Elkésett bűnbánat 3.

1967. április 23, vasárnap

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván: És vala egy Lázár nevűkoldus, ki az őkapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljővén, nyalják vala az ősebeit. Lőn pedig, hogy meghala a koldus, és viteték az angyaloktól az Ábrahám kebelébe; meghala pedig a gazdag is, és eltemetteték. És a pokolban felemelé az őszemeit, kínokban lévén, és látá Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És őkiáltván, monda: Atyám Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az őujjainak hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban. Monda pedig Ábrahám: Fiam, emlékezzél meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképen Lázár is az őbajait: most pedig ez vígasztaltatik, te pedig gyötrettetel. És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy a kik akarnának innét ti hozzátok általmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek.”

Ennek a példázatbeli gazdag embernek az egész történetén végighúzódik egy rettenetes szó, az hogy: k é s ő! - Mindnyájan éreztük már valamilyen formában azt a borzongást, amit ez a szó vált ki belőlünk: késő! Például amikor sürgős ügyben kellett valahova utazni, de pár perccel, vagy akár csak pár pillanattal később értünk az állomásra, és csak tehetetlenül néztünk a mozgó vonat után, amelyik egyre gyorsulva elérhetetlen távolságra futott ki az állomásról. Kínos önváddal gondoltunk ilyenkor arra, hogy miért nem indultunk el akár csak egy perccel hamarabb, vagy miért nem siettünk jobban. Pár pillanaton múlt és elérhettük volna. De már késő! Persze itt még az a vigasztalása lehet az embernek, hogy bevárja a következővonatot és bár elkésve, de mégis megérkezik oda, ahova igyekezett.

Vannak azonban életünkben olyan késések is, amelyek nem pótolhatók ilyen könnyen, amelyeket nem lehet többé jóvátenni! Ismertem valakit, aki hosszú éveken át haragban volt az édesapjával, mindig csak halogatta a kibékülést, míg egyszer levelet kapott a falujából, amiből megtudta, hogy édesapja váratlanul meghalt. A fiút mérhetetlen önvád gyötörte. Íme, nem tud többé beszélni az apjával, most már sohasem mondhatja meg neki, amire olyan régen készült. Elintézetlen maradt egy fájó ügy, ami végig fogja kísérni egész életén. Örökre elkésett egy kibéküléssel! “Velem is előfordult egyszer, hogy haldoklóhoz hívtak a kórházba. Éppen bibliaórát tartottam. Gyorsan befejeztem és elindultam a kórházba. Amikor benyitottam a kórterembe, abban a pillanatban szenvedett ki a beteg. Elkéstem! - Talán későn hívtak, vagy a betegnek jutott eszébe későn, hogy akar még valamit mondani? Mindegy! - De belém fájdult a tudat, hogy ezt a késedelmet sohasem lehet már jóvátenni.”
Ám mindenféle késedelem között a leggyötrőbb késés az, ami a példázatbeli gazdag ember történetében áll előttünk. Ennek a nyomorult embernek szinte az egész pokoli kínját ezzel az egyetlen kétségbeesett felkiáltással lehetne kifejezni és kellően érzékeltetni: késő! Ez az ember örökre elkésett valamivel, ami pedig az életet jelenthette volna a számára. Elkésett a bűnbánattal!

