlélve, ez az utolsó szakasz a földi életben bizony olyan, ahogyan Salamon mondja: “Veszedelemnek napjai azok az esztendők, amelyekről azt mondod, nem szeretem ezeket”. Az élet a maga sokféle, tarka lehetőségeivel már a háta mögött van, előtte pedig csak a halál!

A maga idejében szokásos beszédformában, gyönyörű költői metaforákban érzékelteti azt a borongó, pesszimista hangulatot, ami megüli a lelkét. Azt mondja: Ez az az idő, amikor a nap megsötétedik, a világossággal, a holddal és a csillagokkal egybe. Lassan kialusznak a fények, elszürkül az élet. Nincs már mit várni tőle, hiába kél fel a nap, új örömöt már nem hoz úgysem. Hiába szép egy holdfényes nyári éjszaka, nem ringatnak már a régi ábrándok, sőt, “a sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után”. Egyik baj a másikat éri, itt is fáj, ott is fáj, még el sem múlik az egyik betegség, már jön a másik, mint november végén, amikor már nem tud áttörni a nap az egymást örökösen váltó felhőkön. Remény sincs már, hogy egyszer még kiderül, csupa borulat mindenfelől. “Megremegnek a háznak őrzői.” A kezek, óh azok a kezek, amelyek valamikor oly jól bírták a munkát, oly fürgén forgatták a kardot, vagy futottak a zongora billentyűin, remegnek a gyengeségtől, nem valók már se munkára, se önvédelemre. “És megrogynak az erős férfiak” vagyis az a két jó erős láb, amelyik olyan ruganyosan hordotta az egész testi épületet, amelyikkel jól lehetett járni, táncolni, árkot átugrani, hegyet mászni, most minden lépésnél rogyadozik, görbül és fáradtan pihenve is fáj. “És megállnak az őrlőlányok, mert megkevesbedtek” - óh, hová lettek a gyöngysorként ragyogó fogak, a nevető arc egyik fő ékessége, már az étel megőrlésére, megrágására is alkalmatlan az a pár darab, ami megmaradt belőlük. És bizony “meghomályosodtak az ablakon kinézők” - már csak úgy lát ki a lélek a megtört fényű szemekkel a külvilágra, mint amikor párás ablakon át néz ki valaki az esti szürkületbe. “Sőt, még az ajtók is kívül bezáratnak és a malom zúgása halkabbá lesz”, tehát eltompulnak a hallószervek is, és a külvilág zaja, az emberek hangja, már csak olyan halkan szüremlik be rajta, mint zárt ajtókon át a malomzúgás. “És felkelnek a madárszóra”, az álom se régi már, a legkisebb zaj is megzavarja, a hajnali madárszó is felébreszti belőle. “És halkabbá lesznek minden éneklő lányok.” - A megfakult hangnak nincs már színe, a beszédnek hiányzik a régi dallama, akár örömet, akár fájdalmat akar kifejezni vele, egyforma tónusban hangzik. “Minden halmocskától is félnek.” - Jaj, egy járdaszegély is veszedelmes buktatóvá válhat már, és óh, de magas tud lenni egy villamos lépcsője.

“Mindenféle ijedelmek vannak az úton” - Egy könnyű nátha is végzetessé válhat már, a szerkezet általános romlásának a jeladásaiban mintha a közelgő halál kopogtatása ijesztene. Kint újra felragyog a tavasz: “A mandula kivirágzik, szökdel a sáska, kipattan a kapor.” - Újra éled a természet, de az emberi élet tele után nem jön már új tavasz, hanem “elmegy az ember az ő örökös házába, a sírba, és az utcán körüljárnak a sírók”, mert “elszakad az ezüstkötél” az a titokzatos kötelék, amellyel a test és a lélek egymáshoz voltak fűzve, “megromlik az arany palackocska” a szív, amelyen annyi öröm és annyi bánat érzése viharzott keresztül, nem tudja már szét pumpálni az éltető vért az erekbe. “Eltörik a veder, beletörik a kerék a kútba.” Minden, minden felmondja a szolgálatot. Szétomlik a sátorház és kihűlt darabjai ott maradnak a halálos ágyon, élettelenül.

