Imádságban meg nem restülni!

1966. szeptember 25, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni; Mondván: Volt egy bíró egy városban, a ki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jól lehet Istent nem félek és embert nem becsülök; Mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltának éjjel és nappal, ha hosszú tűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar. Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?”

Jézus néha meglepően merész hasonlatokat használ. Íme, ebben a példázatban is egy igazán kétes erkölcsi érzékű bíró alakját mutatja fel, hogy általa érzékeltesse, miként viszonyul Isten a mi imádságainkhoz. Próbáljuk hát megérteni belőle Jézus tanítását.
Az az özvegyasszony, aki a példázatban szerepel, nem más, mint az imádkozó gyülekezet. Képzeljünk el, pláne a régi világban, egy özvegyasszonyt! Nincs védtelenebb valaki nála. Ki van szolgáltatva mindenki kénye-kedvének. Jelentéktelen valaki, akit el lehet hanyagolni, akit félre lehet tenni, aki nem játszik szerepet már a társadalomban... És a gyülekezet: ilyen védtelen valaki ebben a világban, jelentéktelen tényező a világ hatalmasai, befolyásosai között, elhanyagolható tényező a társadalomban... Nincs senki, aki a pártját fogja, akire számíthatna, aki mellé állna...

És mégis, amikor ez a védtelen, elhagyatott özvegyasszony, ez a gyülekezet összeteszi a kezét imádságra: a szó szoros értelmében nagyhatalomként szól bele a világ sorsának az intézésébe. Mert Isten az imádkozó gyülekezetet jogosította föl arra, hogy részt vegyen abban a kormányzásban, amit Isten gyakorol a világ fölött. Ismeritek ugye azt a régi ótestamentumi történetet, amelyikben Sodoma és Gomora sorsa tíz igaz embertől és egy imádkozótól függött? Vagy azt a másikat, amelyben arról van szó, hogy Mózes imádkozott a hegyen, míg népe csatát vívott az amálekitákkal a völgyben, és a csata kimenetele aszerint alakult, hogy hogyan tartott ki, vagy hogyan fáradt bele Mózes az imádság szolgálatába. Ezek a régi történetek is arról beszélnek, hogy az imádságnak, az imádkozó gyülekezetnek történelmet formáló hatása lehet... Ebben a példázatban is erről van szó. Íme, így vonja le a tanulságot: „Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszú tűrő is irántuk! Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar.”

Nem túl merész állítás ez? Hát nem úgy van-e a világban, hogy az erőviszonyok döntik el a kérdéseket, a gazdasági és katonai erőviszonyok formálják a történelem alakulását? Ezek szoktak lenni azok a lényeges tényezők, amelyek a történelem sakktábláján a döntő szerepet játsszák, meg azok a kimagasló egyéniségek, akik ezek fölött az erők fölött rendelkeznek... Igen, ezt látjuk. És Jézus mégis azt mondja, hogy Isten az imádkozóknak ad részt a világ kormányzásában, hogy az imádkozó gyülekezet az, amelyik legfelső fokon beleszólhat a maga könyörgéseivel a népek sorsának az alakulásába, a világ békességének a problémájába. Ha ez tényleg így van, márpedig Jézus komolyan gondolta, amit mondott, akkor szinte hátborzongató felelősség van minden imádkozó emberen és minden imádkozó gyülekezeten.

Jézus gyülekezete ebben a világban olyan jelentéktelen tényező, mint egy védtelen özvegyasszony; nincs katonai és politikai hatalma, gazdasági ereje. Nem is volna jó, ha volna, nincs is rá szüksége, mert Isten a gyülekezet kezébe egészen másfajta fegyvert adott: az imádságot, azt a csodálatos eszközt, amivel közbenjárhat a legfőbb hatalomnál, Annak a trónusánál, Aki egyedül dönt legfelsőbb fokon a világdráma alakulásában, kibontakozásában, a háború és a béke, az áldás és az átok, a büntetés és a jutalmazás kérdésében! Egy nagy teológus szavai szerint: az a szegény özvegyasszony, a gyülekezet, foglalja el a stratégiai kulcspozíciót a világ eseményeinek az alakításában. A gyülekezet különlegesen is Isten szívén fekszik. És a gyülekezetnek ígérte Isten, hogy ez a szív nem lesz süket azok iránt, akik Ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal. És aki az Isten szívére befolyással van, az kormányozza a világot.

