Vigasztaló Istenünk van

1968. január 14, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„És lőn másnap, hogy méne Nain nevű városba; és az ő tanítványai sokan menének ővele, és nagy sokaság. Mikor pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ővele. És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt anyjának. És elfogá mind azokat a félelem, és dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette az ő népét. És kiméne őfelőle e hír az egész Júdeába, és a körül való minden tartományba.”

Kedves Testvéreim! Ebben a történetben olyan nagy, lélegzetelállítóan nagy csoda történt, hogy szinte nem is tudom másképp felfogni, csak úgy, hogy ez már az előrevetítődő sugara annak az utolsó napnak, amelyben a halottak meghallják a dicsőségben visszatérő Jézusnak a hatalmas nevét és feltámadnak a halálból. Mint ahogy nem értjük meg sohasem ezt a naini esetet, úgy nem értjük azt sem, ami ott fog történni. Úgy érzem, hogy Jézus már itt bemutatja az örök élet diadalát a halál felett, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem az Övé, az Élet fejedelméé. Minthogyha már előre odakiáltaná ezzel az Igével minden gyászolónak, hogy „Ne bánkódjatok, mint akiknek nincs reménységük, mert nektek van!” #1Thessz 4,13 Így lesz akkor is, mint ahogyan itt, hogy a gyász örömre változik. Így lesz majd akkor is, mint itt, hogy boldogan ölelhetik majd egymást azok újra, akiket ideiglenesen szétválasztott a halál. De most ne ezt a mondanivalóját keressük ennek az Igének. Én most ennek a történetnek a másik főszereplőjével, azzal a fiát sirató özvegyasszonnyal kapcsolatban szeretnék beszélni Jézusról.

Mi történik akkor, amikor a szomorú ember és Jézus összetalálkoznak egymással, tehát nem a halott-támasztó Krisztus, hanem a vigasztaló Jézus drága arca néz ránk ezen a történeten keresztül. Végtelenül szomorúan kezdődik ez a történet. Egy gyászmenet vonul ki Nain kapuján keresztül a temető felé. A koporsót vivők mögött egy kis öreg asszony, egy özvegyasszony tipeg bánatosan, magába roskadva. Egyetlen reménységét, egyetlen támaszát, a földi életének a folytatását temeti, a fiát... Ez a síró öregasszony ott a koporsó mögött szinte minthogyha az emberi bánatnak volna a megtestesítője. Az a lelki batyu, ami alatt roskadozik, csupa bánattal van tele: bánat a múltjában, bánat a jelenében és mérhetetlen bánat a jövőjében. Hiszen nincs már senkije, akiért küzdjön, teljesen magára maradt. „Mi értelme és mi célja lehet még az életének?!” - gondolja bizonyára magában. Igazán nem csoda, hogyha az Ige szerint is olyan nagy részvét veszi körül, ha olyan sokan mennek vele együtt ebben a szomorú menetben, a temetőbe. Amikor ennek az özvegyasszonynak a képe megképződött előttem, eszembe jutott egy másik özvegyasszony, aki ép a napokban sírta el nagyon-nagyon messze földről a bánatát egy levélben, amit hozzám írt. A levélben többek között ilyeneket ír: „Minden lelkierőm elment drága férjemmel. Most érzem, hogy szinte meg lehet halni a bánattól. Majd egy éve, hogy meghalt... nem tudok belenyugodni, hogy nincs többé. Nem tudja elképzelni, mennyire szenvedek, tenger önvád emészt, hogy miért vittem abba a kórházba... Épp úgy vezetem a háztartást, mint azelőtt, de a lelkem beteg. Mondja, lehet még rajtam segíteni?” - Ó, de sok hasonló beteg lélek van itt közöttünk is, szomorú emberek, akik mintha egy nagy, láthatatlan halotti menetben vonulnának... Keserű emlékek húzódnak meg sokszor a jól nevelt, jól fegyelmezett arcvonások mögött. Sokan hordanak valami titkos tövist, ami valamikor belefúródott a lelkükbe, most nem tudnak szabadulni többé tőle, kilátástalanná, reménytelenné teszi a jelenüket és a jövőjüket is. Ha egy titkos lelki mikrofonnal bele lehetne hallgatni az emberek lelkébe, de sok sóhajtás válnék hallhatóvá.

