Adventi váradalom 2.

1966. december 04, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Késvén pedig a vőlegény, mindannyian elszunnyadának és aluvának. Éjfélkor pedig kiáltás lőn: Ímhol jőa vőlegény! Jőjjetek elébe!”

Kedves Testvéreim! Emlékeztek talán reá, a múlt vasárnap bejelentettem, hogy szeretném folytatni ennek az Igének a magyarázatát, mert múlt vasárnap csak az egyik részéről beszélgettünk. Ott szeretném most folytatni, ahol abbahagytam.
Arról volt szó, hogy miként ez a tíz nyoszolyóleány várta a vőlegény megérkezését a menyegzőbe, valahogy olyanformán él az Istennek a népe is nagy váradalomban. Nem a modern ember optimista, vagy pesszimista váradalmában, hanem a mi váradalmunk, a mi adventi váradalmunk arra irányul, hogy Valaki jön szembe velünk, Valaki érkezik. Olyan Valaki, Aki az egész történelem horizontján fog majd megállni egyszer, és Akinek a lábai előtt ér majd véget minden út. A saját életünknek is az útja, meg a történelemnek is az útja. Tehát Valaki már útban van, csak még nem érkezett meg. Az, hogy jön, bizonyos, csak az a bizonytalan, hogy mikor fog majd megérkezni. Talán már holnap, lehet, hogy van közöttünk olyan valaki is, akinek a számára már ma megérkezik. Lehet, hogy egy hét múlva, esetleg 10 esztendő múlva, nem tudjuk! De éppen ezért kell minden pillanatban a várakozásnak az állapotában lennünk, éppen ezért kell készen lenni arra a nagy pillanatra, amikor szemtől-szembe fogunk majd állni azzal, Aki jön! Éppen ezért minden óra, amit megérünk, minden esemény az egyetlen egy pillanatnak a jegyében telik, amikor majd szemtől-szembe meg fogunk állni egyenként a mi Urunk előtt.
Tehát a múlt vasárnap arról beszéltem, hogy várunk, hogy váradalomban élünk, most pedig folytatva a történetet, arról szeretnék beszélni, hogy miként várunk.

