Mibe kerül néked a keresztyénséged?

1966. augusztus 28, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„És dicséretet énekelve kimenének az olajfák hegyére. És monda nékik Jézus: Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem; mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.”

Megdöbbentően szokatlan, sőt visszatetszőszavak ezek annak a Jézusnak a szájából, Aki úgy él a hívők köztudatában, mint a szeretet, jóság, türelem, irgalmasság megtestesülése! Mintha önmaga csinálna magának ellenpropagandát... Az, Aki egy másik alkalommal így hívta a sokaságot magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok...” most mintha szándékosan visszarettentené az embereket önmagától... Ahelyett, hogy hívná a sokaságot, szinte elküldi magától. Máskor bíztat, hogy „Én örök életet adok néktek”, most pedig figyelmeztet: „Gondoljátok jól meg, hogy mibe kerül számotokra ez az élet, - meg tudjátok-é adni az árát annak, hogy engem kövessetek?!” Ahelyett, hogy fellelkesítene, szinte lefékez! - Hogy lehet ezt összeegyeztetni?!

Az evangéliumi leírás szerint akkor mondott Jézus ilyen különös szavakat, amikor éppen nagy sokaság ment Vele, amikor sokan ott tolongtak körülötte, amikor rengeteg ember csüngött a szavain, amikor a legjobban ki lehetett volna használni az alkalmat a tömegsikerre, és éppen ekkor hűti le a lelkesedést, mondván: „Vigyázzatok, csináljatok előbb komoly lelki számadást, hogy mibe kerül számotokra az az élet, amire én vezetni akarlak benneteket!” - Mindenesetre az ellenkezőjét teszi annak, amit általában a népszónokok szoktak tenni.

De hát miért teszi ezt Jézus? - Talán egy másik kérdést kellene előbb feltennünk: mit keresett az embereknek az a nagy tömege Jézusnál? - Nos, itt azután már egészen közel kerül a példázat hozzánk. Mert ma is van sok-sok ember, aki ugyan nem nagyon zavartatja magát azzal, hogy mit szól Isten az életéhez, de azért mégis szeretne a szent dolgokkal kapcsolatban maradni, ha akár milyen vékony szállal is. Templomba is elmegy olykor, mert olyan jó hatással van az idegeire az orgona zúgás, meg az a más fajta légkör... Nem akar egészen elszakadni az Isten világától és teljesen elmerülni egy Istentől elidegenedett világban. Biztosítékul, hogy ha minden más kötél már szakad, még egy kevés kis vallásosságot azért ott őriz a szívében valahol.... Azután más fajta emberek is vannak a Jézus körül járó sokaságban. Olyan két úton járók. Olyanok, akik nagyon szívesen hallgatják a prédikációt, olykor erősen a hatása alá kerülnek, de másnap már, amikor elindulnak a munkába, semmi hatással nincs rájuk a vasárnap hallott, vagy reggel olvasott Ige. A templom és a világ két különbözőélettér a számukra, az Istenben való hit és a hétköznapi élet két különbözővilága, amelyiknek semmi köze egymáshoz... Kint a világban a másik ember már csak a kolléga, vagy a konkurens, de nem az a felebarát, akiben Jézus jön feléjük. Tehát olyan emberek, akik sohasem számolnak le azzal, hogy - „Hol is állok én tulajdonképpen? - Kihez is tartozom hát én valójában? - Tényleg az Istenhez, vagy talán nem is egészen...? Vállalom én igazán a Jézushoz való tartozást mindenestől, vagy csak úgy féligmeddig? Leszámoltam én már azzal, hogy mit jelent az Ő követése?”

Igen, ilyen embereket lát Jézus maga körül. Ilyenekkel vannak tele a templomok. Talán ez is! Itt a Pasaréten! És Jézus azt is látja, hogy ezek az emberek tulajdonképpen boldogtalanok. Miért? - Egyszerűen azért, mert meg van osztva a szívük. Akarják Istent, de csak egy kicsit! És ez a kicsi éppen elég arra, hogy nyugtalanná tegye a lelkiismeretüket és megzavarja a lelki nyugalmukat. - Igen, kell az Istenből is valami, de főleg nem olyan sok, hogy akadályozzon a saját szívünk vágyainak a teljesítésében, pláne nem olyan sok, hogy teljes hátraarcot kelljen végrehajtani miatta bizonyos dolgokban. És éppen ez által billen meg a lelki egyensúlyi helyzet. Mert aki Isten és a világ között ide-oda leng, aki kétfelé sántikál, két úton jár, aki részint hívő, részint világi életet akar élni: egészen bizonyosan boldogtalan lesz.

