Adventi váradalom 1.

1966. november 27, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Akkor hasonlatos lesz a mennyeknek országa ama tíz szűzhöz, a kik elővevén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Vigyázzatok azért, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok, a melyen az embernek Fia eljő.”

Kedves Testvéreim! Amint tudjátok, advent első vasárnapjára gyülekeztünk most össze. Tehát újra ránk köszöntött az az időszak, amikor a keresztyén embernek a figyelme úgy irányul Jézusra, ahogyan Ő azt meg is ígérte, amikor itt járt közöttünk, hogy visszajön erre a földre nagy hatalommal és dicsőséggel, ítélni eleveneket és holtakat. Ezért olvastam fel advent első vasárnapján Jézusnak ezt a nagyszerűadventi szózatát, amelyben a jellegzetes adventi váradalomról van szó.
Ma ennek a példázatnak csak egyik részletével szeretnék foglalkozni, és hogyha Isten is úgy akarja, a jövő vasárnap szeretném majd folytatva elmondani ennek a példázatnak a többi tanulságát.
Íme, tehát azt olvastuk erről a tíz nyoszolyóleányról, hogy kimenvén, elővették lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé. Várták a vőlegény megérkezését a menyegzőre. Szinte az egész magatartásukat ez az egyetlen szó határozza meg, hogy vártak valamire. Vártak valakit, vagy vártak valamit. És én azt hiszem, hogy éppen ez az, amiben ez a tíz lány a legjobban hasonlít a ma élő emberiségre. Mert várni jellegzetesen emberi tulajdonság. Az ember mindig vár valakit vagy valamit. Már egészen fiatalon várja azt, hogy majd felnő, ha nagy lesz. Azután később várja azt, hogy majd ha megnősül vagy férjhez megy. Azután megint később, ha majd gyermekei lesznek, vagy ha már a gyermekei is felnőnek. Azután megint később, hogy majd ha nyugdíjba vonul. Volt idő, amikor rettegve vártuk a háború kitörését és azután volt idő, amikor reménykedve vártuk a háborúnak a befejezését. És a békés időszaknak a bekövetkezését. Mindig várunk valamit, mert általános emberi tulajdonság, hogy mindig várunk valamit. Mert a váradalom ad valami értelmet és valami célt az ember életének. És tudjátok a legnagyobb baj, amikor már valaki nem vár semmit. Amikor csak úgy rezignáltan mered maga elé, és úgy gondolja, hogy most már neki nincs mit várni ettől az élettől, hacsak nem a halált. Igen, Testvérek, aki úgy érzi, vagy úgy gondolja magában, hogy mire várjak én még, az tulajdonképpen arról tesz tanúságot, hogy az életnek az ő számára már semmi értelme nincsen. Elfogyott már minden reménysége.

Nos, az általános emberi váradalom az utóbbi időben meglehetősen összekuszálódott. Még a múlt században, tehát az 1800-as esztendőknek a második felében valahogyan úgy optimistán, Jókai és Verne Gyula fantáziájával várta az emberiség azt a világot, amelyet a sokat ígérő technikai fejlődés fog majd megvalósítani. A ma élőírók utópisztikus regényei azonban már tele vannak a legrettenetesebb szörnyűségek látomásaival. Még régebben az emberiség a technikai fejlődés beláthatatlan lehetőségeivel számolt, ma szinte minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen a technika fejlődésével immár lehetővé vált és megvalósítható lehetőségektől hogyan tudna megmenekülni. Ma éppen ezért sokat foglalkoztatja az emberek fantáziáját az, hogy mit várjunk, mire várjunk? Tényleg, mire várjunk? A 2000. esztendőre? Amiről olyan sok utópisztikus közleményt olvashattunk már újságokban, vagy a Huxley által megálmodott új világra, ami már magában is rettenetes. Vagy pedig egy mindennél borzalmasabb atomrobbanás által okozott egyetemes pusztulásra, amelyre szintén képes ma már az emberiség. Ez a kérdés, hogy mire várunk, ma már lassan szinte kezd átformálódni és így mered az emberiség elé, hogy: mi vár ránk? Vajon milyen ismeretlen partok felé halad az emberiségnek a hajója? Igen, a régebbi reményteljes várakozás helyett ma már egyre inkább szorongó várakozásban él az emberiség.