Nos Testvérek, ezek a nyoszolyólányok hogyan vártak? Az első, ami feltűnik ebből az Igéből az, hogy meglehetősen hosszúra nyúlt a vőlegény megérkezése, elfáradtak, mindnyájan elszunnyadának és elaluvának. És az az érdekes, hogy Jézus ezt a tényt, hogy elaluvának, minden szemrehányás nélkül említi meg, mintegy magától értetődődolgot, hogy az ember amikor elfárad, akkor elalszik. Tehát egyáltalán nem rója fel nekik mintegy hibául azt, hogy elaludtak várakozás közben. És én nagyon örülök ennek az Igének, mert ebből is azt látom, amit Jézusnak egyébként mindenféle cselekedetéből látok, hogy határtalanul emberi, határtalanul jóságos és mintegy magától értetődőnek tartja Jézus is azt, hogy a pihenés, az alvás, a kikapcsolódás hozzátartozik az emberi élethez. Emlékeztek, van egy olyan jelenet is leírva a Bibliában, amikor Jézus Maga hívta a tanítványait, hogy gyertek el csupán ti magatok, gyertek el egy puszta helyre és pihenjetek egy kevéssé. Nem lehet a legbuzgóbb tanítványnak sem állandóan felhúzott állapotban élni. Kell lenni olyan időszaknak, amikor egy kicsit kikapcsolódik. Én meg vagyok győződve Testvérek, hogyha a modern ember Jézusnak ezt az egyetlen kedves szavát komolyabban venné, kevesebb lenne ebben a világban a szívtrombózis, meg az agyvérzés. Tehát Jézusnak a várása, amiről beszéltünk, az nem azt jelenti, hogy az ember egész nap imádkozik és közben semmi egyebet nem tud csinálni. És hogy minden gondolata csak arra irányul, hogy vajon mikor jön, melyik pillanatban jön Jézus? Tehát ne így képzeljük el azt az adventi várakozást, amiben élünk, hogy az ember csak vár, vár és közben semmi mást nem csinál. Vár, akár türelmesen, akár türelmetlenül, vár akár imádkozva, akár zsoltárokat énekelve, Bibliát olvasva csak vár és minden gondolata mindig csak azon jár, hogy mikor jön a vőlegény. Nem, Testvérek, egy hívőédesanyának pl. nagyon is ott kell hogy járjon az esze, hogy milyen ebédet főzzön a családjának, mert ha nem ott jár az esze, akkor könnyen odaégeti a rántást. És nagyon is azon kell gondolkodnia, hogy ne hagyja rendetlenül járni a gyermekeit, mert az az őszégyene lesz. És egy hívőmunkásnak nagyon is ott kell, hogy legyen minden gondolata és minden figyelme azon a gépen, amelyiken dolgozik, mert különben rosszul mennek a csavarok és selejtet fog készíteni és ez az őszégyene lesz. Tehát az érkezo˝ Jézus elé menni, nem annyit jelent, hogy mindent, mindent ezen a világon elhanyagolni. Sőt, éppen nem ezt jelenti! De mindenesetre azt látjuk ebből az Igéből, hogy Jézus nem méricskéli úgy szakadatlanul az Ő benne hívőembereknek a lelki hőfokát, ahogyan általában nagyon sok kegyes ember mindig önmagával bíbelődik és szakadatlanul azt méricskéli, hogy mennyit fogyott, mennyit nőtt, mennyivel forróbb ma a lelki állapota, hanem Jézus hagyja az Övéit néha pihenni is, hagyja aludni az Övéit. Egyáltalán nem veszi zokon Jézus azt, hogyha egy-egy tanítványa, élvezve a decemberi napsütést, kisétál a Szabadsághegyre. És ott sétálás közben nem okvetlenül és nem szakadatlanul azon gondolkodik, hogy hogy is lesz majd akkor, amikor Ő visszajön.

Egyáltalán nem veszi zokon, ha egy-egy tanítványa, amikor fáradt, este álomra hajtja a fejét és 6-7-8 órán keresztül semmi mást nem csinál, csak alszik. Mint csak pihen. Sőt, azt hiszem, kedves Testvérek, hogy éppen egyik bizonyítéka az Istenben való bizalomnak és az igazi tanítványságnak az, hogy valaki olyan nyugodtan le tud feküdni és olyan nyugodtan ki tud kapcsolódni mindenféle gondjából, bajából, mint ahogyan ezek a szüzek tették, amikor a várakozás közben elaludtak. Siettetni úgysem tudjuk azt a nagy pillanatot, amikor majd fölharsan a kiáltás, hogy „ímhol jőa vőlegény, jöjjetek elébe!” Eljön az a pillanat minélkülünk is, anélkül is, hogy mi nyüzsögnénk, vagy különösebben buzgólkodnánk. Sőt, az akaratunk ellenére is el fog jönni egészen bizonyosan. Nos, tehát ezért feküsznek le olyan nyugodtan és olyan békésen ezek az eszes szüzek, akikről itt a példázatban szó van. Persze előbb elkészítik a lámpásaikat, előbb gondoskodnak az olajtartalékról. De talán az utolsó gondolatuk még az ébrenlétben éppen az az öröm, ami majd a felébredésnél vár reájuk, meg talán az a bizonyosság, hogy a holnapi nap megint közelebb visz bennünket a nagy boldog pillanathoz, a találkozásnak a pillanatához és az a nyugalom, az a tapasztalat, hogy meg-megújul minden reggel az Istennek a nagy irgalma, alhatunk nyugodtan.

