Az elhunytak felől való reménységünk

1966. október 30, vasárnap

Lekció: 

  • 1Korintus 15,12-20

Alapige

“Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ővele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, a kik élünk, a kik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, a kik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és eképen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.”

Pár nap múlva lesz halottak napja és tudom, hogy ezekben a napokban szinte mindenki elzarándokol egy-egy régi, vagy frissebben hantolt sírhoz. Őszirózsás, krizantémos sírnál kegyelettel emlékezik meg egy-egy drága életről, kedves személyről, aki valamikor még itt volt és de jó volt, hogy volt - de már nincs. Hát hol van? Mi lett vele? - Ezért olvastam fel ezt a részt most a Bibliából, amelynek címéül a bibliafordítók valamikor ezt írták föl: “Az elhunytak felől való reménységünk.”

Olyan dolgokról van itt szó, amikről valóban csak Isten kijelentésének a fényénél lehet beszélni. Mintha széthúzódnék egy kicsit az a függöny, amelyik eltakarja előlünk azt a (bizonyos) másik, láthatatlan világot, és mi csodálkozva vethetünk egy pillantást annak a világnak a titkaiba, amely felé mindnyájan haladunk. Így kezdi az apostol: “Nem akarom, hogy... bánkódjatok az elhunytak felől, mint azok akiknek nincsen reménységük.” És a végén azt mondja: “Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” Tehát nem kegyes kíváncsiságot akar az apostol kielégíteni és nem is szenzációs leleplezéseket akar közölni a túlvilágról. Csak egyet akar: vigasztalni! Mégpedig azzal a reménységgel vigasztalni, amire följogosít bennünket a Jézusba való hitünk. Mert nekünk olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei között is megbátorít, ami a sírok fölött borongó sötét hangulaton is átvilágít!

Pál apostol azért ír erről a kérdésről a thesszalonikai testvéreknek, mert - a leveléből láthatóan - válságba került a hitük. Annyira benne éltek Jézus hamarosan bekövetkező újra visszajövetelének (visszatérésének) a hitében, váradalmában, hogy azt hitték, meg se hal közülük már senki addig, míg meglátják majd Urukat jönni az ég felhőiben, nagy hatalommal és dicsőséggel. És mégis megtörtént, nyilván többször is, hogy meghalt valaki a gyülekezetből anélkül, hogy Jézus visszajövetelét megérte volna. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt kínzó kérdések merültek föl: Mi történt, mi lett hát a halottainkból, hová mentek, hol vannak? Hát ezek most már kimaradnak az Úr visszajövetelének az öröméből és dicsőségéből?

Ez a kérdés ilyen formán előttünk is ismerős. Hiszen nincs olyan ember, akinek ne lenne halottja. A halál állandóan itt jár közöttünk, mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. Egyszer majd értünk is eljön. Földi jövőnkre nézve ez az egyetlen, amit teljes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, az bizonyos! Ezért borzongat bennünket is a kérdés: Mi lesz akkor, ha majd nekem is mennem kell? Mi lesz belőlem? Hova vezet utam?

Azt mondja az apostol: “Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak...” Ebben az egyébként titokzatos kérdésben van tehát valami, amit biztosan lehet tudni. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra, kitalált elméletekre. E tekintetben nem kell bizonytalanságban és tudatlanságban élnünk, mert itt olyan tényekről van tudomásunk, amelyek egészen biztos alapot adnak a halál utáni reménységeinknek. Mik ezek a tények? - Így mondja az apostol: “Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott...” Tehát két hatalmas tény, megtörtént esemény van. Egyik az, hogy Jézus meghalt! A másik az, hogy Jézus feltámadott!

Jézus meghalt! Gondoljátok csak el, az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, tiszta szent, az egyetlen, aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt. Vállalta a halált. Mégpedig a kárhozat halálát. A bűnért való halálbüntetést - helyettünk! Akkor minket ezzel feloldott a halál adóssága alól. Minket, akik tartozunk a halálnak! Ő a saját halálával kifizette az adósságot helyettünk. Az egyszer kifizetett adósságot pedig nem lehet másodszor is megkövetelni! Az Ő halála helyettünk való elégtétel volt, tehát éppen a haláltól megváltó halál! Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy eggyé legyünk vele, aki eleget tett a bűnért!