Nézzétek csak! Amikor látta Lázárt távol, a mennyei boldogságában, önmagát pedig a legszörnyűbb gyötrelemben, tehát amikor egész elhibázott élete minden súlya pokoli gyötrelemként kínozta, olyan valamit kezd cselekedni, ami földi életében nem történt meg, amit földi életében elmulasztott. Imádkozott. Mégpedig kegyelemért könyörögve imádkozott! Íme, ezt olvassuk: “Atyám, könyörülj rajtam!” - Ez a bűnbánó ember imádsága. Ez a legszebb imádság, mert benne van az, hogy mélységesen átérzem a magam méltatlanságát, s tudom, hogy egy olyan elveszett, hitvány élet vagyok amelyiknek semmi érdeme nincs, semmit nem tehetek a megmentéséért, csak azt az egyet, hogy könyörgök és megpróbálok belekapaszkodni az Isten kegyelmébe! “Atyám, könyörülj rajtam!” Így imádkozott ez a saját nyomorúságát, elveszett voltát most már olyan világosan látó lélek! Ugyanúgy, szinte ugyanazon szavakkal, mint a jerikói úton a vak koldus, - emlékeztek? - Ő is ezzel az imádsággal kiáltott Jézus felé: “Dávidnak fia, könyörülj rajtam!” És az egyiken könyörült is az Úr. A másikon - alig merem kimondani - Nem! Miért? Hiszen egyformán imádkoztak, egyformán szívből, lélekből, sőt, - azonos szavakkal? De akármennyire hasonlít is a két imádság egymáshoz, mégis egy egész világ választja el őket egymástól. Valóban egy egész világ! Mert az a nagy különbség közöttük, hogy az egyiké, - a vaké, - ezen a világon hangzott el, a másiké, - a gazdagé pedig - a másvilágon! Ha legalább még akkor, a halál küszöbén tudott volna így könyörögni, akkor még nem lett volna késő! Hiszen tudunk olyan esetről, hogy egy igazán nagy bűnös, egy gonosztevő, akinek a lelkén gyilkosság vétke száradt, az élete utolsó perceiben nyúlt egy halk sóhajtással a kegyelem után, - és Jézus ezt mondta neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban!” Akkor még az őszámára is lett volna kegyelem! De most már késő! K É S Ő ! - Akinek akkor jut eszébe Isten bűnbocsátó kegyelméért könyörögni, amikor már bezárult mögötte a halál kapuja, az minden újrakezdési próbálkozásával, meggondolásával, megbánásával beleütközik abba a rettenetes ténybe, amit ez a szó jelent: KÉSŐ !

Érzitek-e, milyen félreérthetetlenül adja tudtul Jézus itten, hogy van egy határ, ahol lezárul a kegyelem ideje és kezdődik az ítélet ideje. Hiába van sok mindenféle okkult tanítás arról, hogy a halál után újra testet ölt az ember és néhány ilyen megismétlődőéleten át feltökéletesedik addig, hogy eléri a legmagasabbrendűéletet. - Vagy hiába van olyan tanítás, amely szerint valamiféle tisztítótűzben lehet még vezekelni a halál után is a földi bűnökért. Jézus, az egyetlen valaki, aki abból a világból jött és aki egyedül adhat hiteles tanítást róla, a leghatározottabban azt mondja, hogy Isten kegyelmét vagy elfogadja valaki, vagy elutasítja. Erre pedig ideje és alkalma csak itt és most van ebben a földi életben! - Ahogyan az Igében olvassuk: “És mindenekelőtt mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevettetés van, úgy, hogy akik akarnának innét tihozzátok átalmenni, nem mehetnek, sem azok onnét hozzánk át nem jöhetnek!” - Minden egyéb tanítás csak arra való, hogy az ébredezőlelkiismeretet elhallgattassa és a benne bízókat megcsalja.

Mennyire áhítozza ez a szerencsétlen példázatbeli gazdag az Isten bűnbocsátó kegyelmét! “Bocsásd el Lázárt - könyörög, - hogy mártsa az őujjának hegyét a vízbe és hűsítse meg az én nyelvemet, mert gyötrettetem e lángban!” - Óh milyen égőszomjúsággal vágyakozik a bűnbocsánatra! Egyedül a bűnbocsánatra! Mert Atyámfiai, amikor a vádló lelkiismeret éget valakit, amikor a bűntudat lángjai gyötörnek egy lelket, nem használ semmi! Se az, hogy letagadja, vagy megpróbálja elfelejteni, se az, hogy pszichológiailag kielemezi. Még az sem, ha megpróbálja jóvátenni. Igazi enyhülést ebbe a gyötrőlángba csak egy valami hozhat: Isten bűnbocsátó kegyelme!