Az a szegény özvegyasszony tehát valóban világhatalom! Az az imádságra összekulcsolt kéz valóban félelmetes, de áldott fegyver ebben a világban. Tudjuk-e ezt? Nem kellene-é ezt a fegyvert sokkal tudatosabban belevetni például a vietnámi háborús megoldásnak az alakításában? Meg az atomerő békés célokra való felhasználásának a nagy ügyében? Nem lenne-e békésebb és nyugalmasabb az élet ezen a Földön, ha ez a védtelen özvegyasszony, ez a „nagyhatalom” jobban betöltené a neki szánt feladatát, a szerepét a világ sorsának az intézésében? Ha valóban elhinné, amit Jézus így mondott: „Hát az Isten nem szolgáltat-e igazságot az ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal...?” Lehet ennél nagyszerűbb szolgálata a gyülekezetnek ezért a világért, mint Istenhez kiáltani érte éjjel és nappal? A legtöbb és legsúlyosabb imatémát a napilapok kellene, hogy szolgáltassák az imádkozó embernek. Indított már téged valaha imádságra, könyörgésre az újságolvasás? Ennek az Igének az alapján azt merném állítani, hogy sok minden másként alakulna ezen a csillagzaton, amelyen élünk, ha a gyülekezetek imagyűrűje fonná körül. Merjünk hát élni tudatosan ezzel a nagyhatalmi pozíciónkkal és merjük használni ezt a csodafegyvert!

Nézzétek, ez az özvegyasszony itt a példázatban szinte terhére volt annak a bírónak, annyit molesztálta. Nem fáradt bele, mindig újra visszament hozzá, mindig újra előtárta a problémáját. Ezért mondja Jézus: mindig imádkozni kell és meg nem restülni. Isten nem veszi zokon a zaklatást. Sőt, éppen azt látja benne, hogy komolyan vesszük az Ő ígéreteit. Nem illetlenség és nem alkalmatlanság az, ha valaki „éjjel-nappal” kiált Hozzá. Sőt, éppen ebben látja a gyermeki bizalmat. Jó az, ha valaki ostromolja az eget! Talán éppen az a baj, hogy nem ezt tesszük. Nézzétek, ha Jézus nem élt volna ezen a Földön, ha az Ő keresztje nem lett volna bizonysága annak, hogy Isten szeret bennünket, hogy Ő a szívét hagyta értünk széttépni ott a Golgotán, akkor valóban gőgös beképzeltség lenne azt hinni, hogy csak úgy egyszerűen odaállhatunk eléje a kéréseinkkel, hogy zaklathatjuk Őt, a mindenség Urát a mi apró csillagunk ügyes-bajos dolgaival. Hogyan is juthatna egy ember valaha arra a gondolatra, hogy Istent érdekli az ő problémái? De most, hogy Jézus itt járt: jöhetünk, méghozzá Jézus nevében! És Isten örül neki, mert erről látja, hogy hiszünk Benne, hogy komolyan vesszük Őt, hogy gyermeki bizalommal vagyunk iránta. Jézus arra buzdít, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni”, azaz bele nem fáradni, nem elveszíteni a kedvet, a reményt, a bizalmat, hogy nem hiába...!

Nos, erre nézve különösen jó példa ez az özvegyasszony. Ő azután igazán kitartóan járt a nyakára ennek a bírónak, úgy, hogy végül a bíró azért segített rajta, mert amint mondta: „terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom, hogy szüntelen rám járván, ne gyötörjön engem.” Az asszony kitartása azzal függ össze, hogy az a bíró alapjában véve hitvány ember volt és kőből volt a szíve, sokáig kellett ostromolni, míg elért nála valamit az asszony. De éppen ez a közömbösség mögé rejtett igazságosság sarkallta az asszonyt a végsőkig való kitartásra. Ebben is komoly tanítása van Jézusnak hozzánk. Mert néha éppen ilyen keményszívűnek, érdektelennek látszik Isten is! Mintha egészen hiába kiáltana hozzá az ember! Az imádságunk néha olyan telefonáláshoz hasonlít, amelynél a túlsó oldalon senki sem jelentkezik, vagy mintha visszatenné valaki a kagylót, amikor éppen a problémánkról akarunk vele beszélni. A sorsunkat néha mintha vak véletlen irányítaná anélkül, hogy valami jelét fölfedeznénk benne egy magasabb, szeretettel teljes gondolatnak. Az ember csak kiált, kiált, és nem jön rá válasz! Mintha tengerparton a nagy víz zúgásába kiáltana bele valaki... Elnyeli a hangot a végtelen óceán... - Kinek ne lettek volna már ilyen élményei az imádsággal kapcsolatban? Ilyenkor az ember fásultan beletörődik a változtathatatlanba, vagy kétségbeesik, elveszti a kedvét mindentől, vagy titokban az öklét rázza a fölötte bezárult ég felé... Nos ezt a példázatbeli özvegyet éppen a bírónak ez a titokzatos hallgatása sarkallta még erősebb rohamra, még kitartóbb könyörgésre...