Itt siratnak, ott hazavárnak valakit... amott csapások súlya alatt roskadoznak... emitt talán valami családi boldogtalanság hullámai között fuldoklik a lélek. Rengeteg sokféle bánat van, ami az emberek lelkét emészti. Nem használ semmiféle emberi, semmiféle világi értelemben vett vigasztalás. Hiába keres enyhülést a gondtalan szórakozásokban, jókedvű emberek között. Mindez hozhat számára egy bizonyos ideig tartó érzelemváltozást, kikapcsolódást ideig-óráig, de nem vigasztalást. Amint az ilyen lélek magára marad, vagy esetleg elmúlik az ital vagy a vér mámora, ezek a szomorú gondolatok még nagyobb erővel támadnak rá a lélekre.

Bizonyára ismeritek nagyon azt a régi történetet - én is elmondtam már többször -, hogy egyszer egy nagyon szomorú, búskomor ember keresett fel egy világhírű pszichiátert. Elmondta neki a baját. És az orvos mindent elkövetett, hogy segítsen a betegén. Megmondta, hogy mit csináljon, mit szedjen... A beteg bánatosan legyintett, hogy már mindenen túl van - nem használt semmi semmit sem. Egy ötletes gondolata támadt a pszichiáternek, azt mondta: „Épp itt van a mi városunkban egy híres komikus. Estéről-estére fellép az egyik kabaréban. Mindenkit megnevettet, felderít... Menjen el, kacagja ki egyszer jól magát!” Mire a búskomor ember csak annyit válaszolt: „Igen, tudom, az a komikus - én vagyok!”

Hát Testvérek, ilyen a világ vigasztalása. Lehet olyan, amit úgy szoktak mondani: „Majd az idő...” Mintha az idő gyógyítani tudna! Dehogy tud, csak elfásít, hozzászokunk ahhoz a teherhez, amitől épp szabadulni akartunk, de nem vigasztal, mert nem tud. Sőt, mi egymást megvigasztalni sem tudjuk. Hogyan oldja meg hát Jézus az emberi szomorúság problémáját? Mi történik, amikor a szomorú ember és Jézus találkoznak egymással? Megáll a két menet. Összetalálkoztak Nain kapujában. Szembejöttek egymással. Amikor találkoztak, a két menet megállt. Jézus előtt megállt a szomorú menet. Bizonyára valami csend támadhatott - talán a sírás is elhallgathatott és ebben a csendben Jézus hozzákezdett a vigasztaláshoz. Úgy érzem, minden mozzanata nagyon fontos, van mondanivalója. Ennek talán az, hogy az első teendő a szomorúság útján, amit napról-napra rovunk: megállni Jézus előtt, mert Jézus mindig szembejön a szomorú emberrel. Minden szomorú embert számon tart. Csak ép az a baj, hogy sok ember épp a szomorúsága miatt nem venné észre, elmenne mellette. Azt akarja, hogy szemtől-szembe álljunk Vele. Épp ez a veszedelme a szomorúságnak, hogy ráborul a lélekre, mint egy sötét lepel, megüli az ember lelkét, lefoglalja - hiába szólna Jézus, elnyomja a szavát a lélek háborgása, zaja. Mielőtt továbbmegy valaki a szomorúság útján, álljon meg igazán lélekben Jézus előtt - olyan igazán, olyan valóságosan, mint ez a menet! Mert Jézus épp olyan valóságosan szembejön minden szomorú emberrel, mint ezzel a menettel. Tehát álljon meg, nézzen Rá, várja meg, amíg valamit mond, amíg megszólítja. Mert egészen biztos, hogy van valami mondanivalója a számodra, amikor így megállsz a magad szomorúságával, bánatával, megérzed azt, hogy „látván őt az Úr, megkönyörült rajta” - amint itt van leírva. Mai nyelven így mondanók: „részvéttel volt iránta”. Részvétet érez a szomorú emberekkel szemben és ez azt jelenti - mindig arról szoktam beszélni -, hogy „olyan Istenünk van, amilyennek Jézusban látjuk”. Olyan Istenünk van, Akinek egyáltalán nem közömbös a mi szomorúságunk. Istennek is fáj, ami neked fáj és ezért részvéttel van az Isten irántad. Az emberi részvét is, hogyha igazán szívből jön, ha őszinte, milyen jólesik egy bánatos léleknek... Azt érzi belőle: nincs egészen egyedül a szomorúságában, mások is osztoznak benne, mintegy segítenek elhordozni. Aki osztozik tiszta szívvel, őszintén a szomorúságunkban, mintegy részt vesz annak a hordozásában, átvállal önmagára egy részt, megkönnyíti valamelyest számunkra. Ha még az emberi részvétnyilvánítás is ilyen hatással van, ilyen megkönnyebbülést hoz, mit jelenthet, ha Isten van részvéttel valaki iránt. Aki a legfőbb terhet tudja részvétével levenni rólunk: mégpedig Jézus!