Ha valaki csak egy kicsit akar Istenből, egy kicsit akar az örökkévalóságból, az nagyon veszedelmes dolog, mert az a kicsi csak arra jó, hogy az embert nyugtalanná tegye. Ha tudniillik valaki ilyen fél-keresztyén, félig-meddig keresztyén, akkor ennek kettős konzekvenciája van: az egyik az, hogy irigykedve gondol arra a másikra, a teljesen hitetlenre, hogy annak minden szabad, nem zavartatja magát lelkiismereti konfliktusokkal, ha a szíve vágya szerint át kell gázolni az útjában állón, - vagy alkalma adódik egy illegális viszony kihasználására, vagy egy kis adócsalásra... De a fél-keresztyénnek gátlásai vannak, beleütközik a lelkiismeretébe, ha ilyesmit akar csinálni. - Nem tudja már olyan zavartalanul élvezni a bűn

„jó” ízét, mint egy világfi. - Viszont, s ez a másik, nem is olyan szent, hogy legalább az Istennel való közösség öröme és békessége kárpótolná a lelkét az illegális örömök helyett. Nincs igazán otthon sem a világban, sem az Istennél. A világi élet nyugtalanná teszi, az Istennel való élet pedig komorrá, örömtelenné. Nem érzi igazán jól magát sem az egyikben, sem a másikban. - Ha igazán, őszintén, teljesen csak az Isten útján járna, tele lenne örömmel, céltudatossággal, határozottsággal, erővel. De aki Istent nem teljes szívvel kívánja, az mindig úgy érzi, hogy Isten a számára csak fék, akadály, gátlás. Viszont, aki teljes szívvel az Övé, csak az tapasztalja meg azt, hogy az Istennel való kapcsolat jelenti életében a motort, az erőt, a felszabadulást, a lelkesítést, és hogy semmi nincs a világon, ami olyan örvendezővé és boldoggá tenné, mint éppen a Jézus követése.

Így talán érthetőbbé válik, miért akarja Jézus ilyen radikális döntés elé állítani azokat, akik körülötte nyüzsögnek. Olyan ez, mint amikor az orvos azt mondja a betegnek: Itt csak egy radikális operáció segíthet. - Tehát azért használ Jézus ilyen kemény szavakat, mert éppen ebből a félig-meddig való állapotból akar megszabadítani. Azt mondja: Ha követni akarsz, és valami hasznát is akarod látni az én követésemnek, akkor bizony le kell számolnod az életedben bizonyos dolgokkal, akkor vannak olyan dolgok, talán egy vágy, vagy érzés, vagy titkos kapcsolat, vagy szenvedély, vagy terv, vagy fantáziakép, amit bizony keresztre kell feszíteni, halálba kell adni. Mert ameddig radikálisan le nem számolsz mindennel, amit Isten bűnnek lát benned, addig úgy sem tudsz igazán megbékélni Istennel! „És valaki - mondja Jézus - nem hordozza az őaz én tanítványom!” keresztjét, és nem én utánam jő, nem lehet
- Addig mindig kétfelé sántikáló marad a keresztyénséged és nem tudsz igazán megbékélni sem Istennel, sem önmagaddal! Tehát Jézusnak ezek a kemény szavai is csupa könyörületből, irántunk való féltőszeretetből fakadnak. Hiszen azért akar elvenni valamit, hogy sokkal többet, hogy igazán mindent adhasson! Tehát teljes és határozott döntésre szólít fel! Igazán tanítványai akarunk-e lenni, vagy csak olyan jóindulatú érdeklődők, „Mitläuferek”?
Így talán jobban érthetőJézus szigorúsága. De még így is olyan riasztóan hatnak ezek a szavai: „Ha valaki én hozzám jőés meg nem gyűlöli az őatyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvérét és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom!” Ugyanaz a Valaki, Aki még az ellenségnek is a szeretésére buzdít, hogyan kívánhatja a legközelebbi hozzátartozók gyűlölését?! - Én azt hiszem, Jézus szándékosan választotta ezt a nagy, nem az Ő szájába való szót, valahogy úgy, mint amikor valaki bekapcsolja a szirénát, hogy félelmetes vijjogásával figyelmeztessen valamiféle veszedelemre. Jézus is itt egy alattomos veszély ellen akar alarmírozni! Mintha azt mondaná: „Vizsgáld meg jó alaposan az életedet és a legkedvesebbjeidhez való kapcsolatodat is abból a szempontból, nincs-e benne olyan valami, ami eltávolít téged Éntőlem.” Vegyük csak ezt szemügyre:
vannak olyan viszonyulások, ahol természetes és magától értetődőaz, hogy az ember szeretettel viszonyul a másikhoz. Ilyen az embernek a szüleihez, gyermekéhez, hitvestársához, testvéréhez, tehát legközelebbi hozzátartozóihoz való viszonya. Nos, de még az ilyen szeretet-viszonyban is lehetséges, hogy az ember általa közelebb kerül Istenhez vagy eltávolodik Istentől. A nagy Kísértőmég a szeretetet is fel tudja használni arra, hogy elválasszon általa valakit Istentől. Már pedig a szeretet mégis a legmagasabbrendűérzés, és mégis az is lehet bűnös! Veszélyes!

