Látták az én szemeim a te üdvösségedet

1967. december 31, vasárnap

Hangfelvétel: 

Alapige

“És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, a kinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélővala, a ki várta az Izráel vigasztalását, és a Szent Lélek vala őrajta. És kijelentetett néki a Szent Lélek által, hogy addig halált nem lát, a míg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. És őa Lélek indításából a templomba méne,és mikor a gyermek Jézust bevivék szülői, hogy őérette a törvény szokása szerint cselekedjenek, Akkor őkarjaiba vevé őt, és áldá az Istent, és monda: Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet,....”

Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy miért van általában az emberekben ilyenkor, az esztendőnek utolsó óráiban olyan különös nyugtalanság. Miért van az, hogy ezen a napon még olyanok is eljönnek a templomba, akik egyébként nem nagyon szoktak évközben ellátogatni ide. És miért próbálják az emberek azt a belsőnyugtalanságot mindenféle külsőjókedvvel ellensúlyozni‘? Ilyenkor, egy tűnőesztendőutolsó óráiban mindnyájan érezzük, hogy az életünk könyvében megint átfordítottunk egy lapot, és ki tudja, hogy hány oldala van még hátra? De minden egyes lapozásnál közelebb kerülünk az utolsó oldalhoz. Hogy mikor jutunk oda, egyikünk sem tudja, de hogy feltartózhatatlanul közeledünk hozzá, egyikünk előtt sem kétséges. Ilyenkor megdobban a szívünk arra a gondolatra, hogy olyan úton vagyunk kénytelenek haladni, amelyben csak előre lehet menni, visszafelé nem. És akik az út legvégén vannak, látják, hogy ott tátong az a sötét kapu, amelyik elől minden ember ösztönszerűen visszahúzódik, a legszívesebben nem is gondol rá. De így, az év utolsó estéjén mégis muszáj gondolni rá. Az utolsó perceit szinte érzékeltetik velünk a zsoltáríró szavai, amit az életről mond hogy “gyorsan tovatűnik, mintha röpülne.”

Érdekes, az életünk elsőkét-három évtizedében olyan lassan telik az idő, hogy szinte cammog. Néha még siettetnénk is. Nagyon szeretnénk túllenni már az elsőévtizedeken. Később aztán, túl az emberélet útjának felén, egyszerre mintha megfordulna az idő, és attól kezdve már vágtat, rohan, mint a lejtőre került nehéz szekér. És rohantában itt is, ott is lemarad róla valami. A biztos járásunk, a tiszta látásunk, hallásunk, az egészségünk, a fiatalságunk. Aki most ötven-hatvan esztendős, általában abban reménykedik: van még 15-20 esztendőm. De vajon van-e igazán? Ki tudná megmondani’?... Mondtam már, de hadd mondjam újra! Nem az hal meg, aki öreg, vagy beteg, hanem aki soron van! És közülünk ki van soron, azt egyikünk sem tudja. Egyedül az élo˝

Isten!

Bocsássatok meg testvéreim, ha ennek az esztendőnek az utolsó óráiban nemcsak az óra ketyegése, hanem még ráadásul én is a tűnőidőre hívom fel figyelmeteket. Szükség van erre az alázatra, mivel a középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt, minden pillanatban kénytelenek voltak látni az alápergőhomokszemeket. Nekünk más óránk van. Ennek a mutatói körben járnak és egy kicsit becsapnak. Úgy tüntetik fel az időt, mintha mindig újra kezdődnék és sohasem lenne vége. Talán nem is csak kényelmünkre, hanem félelmünkben is találtunk ki olyan órát, amelyet fel sem kell húzni, a kéz mozdulatától jár, addig, amíg mozdul, lendül a kéz, jár, s aztán egyszer csak megáll, együtt a szívvel.

