4. Thiatirai gyülekezetnek

1966. június 19, vasárnap

Lekció: 

Sorozat: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Tudom a te dolgaidat, és szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet, és hogy a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél. De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, a ki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.”

A hét levél közül, amit Jézus a kisázsiai gyülekezetekhez írt, ez a leghosszabb, pedig a hét közül ez a legkisebb gyülekezet. Az látszik ebből, hogy Jézus sohasem ahhoz szabja a mondanivalóját, hányan hallgatják, - a Tőle kapott áldások mértéke sohasem attól függ, hogy ketten-hárman borulnak-e a Biblia fölé, vagy hatalmas, fényes templomot zsúfolásig megtöltő, előkelőgyülekezet sereglik köréje. Jézus szavainak súlya és érvénye sohasem a hallgatóságtól függ, hanem kizárólag Őtőle magától. A maroknyi Thiatirának is
Ő üzent, és ezért van az, hogy üzenete a mi számunkra is életbevágóan érvényes és fontos. - Ez a kicsiny közösség kapja tehát a leghosszabb levelet. Mintha azt is ki akarná fejezni ezzel Jézus, hogy a legszerényebbet, a leggyengébbet kell legjobban pásztorolni, a legkisebbet kell igazán nagy szeretettel és testvéri szívvel körülvenni. - Ebben a levélben is, mint a többiekben, van dicséret, panasz és ígéret. Lássuk hát ezeket most egyenként.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy mit tart Jézus dicsérendőnek egy gyülekezetben. Itt tűnik ki legjobban, milyen különbség van a mi egyházról vallott felfogásunk és Krisztusnak az egyházról vallott felfogása között. Mi annak szoktunk örülni, ha minél több lelket tartunk nyilván kartotékjainkban, Jézus pedig arra kíváncsi, hogy hánynak a neve van ezek közül fölírva

Ő nála az Élet Könyvében. Mi évenként beszámolunk arról, hányan születtek és haltak meg a gyülekezetben, Jézus pedig azt tartaná sokkal fontosabbnak, hogy hányan születtek újjá, és hányan maradtak meg még mindig a lelki halál állapotában? Mi örömmel számolgatjuk, milyen sokan jöttek el az istentiszteletre, bibliaórára, úrvacsorára, Jézus pedig azt tartja számon, hányan nem jöttek el, mert nem ment el értük senki, nem unszolta őket senki. Mi azt szeretnénk, ha a keresztyén egyház köztekintélynek örvendő, elismert kultúrtényezőlenne, Jézus pedig azt, hogy az Ő láthatatlan lelki birodalmának harcoló serege legyen, amely megalkuvás nélkül vívja a csatát szakadatlanul Isten országa megvalósulásáért a földön. Mi azt vizsgálgatjuk, ki milyen szerepet vagy tisztséget tölt be az egyháznál, Jézus pedig azt, hogy melyik presbiter, melyik egyháztag tanulmányozza naponként az Ő akaratát a Bibliából, és melyik él komoly imádkozó életet? Mi azt számítgatjuk, zsugorian vagy lelki vállveregetéssel, hogy mennyit adtunk már a jövedelmünkből az Isten dicsőségére, Jézus pedig azt, hogy mennyit hagytunk benne a zsebünkben a jövedelmünkből.
Tehát Jézus egészen másként látja a dolgokat, mint mi. Mi sem egymást, sem önmagunkat nem ismerjük igazán, megtéveszt a látszat, Jézus pedig azt mondja: “Tudom a te dolgaidat.” Az elrejtett, a titkos dolgaidat is, azokat is, amiket rajtad kívül senki emberfia nem tud rólad, sőt azokat a dolgaidat is, amikkel te magad sem vagy tisztában önmagadban. Ő másként látja a dolgainkat, s nyilván az Ő látása az igazabb, a valóságnak megfelelőbb! Bár úgy tudnánk látni mi is önmagunkat meg a gyülekezetünket, ahogyan Ő látja.