Igen, ilyen az emberi élet utolsó földi szakasza - Isten nélkül, Megváltó nélkül, az örökkévalóság távlata nélkül. Így fogy el a közelgő halál árnyékában minden életerő belőle. Csodaszép költői leírás, de szomorú, reménytelen. Ez a hű képe az olyan élet végének, amelyik csupa-csupa hiábavalóságban telt el. Lassan, de biztosan jön a halál, és a nap alatti ember meghódol előtte. Így írja le az Istentől elszakadt Salamon a saját öregségét és halálát. És ebben a sivár, reménytelen besötétedésben egyetlen halvány, de milyen halvány fénysugár pislog, ez a félénk, bizonytalan mondat az egész leírás végén: “A por földdé lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt.” De a reménynek még ezt a halvány kis szikráját is rögtön eloltja a következő mondata: “Mindezek hiábavalóságok”. Mintha azt mondaná: Ki tudja, hátha az is áltatás, hogy a lélek megtér Istenhez? Hátha azt is csak önmaga vigasztalására találta ki a haláltól rettegő ember? Ez az utolsó szó, de milyen szomorú szó ez! A fénynek semmi biztató sugara nem töri az árnyat, a halál túlsó partjának sötét bizonytalanságát. Hogyan is lehetne erre nézve bármily biztos tudomása az embernek, Jézus nélkül? Rá van utalva a saját fantáziájára.

Ő maga, Salamon töpreng, nagyon józanul, az egyik előbbi fejezetben, így: “Ki mondja meg az embernek, mi módon lesz az, ami következik?” (8,7) Mintha csak a mának kételkedő emberét hallanám, amikor így mondja: Nem jött még onnan vissza senki, hát ki tudja, hogy mi van ott a halál után? Hát persze ki? Ha nem az az egyetlen Valaki, Jézus, aki igenis visszajött onnan. Ha nem Őtőle akarja megtudni valaki, ha nem Ő maga mondja meg valakinek, hogy mi vár rá ott túl, akkor valóban senki a világon. Mert emberi okoskodás, tudomány, kutatás sosem tud választ adni a nagy jövőbeli állapot kérdéseire. Az isteni kijelentés nélkül, a Biblián áthangzó isteni üzenet nélkül. bizony csak sötétség vár, semmi más. Hallgassátok csak meg Salamont, a bölcs embert, amint a 3-ik részben így töpreng: Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatok végéhez, és egyenlő végük van azoknak, amint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindegyikben. És az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való és mindenik porrá lesz. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é, és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é? Azért úgy láttam, hogy semmi sincs jobb, minthogy az ember örvendezzen az ő dolgaiban, mivelhogy ez az ő része a világban. Mert ki hozhatja őt vissza, hogy lássa mi lesz őutána? - Így beszél az, de hát hogyan is beszélhetne, aki önmagára van utalva, a saját bölcsességére, emberi következtetésére. Idáig lát az ember, kijelentés nélkül, Istennek a Jézusban adott világossága nélkül. Ha a “nap alatti” ember, a csak földi horizontú ember megöregszik és a halálára gondol, és megkérdi a saját szívét: - Na, és most majd mi lesz velem, hová megyek? - mi lehet a válasza? Talán az, amit az egyik nagy filozófus mondott a halála pillanatában: - Most jön a sötétség! Borzalmas lehet az, amikor valaki úgy érzi, hogy “most meghalok, és nem tudom hová megyek”.

Mert az, amit Salamon itt mond, hogy a lélek pedig megtér Istenhez, csak általános frázis. Vajon igazán az Istenhez tér a lélek? Biztos ez? Jézus olyasmiről is beszélt a gazdag és Lázár példázatában, hogy egy ember meghalt, a teste a porba tétetett és a lelke bizony nem az Istenhez tért, hanem éppen az Istentől elszakadt gyötrelmes állapotba! Hát aki itt a földön nem tartozott teljes lélekkel az Istenhez, hogyan remélheti, hogy majd ott túl, csak úgy egyszerűen, minden további nélkül oda fog tartozni? Megváltás nélkül, Jézus vére által való megtisztulás nélkül, senki sem lehet az Istennél! Mintha Salamon egyenesen azért írta volna le ezeket, hogy mintegy nagy figyelmeztetésként kiáltsa felénk a múltból: Emberek, ne így öregedjetek meg! Isten nélkül, megváltás nélkül, az örök élet bizonyossága nélkül, hiábavaló az élet, és rettenetes a halál!