És itt nemcsak valami illegális szeretet-viszonyról van szó, hanem a leglegálisabbról is, olyanról is, mint egy anyának a gyermeke, vagy mint egy férjnek a felesége, vagy mint egy testvérnek a testvére iránti szeretetéről. Természetesen helyénvaló az, hogy valaki szereti az anyját, a testvérét, vagy a gyermekét, de az már nem mindegy, hogy hogyan szereti! Van olyan szeretet is, amelyik nem egyéb, mint puszta egoizmus, önzés. Van olyan szülői majomszeretet, amelyik többet árt a gyermekének, mint használ. Elkényezteti, becézi, fölcicomázza a gyermekét, védi, oltalmazza, mindent megtesz érte és helyette, hogy semmiben szükséget ne lásson. De nem marad ideje sem arra, hogy elgondolkozzon afelől, hogy belül mi van annak a gyermeknek a lelkében? Mi dúl, milyen ösztönök, vágyak fejlődnek... Vajon azokat, akiket a legjobban szeretünk, felkészítettük-e valaha is arra, hogy mitévők legyenek, ha egyszer szembe találják magukat a bűnnel, szenvedéssel, halállal, az élet nagy realitásaival. Megpróbáltuk-e odavezetni őket is ahhoz az Úrhoz, Aki ezeken a problémákon átsegítheti őket? Úgy tudjuk-e elfogadni éppen a szeretteinket Isten kezéből, mint ránk bízott drága feladatot, akikkel egyszer el kell számolnunk Annak, Akitől kaptuk? Nos, ilyen szempontok szerint mérhetőle, hogy a gyermekem, vagy a házastársam iránt való szeretetem közelebb visz-e Istenhez, vagy eltávolít?