Hogyha rajzolni tudnék, akkor most ezekhez az Igékhez egy homokórát rajzolnék. Ennek a felsőüvegjében az utolsó homokszemek peregnének le és ráírnám:

“Memento mori” -emlékezzél a halálra! Különösen a saját magad halálára. Emlékezzél! Mert egyáltalán nem közömbös, Testvérek, az, hogy miként halunk majd meg egyszer! Ezért olyan fontos számunkra az agg Simeon halála, amiről az előbb olvastam. Ő előtte a meghalás gondolata nem mint sötét sejtelem lebeg, hanem már biztosan tudja, hogy az a kéz, amely életének könyvét becsukja, fel van emelve. Mégis milyen békességgel, milyen nyugodtan néz szembe még a halállal is.

Nem próbálja ezt a gondolatot elfelejteni, elnyomni magában, nem akarja túlharsogni, nincs benne semmi félelem, sőt szinte szívesen megy, mint reggel az éjszakai műszakból elbocsátott őr, aki végre hazamehet.

Vajon mi lehet a titka ennek a békés, szinte boldog meghalni tudásnak? Mindenesetre az, hogy mielőtt ez az öreg ember meglátta volna a halált, meglátta Jézust és a szívébe zárta. A szívéhez szorította azt a csodálatos Valakit, akiben megtestesült az isteni győzelem, a bűn és halál felett. Gondoljátok, hogy ez az öreg Simeon nem ugyanolyan ember lett volna, mint akárki más? Nem érezte volna a saját bűneinek a lelkére nehezedőterhét éppen úgy, mint bármelyik más ember, amikor a halálra gondolt? Egész bizonyosan érezte. De ez az ember előbb az isteni Üdvözítőre nézett, és csak azután a sír enyészetére. Előbb az isteni gyermekre emelte a tekintetét, és csak azután az örök Bíróra. A halált és az életet, annak minden problémáját ezen a csodálatos Gyermeken keresztül szemlélte.

És íme, a halál és az ítélet elvesztik számára a rettentésüket. Simeon és a halál között mintegy páncélként ott van ez a gyermek. Ebben a gyermekben Isten üdvözítőkegyelmét öleli magához, ezért tudja a saját sírja szélén is ilyen boldogan dicsérni Istent: “Uram, bocsássad el a te szolgádat békében, mert látták az én szemeim a Te üdvösségedet!” Így meghalni tudni, ez a legnagyobb művészet ezen a világon, amit egy ember megtanulhat. És Testvérek, aki így hal meg, az boldogan hal meg. Van tehát ilyen békesség, ilyen nyugalom, bizonyosság a halállal szemben is? Van!

Hadd olvassam fel egy kicsi részletét egy levélnek, amit egy középkorú hívőasszonytestvérünk írt: “Nagy változás történt az életemben. Beteg vagyok, bajom kimenetele emberi számítás szerint: halál. Azt hiszem felesleges említenem a betegség nevét, úgyis tudja. Ám az a jó, hogy teljesen Jézus oltalma alatt érzem magam, nem tudok lázadni, sem azután kutatni, hogy miért? Ez a legnagyobb ajándék. Életünk vándorútja néha sötét völgybe tér, de túl azon, mindig világosság van. Az Úrra bízom magam. Ha kapok egy kis haladékot, hálával fogadom, de ha nem, arra is kész vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy Jézus ennyire valóságos oltalom lehet egy olyan bűnös ember számára, mint én vagyok. Ez igazán kegyelem.” Utólag tudtam meg, hogy mire ez a levél megérkezett, az írója is hazaérkezett a mennybe, Jézushoz.

Igen testvérek, aki látta Jézust, az békességgel nézhet szembe a halállal. Ez az a bizonyosság, amit valóban csak Jézus adhat egy ember számára. Tudjátok-e, hogy azok, akik nem hisznek -a világ -, mennyire irigyli tőlünk ezt a bizonyosságot, ezt a nyugalmat? Mert a halál valóban az a nagy kérdőjel az életünk végén, az a nagy talány, amire nincs válasz Jézus nélkül, vagy legalábbis hiteles, megnyugtató válasz nincs. Jézus nélkül megoldhatatlan probléma. Bizonytalanságban tart minden nem hívőembert a lelke mélyén. Csak próbáld meg egyszer meghallgatni! Ezért akarják túlharsogni ilyenkor Szilveszterkor, mesterségesen felidézett jókedvvel, amikor a múló időmaga is szinte felerősíti a szívben ezt a nyugtalanságot.