Szeretném minden szomorú embernek a lelkébe vésni ezt az Igét: „Nem olyan főpapunk van, Aki meg ne tudna indulni a mi gyarlóságainkon, hanem megkísértetett hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” #Zsid 4,15 Tehát meg tud indulni. Emlékeztek reá? Lázár sírjánál úgy megindult, megrendült Jézus, hogy maga is sírva fakadt, együtt sírt a sírókkal. Gondolj arra, hogy Jézus veled együtt sír. Igen, együtt sír veled Jézus! Nem olyan kis dolog! Akkor jöttem rá, mikor egyszer egy nagyon szomorú ember jött hozzám, akire tényleg szakadtak a csapások, a kétségbeesés határán volt. És éreztem, hogy hiába mondok bármit is. Nem is voltam képes semmit sem mondani. Azt éreztem, hogy minden szó hiábavaló, mert nincs semmi ereje. Hanem amikor elmondta, elsírta a bánatát, odamentem, megöleltem, együtt sírtam vele. És ez volt számára a legnagyobb vigasztalás. Jézusnak az egész magatartása, úgy ahogy a Bibliából megismerhető, azt igazolja, hogy Istennek valami egészen különös gondja van a szomorú emberre. Gondolj arra, hogy az Ő meleg tekintete sugárzik rád, együtt érző részvéte vesz körül. Így a puszta együttérzésével is már terhet vett le rólad. De azután nemcsak megkönyörült, együtt érző részvéttel volt az özvegy iránt, hanem meg is szólította. Mindössze csak ennyit mondott neki: „Ne sírj!” Mi is szoktunk ilyet mondani, amikor vigasztalni akarunk valakit, de rögtön érezzük: ez bizony semmi. Mert könnyű is azt mondani: „Ne sírj!” de nem szokott használni. Nem ám, a mi szánkból! De egészen másképp hat, ha Jézus szájából hallja valaki, hogy „ne sírj!” Mert Jézus szavaiban nemcsak a szó értelme van benne, hanem a szó ereje - isteni ereje - is. Épp azért képes Jézus pusztán a szavával a legreménytelenebb sötétségből is kiemelni és megvigasztalni valakit és ezért is figyelj Reá, ezért is keress imádságban, Biblia-olvasásban találkozást Vele, mert egyszer valami olyat mond, ami döntő, ami teljes vigasztalást fog adni. Ismertem egy délceg, erős, nagyvilági életet élő 50 év körüli férfit, aki egyszer egy villamosbaleset következtében megbénult. Elkeseredve üldögélt naphosszat egy karosszékben. Ő vele is szembejött Jézus egy nagyon-nagyon hívő, kedves barátja és annak felesége személyében. Ez a hívő házaspár elkezdett beszélgetni ezzel a béna emberrel. Sok jó szót mondtak neki, de valahogy ők maguk is érezték, hogy ez a sok jó szó, ha jó szó is, de nem gyógyít. Akkor azután egyszerre eszükbe jutott Jézus egy szava. Igazán Jézus Szentlelkével megtelve mondták a béna barátjuknak: „Jobb néked az életre sántán, vagy bénán bemenned, mint két lábbal veszni el az örök tűzön.” Ez a béna ember nagyot sóhajtott, feloldódott, mert megérezte, hogy többet kapott jó szónál: gyógyító Igét kapott - egy Igét Jézus szájából, amibe bele lehet kapaszkodni, meg lehet lelkileg általa gyógyulni. És ez a béna ember lelkileg meggyógyult. Tudom, mert az utolsó napjaiban nagyon gyakran álltam a betegágya mellett.