Testvérek! Amint hallottátok a felolvasott történetben, Jézus is várásról beszél. Ez a tíz nyoszolyóleány szintén várt. A várakozás álláspontjában élt. De az ő várakozásuk valahogy lényegileg más volt, mint az emberiség váradalma. Az ő várakozásuk jellegzetesen adventi váradalom volt. Nem arra irányult a váradalom, amit az emberi bölcsesség, vagy a technika képes megvalósítani, vagy akár elhárítani. Sem nem arra, amit az időmúlása szinte természetesen hoz majd magával, pl. a megöregedést, vagy a halált, sem pedig arra, ami az események ilyen vagy olyan alakulásából kikövetkeztethető vagy előre látható. Tehát ez a tíz szűz nem a modern ember akár optimista, akár pesszimista utópisztikus váradalmában élt. Nem! Itt valami egészen másról van szó! Itt arról van szó, hogy Valaki jön! Valaki érkezik, Valaki szembejön velük a túlsó oldalról. És ezek az emberek, akikről a példázatban van szó, semmit nem tehetnek azért, hogy ennek a Valakinek az érkezését, és a Vele való találkozást akár siettessék, vagy késleltessék, vagy akár elhárítsák. Mert itten nem arról van szó, hogy ők akarnak elérni valamit, valami olyan célt, amit ők kitűztek maguk elé, hanem itt arról van szó, hogy másnak van célja ővelük. Mert Valaki útban van feléjük, Valaki már elindult szembe velük, csak még nem érkezett meg. De jön! És ők erre várnak. Ők ezért várnak, ők ebben a bizonyos váradalomban élnek. Ez a mi adventi váradalmunk is, Testvérek! Ez a jellegzetes adventi váradalom. Várni a beteljesedését annak az ígéretnek, amelyet Jézus tett, amikor azt mondotta, hogy Ő visszajön. Tehát mit is várunk akkor, amikor Jézus visszajövetelére várunk, mikor arról beszélünk? Ez mindenekelőtt azt a feltétlen bizonyosságot jelenti, hogy az a sokszor kusza, össze-vissza, összefüggéstelennek látszó eseménysorozat, amit mi történelemnek nevezünk, egyszer bizonyosan célba fog futni! El fogja érni az értelmét. Nem értelmetlenül és nem véletlenül történnek az események. És nem azért fog célba futni, minthogyha mi emberek képesek lennénk akár a történelem folyását, akár a magunk életének a folyását valamilyen cél felé irányítani, ó dehogy, mi mindig csak sötétben fogunk tapogatózni, sőt még a világnak a hatalmasai is, akik a történelmet csinálják, azok se tudják előre kiszámítani, hogy merre fog majd tovább futni az a vonat, amelyiknek a váltóit kezelik most. És így vagyunk mindnyájan a saját egyéni életünknek a folyásával. Melyikőnk tudná megmondani azt ma, hogy mi vár rá holnap, vagy holnapután. Hanem azért fog célba futni minden, mert ezt a célt valaki más szabja meg a számára azáltal, hogy Ő maga ott lesz majd a célnál. Hogy Ő maga lesz majd a cél. Hogy meg fog jelenni a világnak a horizontján. Ezt fejezi ki tulajdonképpen ez az Ige, ami a szüzekről van megírva, hogy „vevék az ő lámpásaikat és kimenének a vőlegény elé!” Tudjátok Testvérek, hogy milyen nagyszerűdolog így élni! Abban a bizonyosságban élni, hogy Jézus jön! Tehát az éltető, a visszatérő Jézus elé mintegy kimenve élni. Hiszen másképp él az, aki tudja, hogy mire vár, és aki tudja, hogy mire várhat. Minden eseménynek, ami történik, akár kellemes, akár kellemetlen, akár örvendetes, akár tragikus az az esemény, mindennek egyszerre megváltozik az értelme, megváltozik a jelentősége abban a pillanatban, hogyha tudom, hogy egy áldott, hatalmas és engem nagyon szerető Valaki jön szembe velem, jön elém és én megyek Felé. Az egész történelem az Ő lábai elé torkollva fut célba és ér véget Testvérek, ha tudom, hogy hol végződik egy út és miként végződik egy út, akkor a közbül lévő útszakaszokat is egészen más lélekkel és egészen más reménységekkel élem át és teszem meg. Hol végződik az út? Jézus lábainál. És hogyan végződik az út? Nos - jelképesen - menyegzővel! Tehát valami kimondhatatlanul nagy örvendetes eseménnyel, amire mi meg vagyunk híva. Pascal mondotta egyszer azt, hogy felséges dolog lehet egy olyan hajón utazni, amelyet bár ide-oda dobál a vihar, és amelyen bár át meg átcsapnak a hullámok, mégis biztosan tudom azt, hogy be fog futni a kikötőbe. Nos, Testvérek, szokták mondani, hogy az élet kaland. Valóban van benne valami. Micsoda a kaland? Olyan eseménysorozat, amelyiknek ismeretlen a kimenetele. Ki tudná megmondani közülünk azt, hogy milyen lefolyása lesz a saját életének? Hogy milyen örömök vagy milyen szenvedések, hogy milyen magány vagy milyen reménységek beteljesülése vár még reá az életben. Egyikőnk sem tudná megmondani! Tehát ilyen értelemben kaland az életünk. De az adventi váradalomban hívő és váró ember nem úgy éli meg az életének ezt a kalandját, mint ahogyan a detektívregényekben van megírva. A jó detektívregény is kalandoknak a sorozata. De a feszültség éppen abban van, hogy az ember az első laptól a legutolsó lapig nem tudja, hogy mi lesz a kimenetele a regénynek, hogyan fog bevégződni. De másféle kaland is van. Vannak nagy kalandos regények, vannak nagy tragédiák, amelyekben az olvasó már előre tudja, talán az író már az alcímben jelzi, hogy milyen tragédiával vagy milyen optimista véggel fejeződik be ez a történet. És itt a feszültség nem abban van, hogy na hova fog végül kilukadni, hanem sokkal inkább abban, hogy mi minden fog még történni addig és azért, hogy a történet elérje azt a végcélt, amit az olvasó már előre tud.