A felolvasott levél szerint Jézus dicséri a gyülekezetet a szeretetéért, a szolgálatáért, a hitéért és a tűréséért! Jézus szerint ez a fontos egy keresztyén gyülekezet életében: a szeretet, a szolgálat, a hit meg a tűrés. A szeretet és a szolgálat tulajdonképpen egyet jelent, mert a szolgálat nem is egyéb, mint egy-egy konkrét esetben megnyilatkozó szeretet! Vagy úgy is mondhatnám, hogy az Isten iránti szeretet az embertárssal szemben való szolgálatban válik láthatóvá és bizonyul valónak. Hiába mondja valaki, hogy szereti az Istent, ezt egészen pontosan le lehet mérni azon a szolgálaton, amit valaki az emberért végez. Össze is lehet kötni a két szót ilyenformán: szeretet-szolgálat. Mert ez a kettőmindig csak együtt igaz. Vajon a te Isten iránti szereteted milyen szolgálatban mutatkozik meg? Vagy: a te szolgálatodban, amit a világban végzel, valóban a szereteted nyilatkozott-e meg? Mert a szeretet szolgálat nélkül bizony csak érzelgősség, üres fecsegés, önmagunk és mások becsapása, vagyis éppen nem szeretet, - és viszont: az a szolgálat, az a munka, amit nem szeretetből végez az ember: lélekölőrobot, kényszerűnyűg, amin nincs is rajta Isten áldása. Ebben a sok rosszindulattal, áskálódással, fúrással, bizalmatlansággal teli világban Jézus minden követőjének szinte kétszeresen szól a parancs: szeress és szolgálj! Szeretve szolgálj, és szolgálva szeress! Ma még inkább igyekezz, mint valaha, hogy minden munkád, minden megnyilatkozásod szeretet-szolgálat legyen, Istennek, - a világért, az emberért!

A hitéért meg a tűréséért is dicsérte Jézus a kis thiatirai gyülekezetet. Ez is majdnem egyet jelent, mert a tűrés éppen a hit próbája. Tűrni az az ember képes, aki hinni tud abban az Istenben, aki rettentőáldozat árán, Jézus halála árán elkezdte a jót ebben a világban, és amit elkezdett, el is végzi. Ma igazán szinte az emberiség léte függ attól, hogy ez a hit és tűrés el ne vesszen a lelkünkből. Ma, amikor a világot fenyegetővégpusztulás láttán az emberiség egyik, legnagyobb része reménytelen pesszimizmusba süllyed, másik, kisebb része optimista jelszavakat hangoztatva próbál hitet önteni a csüggedőkbe a jövőt illetően, - nekünk, Jézus híveinek, kétszeresen szól a parancs: tűrj és higgy! Ne légy se pesszimista, se optimista, hanem légy reménykedőember! Higgy, de ne romantikus elképzelésekben vagy frázisokban, hanem abban az Istenben, Aki a legreménytelenebb halálból, abból a golgotaiból a legnagyobb reménységet, a feltámadást hozta elő! Ezért hihetünk teljes joggal az igazság jövőjében a bűnnel szemben, az élet jövőjében a halállal szemben, a dicsőség jövőjében a szenvedéssel szemben, a békesség jövőjében a háborúsággal szemben. A mi reménységünk Jézus föltámadásában nemcsak a mennyei világ örökkévalóságát ismeri föl, hanem annak a földi életnek is a jövőjét, annak az emberiségnek is a jövőjét, amelyikért Jézus meghalt a kereszten. - Én azért merek biztos jó reménységgel tekinteni az emberiség jövendője felé ezen a földön, mert ezen a földön állt egyszer egy véres kereszt, ahol Isten a legreménytelenebb halálból egészen új életet támasztott. Ezért tudjuk, hogy a mi munkánk, mondjuk így: a mi szeretet-munkánk, szeretet-szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban. Higgy és tűrj, azaz remélj, mert minden okod megvan rá.

