De profundis

1966. április 08, péntek

Alapige

“Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”

Kedves Testvéreim! Ebből a most felolvasott szomorú történetből Jézus utolsó jajkiáltását szeretném idehozni, és erre szeretném ráirányítani a figyelmeteket. Próbáljuk meg a valóságnak megfelelően beleélni magunkat Jézus szenvedéseibe és gyötrelmeibe, és lekötelezőhálával elfogadni a szenvedés gyümölcsét. A szenvedés legnagyobb mélysége és a hálánk legnagyobb foka ebben a felkiáltásban fejeződik ki: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” #Mt27,46. Valóban, miért hagyta el még az Isten is Jézust? Mennyi gyötrelem van ebben a picinyke szóban! Mekkora kegyelem van a reá adott válaszban! Ezt hadd láttassa meg most velünk Isten Szentlelke a nagypénteki evangéliumban!

A reformátusok a nagypénteket tartják a legnagyobb ünnepüknek. Ez a megállapítás helyes abban a tekintetben, hogy valóban az egész evangélium summája, központi igazsága Jézus keresztjében koncentrálódik. Az egész keresztyénség szerte az egész földkerekségen, és talán éppen ebben az órában Jézus keresztje köré sereglik, oda a Golgotára. Ennél jobbat nem is tehetne. De vajon a valóságnak megfelelően látjuk ezt a keresztet? Nem vagyunk túlságosan hozzászokva, hogy bizonyos művészi megjelenítésben szemléljük Jézus szenvedését, gyötrelmeit és halálát? Hogy Dürer, Rembrandt, vagy Munkácsy szemével lássuk Megváltónkat a Golgotán? Vagy a Máté passió felséges zenéjében gyönyörködve ringatózzék el a lelkünk különösen megható, ünnepi áhítatban? Nem válik-e a nagypénteki áhítatunk különleges műélvezetté? Sőt Jézus Krisztus alakját nem a tizenkilencedik század hódolatának dicsfényével övezve látjuk? Glóriának látva azt a töviskoronát, ami legnagyobb megalázatásának a szimbóluma volt?

Próbáljuk realizálni magunkban: az akkori keresztre feszítés 1900 egynéhány évvel ezelőtt, egészen más volt, mint ahogyan azt mi elképzeljük. Ami akkor, időszámításunk harmincharmadik vagy harmincnegyedik esztendejében - nem tudjuk egész pontosan, - azon a pénteki napon, a Golgotán történt, nem volt áhítatosan szép, hanem valami egészen rettenetes dolog. Szörnyűséges valóság volt! Aki akkor a kereszten függött, az emberek szemében egyáltalán nem a glóriás Krisztus volt, hanem egy veszedelmes gonosztevő, Akit ki kellett végezni! Dühös tömeg vette körül, mikor a keresztfára vonszolták. Úgy mutogattak reá, mint egy lázadóra, mint aki megszegte Isten törvényét, és most méltán járja a jól megérdemelt kálvária útját. A fájdalmak útján nem kísérte Őt a hódolók tömege, akkor e keresztyénségből még nem volt semmi. Hozzátartozói is csak távolról vetettek egy-egy rémült pillantást Reá. Akik hittek Benne és együtt jártak Vele, szerteszét futottak a szélrózsa minden irányába, és megbújtak egy biztonságot nyújtó fedezékben. Nagy elhagyatottságban, egyedül járta végig szenvedésének útját. Nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is egészen egyedül.

Kedves Testvérek, a kereszt, ami azóta fogalommá lett számunkra, abban az időben akasztófának számított. A rabszolgákat, gyilkosokat és a legelvetemültebb bűnösöket akasztották ezen a módon fel. Milyen rettenetes látvány: Akasztófán volt képviselve Isten országa a földön! Isten számára ez az egyetlen hely jutott. És ez a keresztfa ott volt felállítva az országút mentén. Az arra menőemberek hivatva érezték magukat arra, hogy egyegy élesebb követ, vagy egy még élesebb gúnyolódó szót dobjanak rá, és meg is tették. Ki tudna belelátni a gyötrelem tengerébe, ami Jézus lelkén átviharzott ebben az órában? Ó, de gonoszul és ostobán kiáltották oda:“Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki. Bízott az Istenben; mentse meg most őt, ha akarja; mert azt mondta: Isten Fia vagyok” (42-43. v.). Mit mondjon ezeknek az embereknek? Mondja azt, hogy azért nem szállok le a keresztről, mert Isten Fia vagyok? Mondja azt, hogy: emberek, értsétek meg, hogy nem magamat akarom megmenteni, hanem titeket! Ezért kell erről a földről ilyen szörnyűhalállal kipusztulnom!