Nos, Testvérek, Pascal az előbbi hasonlatával éppen azt akarja mondani nekünk, hogy Isten a mi életünket nem detektívregényszerű kalandnak szánta. Nem olyan összefüggéstelen és értelmetlen eseménysorozatnak, amelyiknek nem tudjuk a végét, hanem az első lapjától kezdve már, igen a Biblia első lapjától, meg az életünk első lapjától, amikor elhangzott a keresztségi áldás, tudta, hogy hova fog vezetni az életünknek az útja. Tudtul adta, hogy egyedül Jézus marad a győztes. És hogy a történelemnek, meg az életünknek a látóhatárán ott áll Valaki, Akinél minden út végetér. Lehet, hogy útközben még sok mindenféle furcsa kaland fog érni, de akkor is tudod, hogy Jézus áll az út végén. És lehet, hogy viharok tépáznak meg, az is lehet, hogy napsütötte vidékeken fogsz majd végigmenni, de utad mindenképpen

Jézus felé vezet. A Vele való négyszemközti találkozás felé. Isten részéről az életem olyan, mint egy pontos szabályok szerint megkomponált fuga, amelyiknél mindig megmarad a téma. Én ugyan sokszor ezt úgy hallom, mintha összefüggéstelen hangok zűrzavara lenne. De akkor is tudom, hogy a legnagyobb mester játszik az Ő hangszerén, és hogy az életemben minden a nagy fináléra irányul. Tehát bizonyos fázisaiban lehet, hogy kaland az élet, de a végkifejlődésében semmiképpen nem az. Más szóval úgy is lehetne ezt mondani, hogy az adventi váradalomban élőember sohase csavargója az életnek, hanem mindig vándora. A csavargónak nincsen végcélja. Teljesen esetleges és alkalomszerűaz, hogy az adott pillanatban éppen hol van, a vándor pedig életének minden szakaszában tudja, hogy útban van a végcél felé. A csavargót viszi a lába, de maga sem tudja, hogy hová, a vándor pedig, ha esetleg nem látja is az utat, mert sötét van, de tudja, hogy hol a cél. Ezért van értelme minden jószándékú emberi törekvésnek, amelyik igazán a javát akarja az emberiségnek. Ezért van értelme annak a nagy összefogásnak, amelyik ezen a földön a békességet munkálja az emberiség számára.