Óh milyen drága, milyen mindennél fontosabb lehet ez a bűnbocsánat, ha egy mardosó bűnbánatban vergődőlélek akár csak egy cseppnyit is olyan nagyon kíván belőle megízlelni! Csak egy cseppnyit, csak annyit, amennyi víz tapad rá az ujj hegyére, amikor belemártja valaki a vízbe. - De még ennyi sem jut már annak, akiben későn támad fel a szomjúság utáni érzet! Jézus egyszer azt mondotta: “Ha valaki abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik!” Ha pedig valaki nem iszik abból a vízből, soha örökké nem tudja oltani a szomjúságát többé! Tehát minden gyötrelemnek a legnagyobb gyötrelme az, amikor valakiben későn gyullad fel ez a szomjúság, elkésik azzal, hogy Istenhez térjen, Krisztusba kapaszkodjék. Későn, mikor már nem érhetőel számára! Föl tudjuk-e fogni, micsoda kiváltság az, hogy Jézus ma még azt kiáltja felénk: “Aki szomjúhozik jöjjön el és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Mit adott volna ez a példázatbeli gazdag ember azért! Bizonyára az egész gazdagságban eltöltött földi életét szívesen odaadta volna azért, ha még egyszer így hallotta volna ezt az isteni hívást.

Tehát a legelrontottabb élettel is oda lehet menni Jézushoz, amíg nem késő!
Azt is hadd mondjam meg most, hogyan jut el egy ember a legbiztosabban Jézushoz? Hogyan jut el odáig, hogy Isten bűnbocsátó kegyelme, amiről olyan sokat beszélünk, valóban fölszabadító, életet megújító élménnyé válhat a számára? Egy nagyon egyszerűés mégis nagyon nehéz művelet által. Ahogyan a Bibliában int Jakab apostol: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak, hogy meggyógyuljatok!ö Megvallani! Ez egészen más, mint egyszerűen elmondani a problémáinkat, kibeszélgetni az embernek magát, elpanaszolni ami a szívünkön van. Minden ember vágyik arra, hogy kibeszélgesse valakivel magát, elmondja a nehézségeit. De az még nem az, amit az apostol mond, hogy: ”valljátok meg bűneiteket". Más dolog a problémáimat, a lelkem terhét elmondani és más dolog a bűneimet megvallani. Az egyik jólesik, a másik fölöttébb nehezemre esik. Az egyikre vágyakozik bennem a lélek, a másik ellen végsőkig tiltakozik bennem az énem. Mert megvallani valamit, mindig azt jelenti, hogy vállalom a bűnt bűnnek és azt kíméletlenül leleplezem! Megvallom: azaz kifejezésre juttatom, hogy nem vállalom azzal a bűnnel tovább a szolidaritást, nem dédelgetem, nem melengetem tovább. Kiteszem magamból! - Megvallani, ez azt a készséget fejezi ki, hogy kész vagyok leszámolni vele. A bűn szereti a sötétséget, a fedezéket. Azért amikor megvallom, akkor ezzel mintegy elárultam a bennem lévőgonoszt, lelepleztem a munkáját! Mégpedig Isten előtt! A bűnt gyűlölőIsten előtt!

A bűnvallás azért nehéz, mert ott nem lehet mellébeszélni. Ott mindenki a maga egyéni bűnével lép az Isten elé, mindenki a maga személyes számadását viszi oda. Ha valaki igazán meg akar gyógyulni, ha igazán új életet akar kezdeni, ne mentegesse magát, ne vádoljon senki mást, ne a másik ember bűnét vallja meg, ne keressen enyhítőmagyarázatot, hanem a bűneit vallja meg, mindazt amit Isten bűnnek ítél benne!

Igen jó az, ha egymásnak valljuk meg a bűneinket, egy megértő, imádkozó hívőtestvérnek, illetve annak a jelenlétében Istennek. Egy ilyen testvér jelenléte a bűnvallás nehéz műveleténél valóságosabbá, szinte érzékelhetőbbé teszi a bűn fertelmességét és a láthatatlan Isten jelenlétét. Segít érzékeltetni azt, hogy Isten nem egy eszme, nem egy gondolat, hanem élővalóság. Olyan személyesen jelenlévő, mindent halló Valaki, mint az a segítőtestvér mellettem. Ezért mondja az apostol, hogy valljátok meg bűneiteket egymásnak! - És hozzáteszi; hogy meggyógyuljatok!