Nem tudom mit akar neked mondani Jézus - magadnak kell kihallgatnod a Bibliából, a Vele való csendességben. Neked magadnak kell meghallanod! Lehet, hogy talán egy drága nagy ígéretet ad, lehet, hogy magyarázatot egy „miért”-re, - lehet, hogy egészen új úton fog elindítani - lehet, hogy meg fog győzni valami eddig soha sem hallott, nem ismert nagy igazságról. Csak egy nem lehet: az, hogy néma maradjon, hogy ne szóljon, ne mondjon semmit sem - ez nem lehet. Várd meg hát, amíg meghallod szavát!
És mindezek után következett csak be a csoda: a halott ifjú feltámasztása. Odament a koporsóhoz, megérintette, rászólt: „Ifjú, néked mondom, kelj fel!” - És felült, elkezdett beszélni. És akkor odaadta az édesanyjának... Szinte el sem lehet képzelni, hogy ezek a szomorú arcok hogyan változtak át egyszerre csodálkozó, örömtől, hálától ragyogó arcokká. A Jézusból kisugárzó isteni fény elnyelte a szomorúságot, és a szomorú halotti menet megfordult és boldogan vonult be Nain városába.

Drága Testvérek! Biztos vagyok benne, hogy ma is ilyenformán történik, ha nem is szó szerint úgy, de Jézus ma is létrehozza benned azt a vigasztaló csodát, hogy eddigi szomorúságod új örömre és gazdag élmények forrásává, sok áldás forrásává válik számodra. Azt tudom, hogy Istennek mindenféle szomorúságra egyetlen hathatós vigasza van, ez pedig Jézus golgotai halála és húsvéti feltámadása. Aki megérti, hogy mindez érette történt, az meggyőződik Isten ingyen való kegyelméről és az örök élet bizonyosságára jut, az máris részesült ebben az isteni vigasztalásban. Szenvedését felhasználta arra, hogy lelkében hamarabb megfoganjon, meggyökerezzék az evangélium vigasztalása.

Tehát azért bármi szomorúságod van, szemléld annál áhítatosabban Jézus véres keresztjét és az Ő üres sírját, mert most a legfogékonyabb a lelked ennek az isteni vigasztalásnak a befogadására. És amiképpen Jézus feltámasztotta a meghalt ifjút, úgy támasztja fel új erőre, új életre a te elcsüggedt lelkedet is, hogy azután legyen majd erőd hordozni tovább, ha kell, a keresztedet. Rengeteg áldás forrásává válhatik a számodra a saját szomorúságod Krisztus keze érintésétől. Csak hagyd, hogy megérintsen!

És még egyet. Ha valakit így megerősített már, menjen el és vigasztaljon meg másokat is, más szomorúakat, mert a leghálásabb szolgálat a vigasztalás szolgálata. Mindig visszahat magára az emberre, aki ezt a szolgálatot végzi. Tehát hogyha újra elfogna a keserűség és úgy érzed, hogy nincs ember a világon, aki meg tud vigasztalni, akkor tégy valakivel valami jót - próbálj letörölni egy könnyet egy még szomorúbb ember arcáról és meglátod, hogy mindjárt jobb lesz.

Két menet találkozott össze Nain kapujában: egy szomorú gyászmenet és egy Jézus vezette diadalmenet... Te melyikbe tartozol? És melyik menetben szeretnéd folytatni tovább életed útját?! Jézus hajlandó téged is bevenni az Ő hálás, boldog seregébe, hogy azután majd a többi szembejövő szomorú embernek a te példád is mutathassa, hogy milyen bőséges Istennek a vigasztalása.

Így könyörögjünk:

Uram, a nyomorultat, A gyöngét el ne hagyd,
Az árvát, elhagyottat Gyámolítsd te magad!
A szegényt, ki remélve Csak reád néz az égre:
Úr Isten, el ne hagyd!

276. ének 5. vers

Ámen.

Dátum: 1968. január 14.