Nem mondja! Miért mondaná? Akkor még úgysem értette volna meg senki. Most teljesen egyedül kell végigjárnia és végigküzdenie minden harcot. Azt olvassuk, hogy hat órától kezdve sötétség volt kilenc óráig. A mi időszámításunk szerint délután háromtól hatig támadt ez a sötétség. Nyilván teljes napfogyatkozás következtében, fényes nappal. Mintha egy ijesztő, kozmikus gyász borult volna az egész Golgotára. Megdöbbent csend támadt a kereszt körül. Ebben a mély, sötét csendben ott függött Jézus. Még az eget sem látta. Mintha az alvilág sötét hatalmai húznák egyre jobban lefelé. Mintha az Isten sem akarna tudni Róla. Ott függ menny és föld között. Mint egy átkozott, akit kivetett magából a föld, és Akit nem akart befogadni a menny.

Három órát tartott ez a rémült sötétség. Annyira, hogy már Jézus sem bírta tovább, felkiáltott: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Külön megjegyzi a szent író, hogy “nagy fenszóval kiálta Jézus”. Ez nem egy elhaló sóhaj volt, egy haldokló utolsó sóhajtása. Egy iszonyattal teli jajkiáltás, mint amikor a hullámok között merül el valaki. Egy éles, borzongató sikoltás töltötte be a Golgotát ebben a pillanatban. Ki tudná átérezni azt a rémült fájdalmat, ami ebben a felkiáltásban kifejeződik? Hiszen, Testvérek, ez a borzalmak borzalma! Ez maga a pokol! Ez a kárhozat ítélete! Istentől elhagyatva lenni, Istentől elszakadva lenni! Mit tudjuk mi, mit jelent a világ bűneivel megrakottan lépni Isten ítélőszéke elé! Kiszolgáltatva lenni a sötétség minden hatalmasságának, amit a bűn megérdemel! Az elkárhozó lélek kínja remeg át a kiszáradt testen. Ez formálódik szavakba, mikor így kiált fel: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Testvérek, ez az a pillanat, amit későévszázadok múlva az Apostoli Hitvallásban így fogalmaztak meg: “Szálla alá poklokra”. Ez volt a legrettenetesebb, a legszörnyűségesebb! Elszakadni az Élet Forrásától, Attól az Istentől, Akivel egy volt. Akiről azt mondotta: “Én és az Atya egy vagyunk.”, “Aki engem látott, látta az Atyát”! Nem a szögek, amik átfúrták a testét, nem a gúnykacaj és nem más gyötrelmek, hanem az a tény, hogy elveszítette Isten jelenlétének a tudatát. Meghasadt a lénye, és az emberi lénye végigszenvedte a kárhozatot. “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”. Mi is csak megrendült lélekkel mondjuk Utána: “miért”? Miért kellett Istennek is elhagynia Jézust?

Most látszik, hogy itt nem egy általános kivégzés történt, amilyen nagyon sok volt már eddig is ezen a földön. Valaki a poklot járta végig! Itt megváltó halál történt! Más helyett, másért! Valaki mást helyettesített akkor, amikor ezt a szörnyűáldozatot vállalta. Másról vette le a kárhozat ítéletét, valakit a pokoltól mentett meg, valakit az ítélettől váltott meg ezzel a szörnyűséges kereszthalállal. Valaki mást. De kit? Ki lehet az, akiért ekkora áldozatot hozott Isten? Te, meg te, meg én! Testvérek, nekünk már nem is így kell kérdezni: Én Istenem, miért hagytad el Őt? Hanem így: Én Istenem, kiért hagytad el Őt? Azt már csak térden állva lehet tudomásul venni, hogy érettem, miattam, helyettem! Isten mindnyájunk bűnét
Ő reá vetette, és a mi nevünkben áll ott vádlottként Isten ítélőszéke előtt. Jézus nemcsak úgy érzi, mintha elhagyta volna Isten, hanem át is érzi az Istentől való elhagyatottság teljes kínját, mert ez a pokol! Elszakadva lenni Istentől, az élet forrásától. Elvágva lenni az örök élettől. Ez a pokol!
Ettől váltott meg minket, ettől mentett meg minket. Ezért kellett elhagynia Őt még Istennek is. Ezért kellett elszakadnia Jézusnak Istentől, hogy mi azután soha ne szakadjunk el Tőle. Hogy soha ne legyen olyan pillanat az életünkben, amikor úgy érezzük, hogy elhagyott Isten. Mindig Isten közelségében és szeretetében maradhassunk. Soha ne kelljen így felkiáltanunk: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet”? A mi életünkben is jöhetnek olyan időszakok, amelyek hasonlítanak bizonyos mértékben ahhoz a golgotai sötétséghez. Mintha minden világosság kialudt volna, mintha a kétségbeesés sötétsége borulna reánk. Mintha még Isten is eltávozott volna tőlünk, és nem akarna tudni rólunk. Jöhetnek olyan órák akármelyikünknek az életében, amikor különösen megértjük Jézus felkiáltását, hogy miért hagytál el engem? Nem kell ahhoz nagy tragédia. Éppen elegendőaz, hogy valaki nagyon magányos, nagyon elhagyatva érzi magát. Ugye, tudjátok, Testvérek, hogy a leggyötrőbb érzés a magány, az elhagyatottság érzése. Pszichológusok megállapítása szerint a modern embernek semmi sem hiányzik jobban, mint a védettség tudata, mint az oltalmazottság érzése. Elveszítette az Istent, ezzel együtt elveszítette a földön a biztonság érzését is. Emlékeztek, egyszer a Bethesda tavánál egy harmincnyolc éve betegen fekvőember így sóhajtott fel: “Uram, nincs emberem”! Azóta ez a sóhajtás milliók ajkán hangzott el. A modern ember legnagyobb tragédiája, hogy bár a Holdon járt, és a Vénusz felé siet, mégis árva a tömegben. Elhagyatott a barátai között, magányosan él még a családban is. Nincs emberem! Amint a kisgyermeknek szüksége van az édesanyja oltalmazó szeretetére, úgy a felnőtt embernek is szüksége van a védettség érzésére, amit csak Isten adhat. Ebben a tekintetben a legöregebb ember is olyan, mint a kisgyermek. Akinek szüksége van arra, hogy valaki védje, szeresse, babusgassa.

