“Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”

1967. október 08, vasárnap

Alapige

“Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.”

Első hallásra úgy tűnik, mintha ez az Ige, amit most ezen a gyászistentiszteleten felolvastam, nem volna egészen idevaló. Hiszen ma délután két órakor temetésre kondult meg a lécfalvi kis református templom öreg harangja, hogy utolsó földi útjára kísérje Dr. Keresztes Ede hamvait, és visszaadják azt, ami benne földből való volt, annak a földnek, amelyből vétetett. Mi pedig most búcsúzunk mindnyájunk kedves Ede bácsijától, gyülekezetünk tiszteletbeli főgondnokától. Hogy lehet akkor örvendezésről beszélni, amikor a gyász fájdalma szorongatja a szívünket? Én mégis azt gondolom, hogy Keresztes Edére való emlékezésünk alkalmával minden okunk megvan arra, hogy örvendezzünk. Akár életére, akár halálára gondolunk, igazi, mély, hálás örömmel zenghetjük mi is a zsoltáríróval együtt a dicsérő éneket: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk”!

Igen: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” azzal, hogy őt nekünk adta! Ajándék volt ez a drága élet! Isten ajándéka: feleségének, akivel ötvennyolc esztendőt töltött el példamutatóan boldog házasságban; ajándék volt gyermekeinek és unokáinak, akiknek derűs szigorral is meghitt barátja maradt; ajándék volt rokonainak, ismerőseinek, barátainak, akik mind tisztelettel és szeretettel néztek föl rá.

Óh, igen: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” - mondhatjuk mi is az Ige szavaival -, amikor olyan hitet adott neki, amellyel szinte belenőtt az Isten kegyelmébe. Rendületlenül meg volt győződve róla, hogy Isten az Ő egyszülött Fiát érte is odaáldozta, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És ezt a józan kálvinista hitét nemcsak hirdette, hanem élte is. Boldog hitének bizonyságtételét nemcsak hallottuk, de láttuk is, és erőt meríthettünk belőle. Láttuk, milyen megbékélt bizalommal kezdte újra az életét, amikor a nagy történelmi vihar szétszórta mindazt, amiért egy életen át dolgozott. Láttuk, milyen alázatosan hajolt meg lelke Istene előtt, amikor legdrágább unokájának, ifjú kirándulótársának az elvesztését gyászolta. Hitét hitelesítő pecsét volt az a mód, ahogyan tudott bővölködni és szűkölködni, örülni és szomorkodni, a természet szépségeit élvezni, és szolgálatát betölteni. Vidámságában is mindig volt valami a menny komolyságából, de a komolyságán is mindig átsütött valami felülről való tiszta derű.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor olyan reménységet adott néki, ami soha meg nem szégyenül. Amikor mások elcsüggedve panaszkodtak körülötte, az ő reménysége tudott mindig új fénysugarat vetíteni a reménytelenségbe. Olyan ember volt, aki tudta, hogy sohasem kifelé megy az életből, hanem mindig jobban befelé megy az életbe. Mennél többet megélt ebből a földi életből, annál inkább remélte, hogy az igazi élet sohasem a háta mögött van, hanem mindig még előtte. Nem volt az a kilátástalanság, amin át ne derűs reménységgel nézett volna tovább a holnap felé. Így nézett betegágyán is a halál sötétségén át tovább az örökkévalóság felé.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor olyan szeretetet adott a szívébe, amely soha el nem fogyott. Lehetett pazarolni, és ő pazarolta: családtagra, idegenre, jó barátra, ellenségre egyaránt. Nem volt az a fagyos környezet, ami megolthatta volna szeretetének a lángját. Aki találkozott vele, felmelegedett mellette. Karja mindig kész volt az ölelésre, ajka valami kedves, elmés mondásra. Olyan ember volt, akire visszasugárzott mindaz a szeretet és megbecsülés, amit ő adott másoknak. Valóban, ajándék volt az a nyolcvannyolc esztendő, amit itt tölthetett közöttünk, ezért örvendezzünk! Isten drága ajándékát hálás szívvel, örvendezéssel köszönjük.

„Hatalmasan cselekedett velünk az Úr”, amikor őt nekünk, a pasaréti egyháznak adta. Hatvanéves közéleti szolgálatából az utolsó harminc évet szinte egészen ennek a gyülekezetnek szentelte. Dr. Keresztes Ede mintha egyenesen azért vetődött volna erdélyi hazájából ide a Pasarétre, hogy egyházunk megszervezését vállalja és konok, székely szívóssággal, nagy tapasztalattal és türelemmel végbevigye. Ő szerkesztette harminc évvel ezelőtt a körlevelet, ő talpalt, kilincselt, tárgyalt, érvelt, számolt, keresgélt, körmölt fáradhatatlanul, hogy az egyházközség gondolatából valóság legyen. Ő állította be szívét, mint egy motort a templom- és parókiaépítés sodrába, és a megviselt szív bírta ezt a munkát is. Kezét szinte állandóan rajta tartotta az egyházközség érverésén. Előbb mint gondnok, azután mint főgondnok, majd mint tiszteletbeli főgondnok, megtette, amit rábízott Isten! De: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr” akkor is, amikor - elvette! Mert Ő vette el! Itt igazán tudhatjuk, hogy nem a betegség, nem a megfáradt szív ragadta ki közülünk, hanem Jézus, az Élet Fejedelme jött el az Ő hűséges szolgájáért. Igen, az a Jézus, Akiről két hatalmas kijelentés hangzik kétezer év óta az egész világon. Az egyik az, hogy meghalt, a másik, hogy feltámadott! Az, hogy meghalt, azt jelenti, hogy van bűnbocsánat, az pedig, hogy feltámadott, azt, hogy megnyílt az örök élet. Az a Jézus vitte el, Aki azt mondta: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él” #Jn11,25c.

Tehát akkor a halál nem az életnek a vége, csak a múlandóságnak a vége, maga az élet megy tovább, sőt ott bontakozik ki a maga teljes pompájában, ahol földi szemeink elől eltűnni látjuk. Azzal a diadalmas reménységgel tekinthetünk tehát Ede Bátyánk távozó, kedves alakja után, hogy ő is él. Nemcsak az emléke él tovább közöttünk, hanem ő maga él, diadalmasan, boldogan, dicsőségesen él. Úgy gondoljunk hát reá, mint arra a példázatbeli szolgára, akit Ura, mikor számadásra eléje állt, így fogadott: “Jól vagyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe”! #Mt25,21 Cselekedhet-e valakivel hatalmasabban az Úr, minthogy beöleli az Ő dicsőségébe?

Íme, szegényen is gazdag örökséget hagyott ránk: Krisztusban való törhetetlen hitét és a magyar református egyházhoz való hűségét. Éljétek tovább a hitét, és töltsétek be üresen maradt helyét! Ugye mennyire minden okunk megvan arra, hogy együtt zengjük Isten dicséretét a zsoltáríróval még fájó szívvel is: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk!”

Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám;
Már int felém és koronát Ígér a földi harc után.
Bár a világ gúnyol, nevet, A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr: Jöjj haza, jövel, gyermekem!
Kitárt karjával vár az Úr: Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

421. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1967. október 8. du. (Dr. Keresztes Ede főgondnok gyászistentisztelete.)