Vajon nem azért hallgat-e Isten is néha, hogy megtanítson általa valamire? Arra, hogy nem kell rögtön elcsüggedni, megharagudni, megsértődni, megadni magunkat, hogy hát akkor jöjjön, aminek jönni kell, hanem éppen ellenkezőleg: a Vele való beszélgetésben, az Ő zaklatásában szüntelenül kapcsolatban maradni Vele. Az egész példázatot arra való buzdítással mondta el Jézus, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni!” - Vajon nem azért hallgat-e néha Isten és nem azért vár-e, hogy annál komolyabban és annál vágyakozóbban zörgessünk Nála?! Talán éppen azt akarja, hogy még szenvedélyesebben keressük Őt. És közben Ő már rég megtalált bennünket!

És itt látszik azután igazán, milyen óriási különbség van Isten és e példázatbeli bíró között! Ez a bíró kétségtelenül, valóban olyan is, mint amilyennek Isten a kishitűségünkben látszik! Ez a bíró valóban keményszívű, igazságtalan - Istent pedig csak a mi hitetlenségünk látja olykor annak. Az a bíró végül csak azért enged, mert az asszony terhére van a sok zaklatással. „Hát az Isten - mondja Jézus -, mennyivel inkább szolgáltat igazságot az Ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal?” Érzitek ebben a finom iróniáját Jézusnak? Mintha azt mondaná: Ti, az úgynevezett hívők, rögtön elcsüggedtek, amint Isten rögtön az első sóhajtásotokra nem áll rendelkezésetekre, pedig ha késik is pillanatnyilag a vigasztalásával, segítségével, csak azért teszi, hogy lássa, milyen hűek tudtok maradni Hozzá, mennyire bíztok Benne! Pedig csak arra vár, hogy olyankor jöjjön az Ő szabadításával, amikor nem is várnátok és olyan módon, ahogyan el sem képzelitek... Ilyenek vagytok ti! Nézzétek csak ezt az özvegyasszonyt, aki igazán egy hamis bíróval állt szemben és mégsem csüggedt el, mégis kitartott! Neki egy olyan szívet kellett meglágyítania, amelyik keményebb volt a kőnél! Nektek pedig a ti imáitokkal Istennél már csak egy nyitott ajtón kell belépnetek! Ha még egy ilyen szívtelen bíró is hajlik egy védtelen özvegy kérésére, hát még akkor „Isten, a csupa szív Isten ne szolgáltatna igazságot az Ő választottaiért, akik Ő hozzá kiáltanak? Bizony mondom néktek, hogy igazságot szolgáltat hamar!” Ne féljetek hát: egy még nem teljesített kérés nem annyi, mint egy már megtagadott kérés! Ha még nem teljesítette valamilyen kérésedet, amit éjjel-nappal kiáltva küldtél Hozzá, nem jelenti azt, hogy már megtagadta tőled azt a kérésedet! Ezért mondta éppen az egész példázatot arról, hogy „mindig imádkozni kell és meg nem restülni!”

Van itt a példázat legvégén még egy komoly figyelmeztetés: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” Az imádság a hívő ember lelki készenléte, az éber várás, Krisztus-várás eszköze. Egy dolog biztos, az, hogy imáink meghallgattatnak odafent. De, hogy vannak-e imádkozó, igazán imádkozva Jézust váró emberek idelent, az már nem olyan biztos! Mi úgy szoktuk kérdezni: „Hol van egy Isten, Aki meghallgat?” Isten pedig így kérdezi: „Hol van egy ember, aki imádkozik?” Vajon melyik kérdésnek van igaza? Az Embernek Fia mikor eljő, talál-e hitet a földön? Mert az Embernek Fia eljön, amikor annak itt lesz az ideje. De lesznek-e akiknek tart majd még a lámpásaikban az imádság olaja? Lesznek-e ilyen világító pontok a földön, amiről Jézus az Ő imádkozó híveit felismeri, vagy csak nagy-nagy sötétség és alvás várja Őt? Vajon te, meg én ilyen világító pontok leszünk-e, vagy mi is megrestülünk?

Íme, kérdéssel zárul a példázat: „Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” Ki-ki feleljen rá a saját nevében!

Ámen.

Lelkek éjét oszlatni fénnyel: Reád az Úr ezt bízta, lásd,
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével A bűnösnek szabadulást.
Az Isten vérét adta értünk; Láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel Te is adod egész magad.

472. ének 3. vers

Dátum: 1966. szeptember 25.