Egy édesanya például, aki a gyermekének sohasem adott egyebet, mint azt a majomszeretetből fakadó gondoskodást, amit a természetes anyai ösztöne diktált, ha egyszer elvétetik tőle az a gyermek, talán baleset vagy betegség következtében, nem is tud mást tenni, mint sírva panaszkodni: „Hogyan engedhette meg ezt az Isten?” - Aki így beszél: jobban szerette a gyermekét, mint az Istent. Ez persze emberileg nagyon is érthető, ki merne ítéletet mondani fölötte? - De mégis: aki a gyermekét minden nap Isten kezéből fogadja el, vagy akár az élettársát, vagy az édesanyját, aki a szerettét minden nap újra odaviszi Isten elé imádságban és akinek az a legfőbb vágya, hogy őis az Istennel való élet békességében járhasson, az a legnagyobb veszteségben is megtalálja a békességét abban a bizonyosságban, hogy kedvese jó helyen van az Atyánál! Az ilyen szülőnemcsak természetes, ösztönszerűszeretettel szerette a gyermekét, hanem úgy is, mint Isten ajándékát, aki fölött azonban Isten fenntartotta a jogot magának. Nem arról van tehát szó, hogy gyűlölje meg valaki a gyermekét, vagy azt, akit szeretnie kell, hanem arról, hogy jól szeresse, helyesen - mintegy a Krisztusban, ahogy Pál mondja sokszor így: „Szeretteim a Krisztusban,” mintegy Jézuson keresztül. Aki a szerettei iránti érzéseit Jézuson keresztül áradva hagyja megtisztulni, az tapasztalja meg, milyen öröm és boldogság, milyen erőés pozitív segítség így szeretni a másikat!

Tedd le, ne csak az ellenségeidet, hanem a szeretteidet is úgy az Isten kezébe, akár itt élnek még a földön, akár ott túl már az örökkévalóságban, hogy ne legyenek akadály közted és az Isten között, és akkor tapasztalod meg, hogy Jézus azt, akit vagy amit kiszolgáltattál Neki, mindig úgy adja vissza, mint egészen újat és mást, szebben, jobban, vagy még itt a földön, vagy az örökkévalóságban. Tehát ne csak bűneinket tegyük le eléje, hanem a legtisztább érzéseinket is, mert még a szeretetünk is megváltásra szorul, a legtermészetesebb szeretetviszonyulásaink is csak Jézus által tiszták.
Nos hát igen: aki tornyot akar építeni, készítsen előbb költségvetést, aki hadat indítani, mérje fel az eshetőségeket, aki Krisztust akarja követni, számítsa ki, mibe kerül ez neki. Persze, olyasmit, mint lelki békesség, nyugodt lelkiismeret, félelmektől, gondoktól felszabadult élet: ilyesmit mindnyájan szívesen elfogadnánk. Én már hallottam nem is egyszer, amikor egy-egy ateista azt mondta egy keresztyénnek: „Tulajdonképpen irigylem a hitedet. Neked van Valakid a mennyben, Aki gondol rád, Akire rábízhatod magad. Vagy legalább is boldog vagy, hogy ezt hiszed, hogy van Valakid a mennyben...!” - Igen, Jézus javait, gazdagságát mindnyájan szívesen elfogadnánk. - DE...! De ez nem megy - a kereszt nélkül! Mindnyájunk életében vannak dolgok, amiket le kell tenni, keresztre kell feszíteni, amiktől búcsút kell venni, föl kell áldozni..., még ha százszorosan kárpótol is érte az Isten! - De előbb késznek kell lenni az áldozathozatalra. - „Keressétek először Istennek országát”, vagyis adjátok először magatokat egészen Isten uralma alá, szolgáltassátok ki magatokat először egészen Istennek, és azután minden megadatik néktek, - minden: a megtisztult lelkiismeret, a gyermeki gondtalanság, a félelemtől való felszabadulás, a megújult viszonyulás a másik emberhez, a visszanyert önbizalom és életcél, a tiszta élvezete mindannak, ami szép ezen a földön - mindez megadatik néktek!

Akkor más szemmel látjuk majd a madarakat az égen, meg a felhőket, meg a levegőt, meg a virágot, meg az embereket, meg a sorsunkat, meg a szeretteinket, meg a halottainkat, meg az ellenségeinket, meg a felebarátainkat, - mindent! Mert minden-minden megváltozik ott, ahol Jézus az Úr! - Másként lát a szem és másként ver a szív. - És mindenben, ami fájdalmas és ami nehéz, nyúl felénk egy drága átszögezett kéz, amelyik soha el nem ereszt! -

Ámen.

Lelkem, teljes üdv a részed,
Hagyd a bút s a gondot el;
Légy vidám, ha meg-megérzed:
Tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el: ki Lelke éltet,
Milyen Atya mosolya;
Megváltód meghalt teérted:
Mit bánkódnál, menny-fia?

426. ének 3. vers

Dátum: 1966. augusztus 28!