Én azt hiszem, Testvérek, hogy nagyon sok álmatlanul átvergődött éjszakánk válnék nekünk is nyugodtabbá és pihentetőbbé, ha jobban mernénk bízni Abban, Aki akkor is ébren van és akkor is itt jár, amikor mi alszunk. Hogyha jobban át mernénk adni Ő néki a dolgainkat, vagy magunkat a pihenésnek és le mernénk tenni mindenféle gondunkat, bánatunkat és problémánkat az Ő kezébe, miközben alszunk. Aludjunk, aludjunk csak nyugodtan! Úgy, ahogyan ezek a szüzek. Hiszen Jézus azonközben is készítgeti tovább az Ő visszajövetelét. Boldog az, aki olyan nyugodtan tud aludni, mint ez a tíz szűz. És az ilyen embert nem fogja majd kellemetlenül érinteni, amikor álmából riasztja fel a kiáltás, hogy „ímhol jőa vőlegény, jöjjetek elébe.” Csak ki ne fogyjon az olaj a lámpásunkból!

Mert Testvérek, éppen ebből a történetből látszik, hogy van másféle alvás is, nemcsak ilyen nyugodt alvás, nemcsak ilyen. Ebben a történetben kétféle társaságról van szó. És a társaságnak a másik része is, akikről eddig még nem beszéltünk, azok is aludtak. De valahogy másképpen aludtak. Talán éppen a hosszúra nyúlt várakozásba fáradtak bele, talán éppen a reménytelen várakozás miatt aludtak el. Mindenesetre ők már nem számítottak igazán komolyan arra, hogy még jöhet a vőlegény. S ezért aludtak el. Ez látszik, erre lehet következtetni abból a tényből, hogy nem gondoskodtak olajtartalékról. Bizonyára nem mulasztották volna el a gondoskodást, hogyha ők komolyan számolnak azzal, hogy az őváradalmuk nem hiábavaló és hogy a vőlegény egészen bizonyosan meg fog érkezni. És ők így aludtak, és ők ezért aludtak.

Kedves Testvérek, én attól félek, hogy ilyen módon alusznak ma is nagyon sokan, méghozzá éppen azok közül, akik pedig már hallották a nagy figyelmeztetést, hogy „vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy mely órában jőel a ti Uratok!” Éppen ezek közül is alusznak nagyon sokan. Persze nem szószerinti értelemben véve úgy, hogy ágyban lefekve, öntudatuk kikapcsolva alusznak és semmi mást nem csinálnak. Hanem nagyon is aktívak közben és nagyon sok mindent csinálnak, de mégis alusznak. Valahogy éppen a Krisztus várásukat, éppen a hitüket, a reménységüket, a lelkiismeretüket ringatták álomba közben, míg ez a váradalom olyan hosszúra nyúlt. Annyira belevesztek a földi élet, a mindennapi élet sok mindenféle tennivalójába, gondjába, bajába, hogy a nagy adventi váradalomnak az ébrentartására már nem maradt semmi lelki energiájuk. Valahogy úgy, mint az özönvíz napjaiban, Noé idejében, akkor is aludtak az emberek, nem gondoltak egyáltalán a közelgőisteni ítéletre. Ahogyan meg van írva: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, mindenfélét csináltak. Ez mind helyes, de mindez a nagy adventi váradalom nélkül. Ez a félo˝ Testvérek, hogy így alusznak sokan. Hogy is szokták ezt mondani? Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél és úgy élj, mintha holnap meghalnál! Van ebben valami nagyon nagy igazság Testvérek. Egész biztos, hogy bibliai eredetű, ha nem is szószerint, de tartalmilag ez az igazság. Mert tényleg rengeteg sok mindenféle tennivaló van ebben a földi világban mindnyájunk számára, amiben nekünk, hívőembereknek ugyancsak meg kell állnunk a helyünket becsülettel. De, ha valaki ezt a sok minden tennivalót úgy csinálja, nem az adventi váradalomban, nem abban a szakadatlan váradalomban, készenléti állapotban csinálja ezt a sok mindenfélét, amit tenni kell, hogy bármelyik pillanatban Maga elé szólíthatja őt az Úr, ugye ezt tudjátok, hogy minek nevezi azt Jézus éppen ebben a példázatban?