Érzitek, micsoda mérhetetlen kiváltság az a számunkra, hogy hihetünk Jézusban? Abban a Jézusban, aki tegnap, ma, és örökké ugyanaz. Aki fölött nem múlik az idő, aki legyőzte a halált, és belehozta a mulandóságba az örök életet! Nézzétek csak, egy olyan ember, aki Jézusban hisz, milyen másképpen látta és élte meg életének azt az utolsó, halálba hanyatló szakaszát! “Azért nem csüggedünk, sőt, ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” “Mert tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.” #2Kor 4,16, 2Kor5,1

Mi az a belső ember? Nemcsak lélek, mint ahogyan a külső ember sem csak test, hanem a belső ember: a megváltás tudatára ébredt egész énem! A megváltó Istennel összekapcsolódó egyéniségem. Az a valaki bennem, aki Jézusra néz és tudja, hogy ha meghal is, ha elszakad is az az “ezüst kötél”: él! Az a szellemi személyiségem, amelyik Jézus érdeméért örök életre hívatott el, amelyik az Istennel való hitbeli közösségben rejtett erőforrásokat talál, amelyiknek a külső ember az “arany palackocska, meg az őrlő lányok, meg az ablakok” csak földi edények sátorháza, de nem lényege, nem tartalma, nem célja... Lényege, tartalma és célja az örök élet, pontosabban maga Jézus! Úgy, ahogyan szintén Pál mondja: “Nekem az élet Krisztus!” #Fil1,21

És ez a belső ember, dacára a külső ember romlásának, hanyatlásának, napról napra újul, fejlődik, növekszik. Valahogy olyanformán, mint mikor hegyoldalon halad egyre feljebb valaki, mind messzebb ellát, egyre tágul a horizontja, a magaslat tisztultabb levegőjét szívja magába. Egyre jobban megszabadul az alacsonyabb rendű élet sok-sok hiábavalóságától, zajától, és nagyobb távlatból szemléli az eseményeket. Gyarapszik megértésben, jóságban, türelemben. Vagyis Jézussal együtt járva éppen nem negatív élmény a megöregedés, ellenkezőleg, növekedés, fejlődés. A belső ember napról-napra megújul! Szinte így is merném mondani, hogy fiatalodik! Hiszen minél közelebb ér az út végéhez, annál aktuálisabbá válik számára egy másik útnak az eleje, egy magasabb rendű életnek a kezdete. Az egyik legkedvesebb Igém az, amelyik arról beszél, hogy “az igazak útja olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig” #Péld 4,18. Az igazak útja, tehát akiket Isten, a Jézusban való hit által igaznak nyilvánít, Jézus érdeméért igaznak lát, az ilyen igaznak életútja nem lassan besötétedő út, hanem egyre jobban kivilágosodó út. Annak a Jézusnak a fénye, akiben hisz, bevilágítja számára az élet estéjét, úgy, hogy a halál immár nem vég, hanem megérkezés, az előbbi Ige szerint teljes dél, soha el nem múló nappal, boldog delelő!

Nézzetek az öreg Salamonra, és nézzetek az öreg Pálra! Milyen keserű rezignációval néz hátra az egyik, és milyen reményteljes örömmel tekint előre a másik!
Te melyiket választanád? Mert ma még választhatsz! Mindnyájunk előtt itt van a döntés lehetősége. Vagy a múló élet ásító üressége, ami előbb-utóbb elnyel, vagy Jézus, Aki az örök életre vált meg. Hadd fejezzem be Jézusnak az egyik leghatalmasabb kijelentésével: “Bizony-bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott: örök élete van, és nem megy az ítéletre, hanem átalment a halálból az életre”. #Jn5,24 Mondjad hát te is, velem együtt, mint boldog hitvallást:

Tudom, az én Megváltóm él. Hajléka készen vár reám.
Már int felém és koronát ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet, a honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr! Jöjj haza, jövel gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr. Jer pihenj, nyugodj keblemen!"

421. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1968. február 18.