Micsoda halhatatlan ígéretet kapott Simeon, hogy nem lát halált, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. Valóban félelmes dolog előbb meglátni a halált és azután Jézust. Jézus nélkül borzalmas a halál, mert Isten jelenlétébe állít, Isten ítélőszéke elé von, és mi lesz ott, ha sohasem láttam előbb Jézust? Élni még csak lehet Jézus nélkül valahogy, de meghalni, rettenetes nélküle.

“Látták az én szemeim a Te üdvösségedet!” -így múlik ki Simeon. Mennyivel többet láthatnak már a mi szemeink, mint Simeoné egykor. Hiszen őcsak a gyermek Jézust látta, mi azonban láthattuk a golgotai halált, a húsvéti feltámadást és hallhattuk a szavát! “Én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, ha meghal is él!” Én csak azt tudom kiáltani mindnyájatoknak, akik itt vagytok, magammal együtt, hogy “bár te se látnál halált addig, amíg meg nem látod Jézust.” Mert aki látta a szívével, a lelkével, a hitével Jézust, az már nyugodtan meghalhat, mert úgyis tudja, hogyha meghal is él.

Aki így tud meghalni, ilyen félelem nélkül, remegés nélkül, az tud igazán félelem és remegés nélkül élni is. Aki úgy látta meg Jézust, mint Simeon, tehát meglátta a Názáreti Jézusban a Krisztust, Isten Fiát, az Isten által készített üdvösséget, az megízlelte az örökkévalóságot. Annak a számára az időtöbbé nem múlik, hanem telik. Mert ha az időmúlik, akkor azt jelenti, hogy minden nappal, minden órával, minden elmúlt esztendővel rövidebb lett, egyre kevesebb van még belőle hátra, és egyszer egészen elmúlik. De ha telik, ez azt jelenti, hogy nő, minden nappal közelebb van a kiteljesedéshez. Telik, azaz telítődik, mint ahogy telik egy pohár, egy edény, azután egyszer egészen megtelik. Teljesen tele lesz, kiteljesedik benne az élet. A múló időviszi az életet el, egyre messzebb. A telőidőhozza az életet, az örökéletet egyre közelebb. Aki felett múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz a múltba. Aki számára telik az idő, az előre néz, még a halálon át is a jövendő, az örökkévalóság felé. A múló időöregít, a telőidőpedig megérlel.

Az időmúlása nyugtalanít és szomorúvá teszi az embert. Az időtelése pedig megbékéltet és vígasztal. Aki számára telik az idő, az ősz hajjal nem a szép ifjúság elmúlásának, hanem a közelgőörökkévalóság dicsfényének a jelét láthatja már. A múló időben a halál kapuzárás, érthetőhát előtte a pánik. A telőidőben a halál kapunyitás, érthetőtehát előtte a nyugalom. A múló időben a halál az életünknek a vége, a telőidőben pedig a halál csak a mulandóság vége és az örökéletnek a kiteljesedése.

Nagyon szeretném, ha a szívetekbe vésnétek ma ezt a két szót: “múlik” vagy “telik”. A te számodra testvér, múlik az idő, vagy telik? Megint elment, megint elmúlt az életedből egy esztendő, vagy megint betelt az életed egy esztendővel? Hová mész? Merre? Egyre jobban kifelé az életből, vagy egyre jobban befelé az életbe? Az igazi élet mögötted van már, vagy pedig még előtted? És ez egyáltalán nem a szemlélet kérdése, hanem a hité, mert az, hogy “múlik”-e vagy “telik”-e az idővalakinek, kizárólag attól függ, hogy el tudja-e mondani Jézusra vonatkozólag

Simeonnal: “Látták az én szemeim a Te üdvösségedet.”