Olvastam egyszer valahol, hogy valaki Amerikába utaztában egy kutyát is látott a hajón. Egy nagy juhászkutya volt, amelyiket a gazdája rábízott a hajó legénységére, míg őmaga repülőgéppel utazott. A kutya ebben a nagy idegen környezetben kutyarosszul érezte magát. El sem tudta képzelni, hogy hol van. Szokatlan volt a számára minden szag, minden helyzet, az egész imbolygó világ. Szegény kutya el sem tudta képzelni, hogy mi az a hajózás és hogy van iránytű és van végcél és van egyszer megérkezés. Mintegy nagy állati nihilizmusban élt. Nem is lehetett megvigasztalni az egész úton. Visszafelé utazóban megint volt a hajón egy kutya, egy kis öleb, de annak ott volt a gazdája. Ez a kutya is idegenül érezte magát ebben a teljesen szokatlan környezetben, ez sem tudta elképzelni, hogy mi történik ottan vele, ez is szűkölt és ez is félt, de amikor már nagyon hangosan dobogott a kis kutyaszíve a félelemtől, akkor nagy kutyabizalommal ránézett a gazdájára, mintha csak azt mondotta volna: ha te is itt vagy, akkor nem is lehet olyan reménytelen ez a helyzet. És ebben megnyugodott. Meg van írva valahol a Bibliában, hogy a csecsemők szája által szereztél magadnak dicsőséget. Hát én úgy érzem, hogy a kutyák tekintete által is szerez az Isten magának dicsőséget. Mi sem tudjuk azt, hogy a nagy hajózási terv milyen törvényszerűségei szerint történik ez vagy az az életünkben. De ismerjük azt a Valakit, Aki ott áll a parancsnoki hídon és Aki ott vár a túlsó parton, a kikötőben. Mert Jézus a kapitány, akinek a hullámok és szél engednek, Aki jár a vízen és egyúttal Ő az a Valaki is, Aki a túlsó parton, a kikötőben vár ránk. Minden bizonytalan, csak ez az egy Valaki a bizonyos. Aki velünk hajózik és Aki felé hajózunk, és Aki elé meg fogunk érkezni.

És ha valaki elfordul ettől az egyetlen szilárd ponttól ebben a világban, leveszi róla a tekintetét, az úgy érezheti magát, mint az a kutya a hajón. Tétován, félelmektől körülvéve, értetlenül egy nagy idegen térben. De hogyha újra Ő rajta nyugszik meg a tekintetünk, akkor megbátorodunk. Nem azt jelenti ez, hogy akkor már többet fogunk érteni majd a hajózásnak a titkaiból, nem, de ismerjük a kapitányt.

Ezek a szüzek olyan emberek voltak, az eszes szüzek, akiknek az élete egyetlen nagy pillanatnak a jegyében telik. Annak a pillanatnak a jegyében, hogy jön a vőlegény. És találkoznak vele. A találkozás pillanatának a jegyében. Vették az őlámpásaikat, kimenének a vőlegény elé. Mert az, hogy a vőlegény jön, az biztos, csak az nem biztos, hogy mikor. Lehet, hogy még ma, az is lehet, hogy egy hónap múlva, lehet, hogy csak 10 év múlva. De éppen a megérkezés időpontjának ez a bizonytalansága az, ami a végletekig felfokozza az éber váradalmat. Tudjátok, valahogyan olyanformán, mint ahogyan iskolában volt, hogy mindig el kellett készülni a leckével, mert sohasem tudtuk, hogy melyik pillanatban fog felszólítani a tanár felelésre. Tehát mindig készen kellett lenni. Éppen így nem tudjuk azt sem, hogy mikor jön elénk, vagy mikor szólít bennünket Maga elé. Nem tudjuk azt a pillanatot, amikor minden, amit olyan nagyon fontosnak, nélkülözhetetlennek tartottunk ebben a földi életben, tehát minden a világon, a sikereink, a kudarcaink, az eredményeink, az eredménytelenségeink, az egészségünk, a betegségünk, a boldogságunk, a boldogtalanságunk, minden egyszer úgy elmerül a hátunk mögött és senki más nem marad, aki érdekel még majd bennünket, egyedül Jézus! Ezért kell vigyázni és ezért kell minden pillanatban számítani Reá. Mert minden óra, amit megérünk, annak az órának, annak az egy pillanatnak a jegyében áll, amikor majd egyedül fogunk megállni szemközt Jézussal. És hogyha valaki úgy tesz, mintha ez a pillanat nem érkezne el az életében, az éppen a csúcspontját hibázza el az életének. Éljünk hát úgy, ahogyan ez a tíz szűz, akik elővették a lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé. „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy melyik napon, vagy melyik órában jön el az Embernek Fia.”

Ámen

Könyörögjünk hát:

"Hinni taníts Uram, kérni taníts, Jézus
Te visszajössz, várni taníts
Majd ha kegyelmesen nézed az életem
Álhassak csendesen, várni taníts!"

479. ének 4. vers

Dátum: 1966. november 27.