És ugyanez a Jézus, aki így meghalt: feltámadott! A halálnak azt a sötét falát, amelyik minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte! Rést ütött rajta! Jézus feltámadásával pedig olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Ez már sohasem fog újra bezáródni. Megnyílt az út a földi életből a halálon át az örök élet felé. Jézus az első a halottak közül. A zsenge. Ahol pedig “első” van - nem csak “egy” -, ott van második és harmadik, ott beláthatatlan sor van, amelyik Jézussal, az első zsengével összekapcsolódva átvonulhat a résen, a nagy áttörés helyén!

Ez a két hatalmas isteni tény: Jézus halála és feltámadása az alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja így az apostol: “Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak a Krisztus által Ő vele együtt.” Azt jelenti ez, hogy a meghalás fizikai folyamatát el kell ugyan szenvedni, tehát meg kell halni, de reménységben halhatunk meg. Abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét, a kárhozatot, a bűn büntetését, már elszenvedte helyettünk Jézus! Tehát Ő nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál “ítélet-mivoltától”, a halál fullánkjától, a kárhozattól! Sőt! Aki hisz a meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban, máris részesül az Ő megváltó halála és feltámadása áldásában! Valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Jézussal és feltámadott volna Jézussal. Mintha már ő maga is ugyanúgy, mint Jézus, túl lenne a halálon, síron, poklon. Ott lenne az örök élet világában, ahol Jézus van. Együtt Jézussal! Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak “mintha”, hanem “valóban” is elkezdődött számunkra az örök élet!

Mi a meghalt és feltámadott Jézusban hiszünk. Hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Jézussal összetartozunk! Ugye hisszük? Nos, akkor ránk is érvényes az, amit az apostol így mond tovább: “Az Isten előhozza azokat, akik elaludtak a Krisztus által vele együtt!” Előhozza a halálból is, amibe bele kellett merülniök. Előhozza! Mintegy kihalássza, kivonja, kiemeli onnan. Úgy, ahogyan Jézust! Ez az “Ő vele együtt” a halál határain túl is érvényes. Aki a halálon innen “Ő vele együtt” élt, az a halálon túl is “Ő vele együtt” van! A meghalt és feltámadott Jézussal való életközösség - amit már itt a földön megélhetünk hit által -, tovább tart a meghalás után is. Aki hisz Jézusban az Ő saját szavai szerint, “ha meghal is él!” #Jn11,25 A meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását.

A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti. Tudniillik a mulandóság végét. De maga az élet, amit Jézusban már megtalált, megy tovább, sőt ott teljesedik ki teljes pompájában és dicsőségében. Jelenti azután a meghalás a hitnek a végét is. Hiszen minden, amit hitt, azt már mind látja. A hit látássá lesz! Jelenti a meghalás a reménység végét is, hiszen minden, amit addig reménységben hordozott, akkor már beteljesül, minden reménység valóra válik. Nincs hát szükség többé hitre, sem pedig reménységre!
Íme ilyen diadalmas, boldog reménységgel tekinthetünk azok után, akik elaludtak! Ugye milyen igaza van az apostolnak, amikor azt mondja: “Ne bánkódjatok, mint azok, akiknek nincsen reménységük!” Lehet azért, hogy bánkódjatok is, de sohase úgy, ahogyan azok, akiknek nincsen reménységük a halállal szemben. Nekünk még a legfájdalmasabb gyászunk bánatát is beragyogja valami boldog reménység!

Hol vannak hát a halottaink? Mi lett velük? Ha hittek itt Ő benne, úgy “Ő vele együtt” vannak! Ott vannak az Úrnál! Úgy szoktam mondani, hogy Jézus mellett vannak, csak másik oldalról. És így mi is, akik még itt vagyunk, mennél közelebb vagyunk Jézushoz erről az oldalról, annál közelebb lehetünk azokhoz is akik a túlsó oldalról vannak szintén mellette.
Ha kimégy most majd a temetőbe, ne úgy gondolj a kedvesedre, hogy az már ott porlad a sírhant alatt. Nem annyi maradt belőle, amennyi belefér egy urnába. Nem! Hanem az a valaki, akit szerettél, aki a szemén át kinézett rád, a karjával megölelt, aki ajkával megszólított, a szívével szeretett téged, az a valaki ott van Ő vele együtt. Jézussal együtt él! Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene! Az eltúlzott temetői kultusz nem a hívő embernek a szokása. Persze, halottaink földi maradványait kegyelettel őrizzük, sírjukat rendben tartjuk. Egy-egy virággal is díszítjük, de sohasem azzal a tudattal, hogy most teszünk értük valamit, hiszen ők nem ott a temetőben vannak! Sokkal közelebb vannak hozzánk, mint egy sírhant lehet! A bennünket körülvevő örökkévalóságban, a velünk is együtt lévő Jézussal, ők is Ő vele együtt vannak!