Ezeknek az előrebocsátása után mondja el most már Jézus a thiatirai gyülekezetnek a maga panaszát is. Mi hát ez a panasz? Röviden az, hogy fölütötte a fejét a gyülekezetben a Jezabel lelke! Bibliaolvasó emberek tudják, hogy ez a Jezabel a legrosszabb emlékűzsidó királynak, Akhábnak volt a felesége, akit a király idegen országból hozott magával. Ez az asszony magával hozta az idegen istenek tiszteletét is, és új hazájában meghonosította a Baál és Astarte tiszteletét, imádatát. Megtanította Isten népét “kétfelé sántikálni”, “két úrnak szolgálni”. Megtanította Isten népét arra, hogyan lehet egy szívvel kétféle istenségnek hódolni, hogyan lehet egyszerre Isten oltárán is, meg a Baál oltárán is áldozni. Hogyan lehet egyszerre kétféle istentiszteleten is részt venni: a zsinagógai törvénymagyarázaton is, meg a Baálnak rendezett orgiákon is. Nem akarta ő, hogy Isten népe elhagyja ősei Istenét, az egy igaz Istent, csak azt, hogy emellett vegyenek részt a pogány istentiszteleten is! Megfér ez a kettőegymás mellett. Tehát nem hitehagyásra csábította őket, hanem kéthitűségre, kétszívűségre, megosztott hódolatra. Azt akarta elhitetni, hogy a kettőnem zárja ki egymást, hogy igenis: lehet két úrnak szolgálni.

Nos hát, ezt a lelki magatartást nevezi a Szentírás paráznaságnak. Isten és az Ő népe frigyben vannak egymással. Az Ótestamentumnak nagyon szép és kifejezőhasonlata ez. Az Újszövetség is használ hasonló képet, amikor Jézus az Ő egyháza kapcsolatát a vőlegény és menyasszony viszonyához hasonlítja. Ennek a frigynek a tisztaságára Isten féltékenyen vigyáz, és ehhez a frigyhez való hűtlenséget, ennek a frigynek a megtörését nevezi a Szentírás paráznaságnak. Mert valóban az is: lelki paráznaság. Amikor egy lélek két vagy több úrnak adja magát engedelmességre, szolgálatra, imádatra: az bizony a leghitványabb lelki paráznaság. És ennek a veszedelme mutatkozott a thiatirai gyülekezet életében. Nem kívülről fenyegette a gyülekezet hitét valami veszedelem, mint Pergámumban az üldözés, hanem belülről, a kettéhasadás, a lelki megosztottság a két úr között, az Úr Isten és egy bálvány isten között való lelki kétfelé sántikálás. A kísértés itt nem az Istennel való szövetségi hűség felbontására, hanem annak a megtörésére vonatkozott. Itt a veszély nem a hittagadás, nem a hitehagyás volt, mint a többi akkori gyülekezetben, hanem a kétlelkűség! A legveszedelmesebb csábítása a Kísértőnek az, amikor azt akarja elhitetni az emberrel, a hívővel, hogy a gonosz meg a jó megfér egymás mellett, a tiszta és a tisztátalan összefér egymással, hogy Istenhez meg a bálványokhoz is lehet fordulni ugyanazzal a szívvel.

Érzitek, milyen modern és örök probléma ez? Nem ezzel küzdesz-e te is a mindennapi életedben: a két úrnak való szolgálattal? Sokan már szinte el is hiszik, és magától értetődőnek tartják, hogy ma nem is lehet másképpen megélni, csak ha valaki vállalja ezt a kétlelkűséget. Ilyen kicsiny dolgokban realizálódik ez, hogy például ugyanabban a szívben gyűlölet is van, meg szeretet is. Ugyanabból a szívből egyesek iránt gyűlölet lángja csap ki, mások iránt meg a szeretet lángja! Melyik hát az igazi? Vagy amikor párosítani tudja valaki a szívében a hitet az aggodalmakkal is. Melyik hát az igazi? Vagy amikor valaki így gondolja: szép az imádság, ne is hagyjuk el, mert kár volna ezt a szép “színt” kiradírozni az életből, de azért a könyökre is szükség van, mert különben lemarad az ember a tülekedésben. Van, aki itt a templomban vallja Istent, de kint a világban, ahol ez nem divat, maga is beilleszkedik a környezete eszmevilágába. Úgy gondolja: ma két úrnak kell szolgálni, mert ilyen az élet!