Bolondnak! Esztelennek. És vajon nincs igaza? Hát nem esztelenség nem számolni a legbizonyosabbal, ami egy embert érhet? Mert minden más bizonytalan, de ez az egy bizonyos, hogy egyszer szemtől-szembe meg kell állnia az érkezőJézussal, hogy ott végződik az Ő lábai előtt az én életemnek is az útja. Ez az egy bizonyos, és éppen ezzel nem számolnak. Nem esztelenség ez?

Ebben a példázatban a tíz szűz közül öt eszes volt, ahogy mondja Jézus, és öt esztelen, bolond. Fele-fele arányban voltak tehát. Én attól félek, hogy a ma élőhívők között ez az arány sokkal kedvezőtlenebb lenne. És hogyha majd azután mégis elhangzik a nagy kiáltás, hogy serkenjetek fel, mert jön a vőlegény, jöjjetek elébe, akkor talán a legtöbb ember nem az éjszakai nyugalmából serken fel, hanem halálra rémülve lép elő, ugrik ki a munkapad mellől, vagy az íróasztal mellől, vagy az autó volánjától, vagy egy moziból, vagy talán éppen egy templomból, vagy a betegágyból. Azért halálra rémülve, mert erre az eget-földet megreszkettető jeladásra, hogy jön a vőlegény, már régen nem számított. És az örökkévalóságnak az egész kérdése fölött már régen napirendre tért. Ezek a fölserkenő és fölriadó emberek fognak majd akkor kapkodni a lámpásaik után. akkor talán majd eszébe fog jutni egyiknek, másiknak, hogy hiszen persze, hát én is ugyanannak az Úrnak a nevére vagyok megkeresztelve, Aki jön föltartóztathatatlanul mostan. Talán vissza fog emlékezni akkor, hogy ott volt valamikor egy nagypénteki istentiszteleten, vagy arra, hogy minden karácsonyt ő is nagy áhítatos hangulatban töltött el családja körében fennhangon elmondott Miatyánkkal az ajkán. Hátha használ ez valamit! Tehát riadtan kapkodnak a régi emlékeknek a lámpása után. De akkor döbbennek rá arra, hogy az a lámpás már nem világít, csak egy kormos kanóc maradt még benne. Pedig valamikor volt benne olaj, pislákolt benne valami világosság. Valamikor régen, amikor ők is elindultak együtt a többiekkel várni a vőlegényt, kimentek a vőlegény elé, de azután olyan soká tartott a várakozás, hogy közben kialudt a lámpás, elfogyott az olaj. És most a nagy sötétségben azt sem tudják, hogy mitévők legyenek. Lám a sok minden tennivaló között, ami pedig fontos volt, elfeledkeztek egy nagyon fontos dologról. Elfelejtettek olajat vinni magukkal a lámpásaikban.

Kedves Testvérek, sokat vitáztak már az évszázadok folyamán, hogy mi is az az olaj, aminek ebben a példázatban olyan nagy szerepe van. Nos tehát én nem akarnám tovább bonyolítani ezt a vitát, de mindenesetre a legegyszerűbbre gondolok. Olyan valamire, ami a keresztyénül élésünk közben mindig fölhasználódik és amit éppen ezért mindig pótolni kell. Mi az hát, ami a keresztyénül élésünkhöz az energiát szolgáltatja, amit tehát mindig újra fölélünk és amit mindig újra meg kell újítani? Nagyon egyszerűdolgokról van itt szó. Az egyik ilyen olaj, ilyen megújítandó valami, amiből fény lesz, ami azt a bizonyos keresztyén világosságot táplálja az életünkben, ez az imádság. Ha valaki nem él rendszeres imaéletet, föltétlenül kialszik az életéből előbb-utóbb az a bizonyos keresztyén világosság. Mint ahogyan a lámpából a fény, amelyikből kifogyott az olaj. Imádság nélkül, nagyon komoly és nagyon rendszeres imádság nélkül, minden hívőember csak a sötétben tapogatódzik. És ez azt jelenti, hogy csukva marad fölötte az ég. És a mi imaéletünknek az olajtartalékát oly végtelen hamar föléljük. Én nem tudom eléggé hangsúlyozni az imádságnak a szükségességét a keresztyén embernek az életében. Mert tudjátok, a hirtelen, vagy megszokásból elmormolt imádságokból, meg olyan ledarált Miatyánkokból sohasem lesz ám világosság. Legfeljebb egy kis füstölgőkanóc. Olyan az imádság az életünkben, mint az olaj a lámpásban. Enélkül senki nem tudja elérni azt, amit Jézus így mondott: „úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Nos, tehát amelyik szívből kifogy, elfogy az imádság, annak az életéből lassan kialszik az a bizonyos fény, amiért érdemes keresztyénnek lenni. és ugyanilyen olaj a Biblia is. És itt sem elég az, hogyha akár naponként is kezébe veszi az ember és kötelességszerűen csak úgy megszokásból, hogy na gyorsan elolvasom, hogy mi is a mai adag. Mert fénnyé és világossággá az az olvasott Igeszöveg csak akkor lesz, ha magának Isten Szent Lelkének a segítségül hívásával megpróbálom megérteni, hogy itt most nekem mit akar mondani az Isten, mire figyelmeztet, mit ítél meg, merre vezet.