És még valamit. Ez a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, ez jó arra is, hogy benne éljünk. Aki nyugodtan tud meghalni, az tud igazán élni is. Hiszen a legnagyobb probléma, a halál már el van intézve, megoldódott, méghozzá megnyugtató módon, Jézus halála és feltámadása által. Így hát teljes energiáját belevetheti mindannak a feladatnak a teljesítésébe, ami ezen a világon van és nem kell félnie attól, hogy jaj, kimarad valami abból, amit ez a földi élet nyújthat még. Hiszen az Élet még előtte van, a legnagyobb jó még ezután következik a számára. Teljes erejével élhet hát annak, hogy másokon segítsen, hiszen őrajta már segített Isten. Teljes erejével élhet azért, hogy mások javáról gondoskodjék, hiszen az őlegfőbb javáról már gondoskodott Valaki más. JÉZUS!

Testvérek! Aki a halál utáni üdvösséget igazán komolyan veszi, csak az tudja igazán komolyan venni a halálon inneni időszakot is. Mert nézzétek, ha a halállal minden elmúlik, akkor azoknak van igazuk, akik a mának élnek: -Együnk, igyunk, vigadjunk, mert úgyis meghalunk! -De, ha a halál az élet kiteljesedése, akkor érdemes jót tenni, érdemes szeretni, érdemes szolgálni, mert akkor van értelme az örökkévalóságnak, értelme van minden jótettnek, igaz szónak, tűrésnek és szenvedésnek. Olyan érdekes dolog az, hogy Pál apostol amikor a halál utáni feltámadásról ír az 1Kor. 15-ben, egy hosszú fejtegetést így fejez be: “Hála Istennek, Aki a diadalmát adja nekünk, a mi Urunk a Jézus Krisztus által!” Mindennek a konzekvenciáját az utolsó versben így vonja le: “Azért, szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul buzgólkodván az Úrnak dolgában, mindenkor tudván, hogy a ti munkálkodástok nem hiábavaló az Úrban.” Így kezdi: “Azért” Miért? Miért van győzelem a halál felett? Mert a halál nem az élet vége, hanem csak a mulandóság vége. Igen, testvérek, az a hit, ami jó arra, hogy benne meghaljunk, jó arra, is hogy benne éljünk. Amilyen hitben szeretnél meghalni, olyan hitben élj!

Végül még csak annyit, hogy Simeonról azt olvassuk, amikor “a lélek indításától” ment a templomba, akkor találkozott össze a kis Jézussal. akit a szülei éppen akkor vittek be a templomba a törvény szokása szerint. Te, most, akár nyugtalanságból, akár félelemből, akár megszokásból, akár véletlenül, vagy nagyon komoly szándékkal jöttél ide a templomba, hidd el te is, hogy a lélek indításától jöttél ide, és a lélek -a Szentlélek -, mindig jól vezet, mert mindig a Jézussal való találkozásra vezet. Ebben a templomban is itt van Jézus! Jézus itt van a Róla szóló Igében. Itt van a megtöretett testét és kiontott vérét jelentőúrvacsorai jegyekben és az egész gyülekezet közösségében. És ahogy Simeon tette a kis Jézussal, ugyanúgy te is megteheted az Úr Jézussal. A hited karjával átölelheted, magadhoz szoríthatod, szívedbe zárhatod. Most! És akkor megbékélve és megnyugodva léphetsz át az óesztendőből az újba. És ha majd egyszer minden és mindenki elhagy, ez a Jézus, Akit most magadhoz ölelsz, Akit most a szívedbe zársz, veled megy a halál sötétségén át be az örökkévalóságba. Ha azzal a hittel látod és fogadod most Jézust, ahogy Simeon tette, akkor most neked is lehet békességed, akkor te is élhetsz, és majd egyszer meghalhatsz Isten békességében.

Ámen

Dátum: 1967. december 31. délután