És ebben a kétlelkűségben észrevétlenül őrlődik az ember egy lelke! Ő rlődik abban, hogy más az otthonában, és más a munkahelyén; más a templomban és más otthon; más a gyermekei között és más a barátai között. Álarcot hord itt is, ott is. Be sem meri vallani magának, hogy mennyire őrlődik a kettő között, pedig úgy szeretne békességre jutni, és egyféle életet élni! Otthon lenni Istennél, és nem kalandozni el semerre. Maga sem tudja már, mi a jó, mi a rossz, mit szabad, mit nem, és lassan belenyugszik, hogy ez az élet!

Pedig ugye érzed, hogy Isten teljes szívet kíván, és nem megosztott életet. Nem kíván Isten tökéletes hitet, hanem egyszerűen: hitet! Olyat, mint amilyen minden őszinte keresztyén embernek a hite: botladozó, kétségeskedő, erőtelen, de - hit! Próbáld meg egyszer, hogy légy mindig ugyanaz. Egy belső, hitbeli skizofréniával (tudathasadással) nem lehet sokáig kibírni! Ismertem egy öreg lelkipásztort, aki sohasem tudta szétválasztani egymástól a szószéket és az életet. Soha nem mondott ki olyan szót, amit a szószéken is el nem mondhatott volna. Úgy hívták, hogy a “magyar belmisszió atyja”, Szabó Aladár. De nem csak lelkipásztor lehet ilyen egylelkű ember. A Kortárs címűfolyóirat múlt évi júniusi számában jelent meg egy riport. Az újságíró egy bányamentőcsoport parancsnokával beszélgetett. A bányamentők nagyon nehéz munkát végeznek: ha valahol szerencsétlenség történik, őket riasztják, és ők végzik az életveszélyes mentőszolgálatot. És most halljuk az újságíró szavait: Szokott félni? - Ha egy bányamentőazt mondja magának, hogy őnem fél, amikor meghallja a szaggatott dudaszót, ne higgye el neki. Én otthon, ha az órát csörögni hallom, ugrok le az ágyról. - Mennyit keres? - Kevesebbet, mint vájárkoromban. - Akkor miért csinálja? - Parancsra. - Milyen parancsra? - A szeretet parancsára. Én baptista vagyok. Van itt Komlón egy hetvenes baptista közösség. Akad köztünk bányász, postás, tisztviselő. Vájár koromban is megtettem, hogy a fizetésem egy részét megosztottam a csillésemmel, mert négy gyermeke volt. A többi vájár kinevetett: elment az eszed, másra keresel? Ti ezt nem értitek, mondtam nekik. A világ asztalának mind a négy lába törött már, és egyetlen tégla támasztja alá: az emberek segítése egymáson...

Nem jó kettéosztott életet élni, úgy, hogy a szívünk Istenhez húz, az érdekeink pedig a világhoz kötnek. Ne törjük ketté a hitünket! A keresztyén élet legnagyobb veszedelme nem az, ami kívülről jön, nem az üldözés, a szenvedés, hanem belülről támad: a megerőtelenedés. Csak így lehet igazán szeretve szolgálni, és szolgálva szeretni.
Végül, az ígéretben azt mondja Jézus: “A ki győz, ... adom annak a hajnalcsillagot” #Jel26-28. . Aki győz, - tehát Jézus számít arra, hogy az Ő követője győzhet, győznie kell fáradtságon, hitetlenségen, reménytelenségen, kétlelkűségen. A hajnalcsillag a közelgőnappal előhírnöke. Amikor feljön, akármilyen sötét van is még, sorsa már meg van pecsételve, mert föltartóztathatatlanul közeledik az új nappal. Tehát aki győz, az maga is mintegy hajnalcsillagként fénylik. Minden Krisztusi lélek olyan hajnal közeledtének az előhírnöke, amilyen nem okoz csalódást és kiábrándulást senkinek sem. Képzeljétek, micsoda hajnal fog földerengeni akkor, ha Krisztus mennyei fényességével ragyogó lelkek kezdenek itt is, ott is föltünedezni és világítani.

Mi így szolgálhatjuk a legbiztosabban a reményteljes jövendőt!

Ámen

Dátum: 1966. június 19.