Ezért nincs szükség arra, hogy érettük imádkozzunk. Hálát adhatunk értük. Megköszönhetjük, hogy megérkezhettek már oda, ahová mi még csak útban vagyunk - de mit kérhetnénk még számukra? Mit kérhetünk még olyan valaki számára, akinek a hite már látássá vált, reménysége beteljesült, megérkezett, élete kiteljesedett, együtt van az Úrral?! Mit kérhetünk még? Nincs szükség a halottakért való könyörgésre, hiszen ott vannak az Úrral! De még valami hiányzik, még valamit várnak, még valaminek történnie kell. A földön élő hívők is ugyanebben a váradalomban élnek. Csak mi testben várunk, ők lélekben. Arra várunk mind, amit az apostol így ír le: “mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe, a levegőbe és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk!”

Tehát Jézusnak ez az utolsó, látható megjelenése még hátra van. Azt a riadót, arkangyali szózatot, isteni harsonát úgy értsük, hogy az Úr visszajövetele a földön reális, látható és hallható valóság lesz. Látni és hallani fogunk valamit. Az apostol harci és győzelmi hangot hall. A visszatérő Jézus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni!

Ezzel az isteni ténnyel kapcsolatban említi meg az apostol a feltámadást. Így mondja: akik elaludtak, feltámadnak! Persze, nem úgy támadnak fel, ahogyan sok zavaros elképzelés megjelentette már, hogy megnyílnak a sírok és kijönnek megelevenedve a holtak. Nem! Nem az a test támad fel amelyik eltemettetett, vagy krematóriumban elégettetett. Helyesebben: nem testünknek az anyaga támad fel, nem az az 50 -70 kg hús, vér, csont, izom. Ami a földből vétetett, a földbe tér vissza. Elporlad. És teljesen mindegy, hogy miként: évszázadok alatt oxidálódik-e a föld alatt, vagy pár óra alatt egy krematóriumban. “Hús és vér nem örökölhetik Istennek országát.” #1Kor15,50 Ami föltámad, az tehát nem a testünk anyaga, hanem a testünknek az a titokzatos formája, lényege, amiről rá lehet ismerni egymásra, amiben kinek-kinek az egyénisége jut kifejezésre, a megkülönböztethető egyénisége. Az tehát, hogy föltámadunk azt jelenti, hogy nem olvadunk bele az örökkévalóságban egy-egy lelki masszába, mint az esőcsepp a tengerbe, hanem odaát is megmarad a megkülönböztethető formát viselő egyediségünk. A volt földi énünkkel való személyazonosságunk. Épp ez ad egészen komoly alapot a sokak által óhajtott viszontlátás reménységének!

A hangsúly tehát nem a részletekben van. Nem azon, hogy mindez miként megy végbe? Hanem azon, amit végül az apostol így mond: “Ekképpen mindenkor az Úrral leszünk!” Tehát ahol az élő Jézussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás, sem ezen, sem a következő világon. Aki itt az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz! A földön, a halálban és a halál után. Mindez a halál utáni nagy reménység éppen nem menekülést jelent a földi élet problémái elől. Sőt! A feltámadást hívő ember éppen nem olyan valaki, aki a földi világot egy mennyei világért elhanyagolja, hanem még komolyabban veszi azt. Éppen azért érdemes szeretni, szolgálni, áldozatot hozni, becsületesen élni, mert tudjuk, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézusé! Ha a halállal minden lezáródna, azoknak volna igazuk, akik önzők, uralkodni vágyók, élvhajhászók. Akik azt mondják: “együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” Éppen az ad erőt a jóra, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az életnek a halál utáni kiteljesedésében! Ennek a reménységnek a biztató fénye világítja meg az élet legsötétebb útszakaszait is. Ekképpen bizonyos az út vége, mert tudjuk hova vezet! Éppen ez teszi igazán fölszabadulttá és derűssé az egész földi életet is, hiszen nem fenyegeti már a halál!

Ámen

Dátum: 1966. október 30.