Tehát enélkül az egész Biblia a kezemben, vagy az egész bibliaismeretem a fejemben, annyit ér, mint egy egyébként értékes lámpás, amelyik azonban már nem világít, mert nincs benne olaj. És ezután még valamit. Jézus egyszer azt mondotta a tanítványainak: „az én eledelem az, hogy cselekedjem Annak akaratát, Aki elküldött engem”. Tehát az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való szolgálat Jézus számára olyan volt, mint a test számára a táplálék. És valóban így van, az Isten akaratának a cselekvése, az emberek között való minden jó szolgálatnak a végzése, az erősíti, táplálja a mi keresztyén életünket. Mi hasznát veszik az emberek körülötted, hogy te ismered az Istent, hogy te ismered Jézus Krisztust?

Végzel valami igazán speciális keresztyén szolgálatot a körülötted élőemberek felé? Családodnak, barátaid körében, ismerős, ismeretlen embereknek a javára, épülésére, emberibb emberré válására? Mert ez is olaj, mert mi nemcsak a szeretetből fakadó szolgálatért vagyunk keresztyének, hanem az ilyen szolgálatból mindig újra erőt merítve lehetünk keresztyének. És jaj annak az embernek, akinek az életéből elfogyott az ilyen olaj. Nos, hát Testvérek, az imádság, a Biblia, és a szolgálat, ezek teszik világítóvá azt a bizonyos lámpást. Ennek a világosságnak a fényénél már látszik valami a visszatérőKrisztus dicsőségének a ragyogásából.

Tudjátok, minden egyes igazán elmélyült imádság, és minden élővé vált Ige és minden komolyan vett szolgálat olyan, mint egy nagy fényjel az éjszakában, amelyikről Jézus látja, hogy hol vannak az övéi. És minden ilyen igazi imádság és minden ilyen igazi Ige, amit megértett az ember, és minden igazi keresztyén szolgálat egyúttal jeladás is arról, hogy még mindig ébren vár a vőlegény és egyúttal olyan világosság is, amely bennünket, magunkat ébren tart a készenlét állapotában. Az imádság, az Ige, a szolgálat, olyan világosság, ami bennünket a készenlét állapotában tart. Még akkor is, hogyha alszunk. Tudván, hogy közel van a mi megváltásunk.

Nos, tehát kedves Testvérek, mi van a lámpásainkkal? Ég a te lámpásod vagy már kialudt? Adunk mi olyan fényjeleket, amelyekről ránktalál majd az, Aki jön? Vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, amikor az Embernek a Fia eljő.

Ámen.

Tudom, hogy közel Mesterem,
Az óra fut, a nap közel;
Elébe állok csakhamar,
Megváltó Jézusom, jövel!
Bár a világ gúnyol, nevet,
A honvágy tölti lelkemet,
Mert nemsokára hív az Úr:
Jőjj haza, jővel gyerm
kem! Kitárt karjával vár az Úr:
Jer, pihenj, nyugodj keblemen!

421. ének 4. verszak

Dátum: 1966. december 4.