Az igazi bűnvallás azt jelenti, hogy az ember leplezetlenül egészen odaáll Isten elé. Azt pedig tapasztalatból tudom, hogy ahol ilyen Isten elé állás történik, ott mindig gyógyulás is történik. Ez a gyógyulás éppen az, amire az a példázatbeli gazdag olyan epedőszomjúsággal vágyott: a bűnbocsánat csodája, fölszabadító élménye! Tudjátok, hogy mi akadályozza meg sok-sok hívőember életében az Isten bűnbocsátó erejének a beleáradását? - Nem a bűneink! - Hanem az, hogy nem merjük, vagy nem akarjuk megvallani azokat! - És ha valaki megvallotta, akkor már nincs többé semmi akadálya annak, hogy Jézus megváltó halálának és feltámadásának a gyógyító ereje beleáradjon, hogy megragadja a bűnbocsánatot. Helyesebben: a bűnbocsánat ragadja meg és sodorja magával őt. Ha megvallod bűneidet, akkor egész valósággá válik a bűnbocsánat is, mert akkor tudod, hogy mit bocsát meg az Isten Jézus érdeméért. - A bűn megvallása nem egyéb, mint az életünk beteg sebének a feltakarása, az isteni kegyelem gyógyító sugara alá való odatartása. Akkor az Isten bűnbocsátó szeretete ott gyógyít és azt gyógyítja, ami beteg volt, ami fájt, ahol vérzett az élet! A bűnvallás által tesszük bele magunkat az Isten újjáteremtőnagy szeretetébe!

Mert azáltal gyógyulunk meg, hogy Isten megbocsát! Hogy Isten mindazt a hitványságot, amit megvallottunk, úgy megbocsátja, mintha sohasem lett volna, mintha nem is létezett volna! Kitörli az életünkből, megszabadít a terhétől, az emlékétől, a vádjától, hatalmától! Pár évvel ezelőtt jelent meg egy könyv. Le van írva benne, hogy egy orvosnak sikerült megállapítani, hogy minden emléknek meghatározott helye van az agyvelőben. Tulajdonképpen egy egészen kicsi operációval ki lehet iktatni onnan azt az emléket elvileg. De gyakorlatilag nem! Ha volna rá lehetőség, rengeteg ember igényelné azt az operációt. Mégis van egy orvos, aki az embert minden gyötrőgondolatától, emlékétől meg tudja szabadítani. Ezt az orvost így hívják:

JÉZUS KRISZTUS! - Aki őszinte, igaz bűnvallással jön hozzá, megtapasztalja, hogy a lelkiismerete megszabadul minden terhétől, amitől annyit gyötrődött. Így van megírva a Bibliában: “Ha megvalljátok bűneiteket, hűés igaz, hogy megbocsássa azokat és Jézus Krisztusnak a vére megtisztít minket minden bűntől!”

Ez az, ami még most nem késő! Egy ilyen lelki nagytakarítással újra lehet kezdeni egy életet. - Egy ilyen nagy tisztulás után tud az ember megáldottan élni és munkálkodni az emberek között. Egy ilyen bűnbocsánati élmény után még az is előfordul, hogy testileg is hatni kezd Jézus megváltó ereje: elmúlik a nyugtalanság, lecsendesednek az idegek, megszűnik a felesleges gyomorsav, normalizálódik a vérnyomás, pihentetővé válik az éjszakai álom, megmagyarázhatatlan betegségekből gyógyulnak meg emberek. Mert rendbejött életük Istennel, az örök renddel!

E példázatbeli gazdag egész tragédiája benne van ebben az egyetlen szóban: késő! Neki már késő! - Nehogy egyszer neked is későlegyen! Most még nem késő! - Életed minden hitványságával jöjj oda Ő hozzá, Jézushoz, vallj meg neki mindent őszintén, hogy meggyógyulj az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje által! -

Ma még kiálthatod: “Atyám, könyörülj rajtam!”

Ámen

Dátum: 1967. április 23. Evangélizáció