Kedves Testvérem, ha ilyen pillanat adódna az életedben, vess egy pillantást az Egyetlenegyre, Akit elhagyott Isten éretted. Azért, hogy soha ne érezd, hogy elhagyott volna téged Isten. Jézus nagyon jól ismeri ezt a lelkiállapotot, melléd áll, és ezt mondja: Ne félj, neked van valakid! Itt vagyok én! Én végigszenvedtem helyetted az egyedüllét minden kínját, te már soha többé nem lehetsz egyedül! Ha egyszer úgy sóhajtanál fel, hogy jaj, Istenem, nincs emberem, akkor rögtön utána mondd: De van Istenem! Van egy veled szenvedőIsten! Nincs a földi életnek olyan rettenetes mélysége, amelynél mélyebben nincs alattunk Jézus!

Ha tudod, hogy van Istened, akkor állj mellé annak az embernek, akinek nincs embere! Mindig a másokkal való szolidaritás vállalásában érezzük át legjobban, mennyire nem vagyunk egyedül. Mennyire igazán velünk van Isten. Lehet, hogy az a magányos lélek éppen a fiad vagy a lányod, vagy a feleséged, vagy az elaggott édesanyád, vagy már járni is alig tudó édesapád. Ne hagyd őket magukra! Ha nem hagyod magára, akkor te sem maradsz egyedül. Nem fogod egyedül érezni magad. Akkor érzed át igazán, amikor a másiknak embere akarsz lenni, hogy mennyire van neked Istened! Testvérek! Jézus halála pillanatában olyan dolog történt, aminek jelképes jelentősége van. Hallottátok, a templom kárpitja, amely elválasztotta az Isten lakóhelyéül szolgáló szentek szentjét a templom többi részétől, a tetejétől az aljáig kettéhasadt. A nagy közbevettetés, ami a szent Isten és a bűnös ember között volt, eltűnt. Szabaddá lett az út, senki nincs kizárva Isten jelenlétéből és közelségéből. A mennyei világ ajtaja rányílt erre a földre. A mi földi életünkbe beárad az örökkévalóság levegője. Egy világgá fonódott össze az evilág és a túlvilág. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Nincs többé olyan sötétség ezen a földön, akármilyen sorsa is legyen valakinek, amin át ne ragyogna az örökkévalóság fénye. Valóban úgy van, ahogy énekelni szoktuk: Itt van Isten köztünk...

“Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet”? Azért, hogy azon a halálon ütött rettentőrésen át megteljék a föld Istennel, Isten világával, az Örökké valósággal. Ott, a Golgotán van a számunkra is Isten megváltó erőinek a forrása. Hadd mondjam el, hogy én is oda járok naponként hitet, reménységet, szeretetet meríteni. Oda térek vissza újból bűnbocsánatot meríteni, megújulásért, vigasztalásért, erőért. Aki most igazán itt áll lélekben Jézus előtt a Golgotán, azzal történnie kell valaminek, valami csodának. Aki a bűneire keres bocsánatot, csak itt találja meg! De itt megtalálja! Aki belefáradt az élet küzdelmeibe, itt megújulhat! Ha kiölte valakinek a szívéből ez a fagyos világ a szeretetet, itt megtöltekezhet újra mennyei szeretettel. Kifáradt valakinek a lelke a szomorúságtól, vagy a gyász fájdalmától? Itt egész bizonyosan vigasztalást talál! Ellankadt valakinek a hite? Ide jöjjön a Golgotára! Itt újul meg hit által! Fáj valami? Itt találod meg a gyógyírt! Kísértés tüzében ég a lelked? Ide menekülj a Golgotára, mert itt kapsz győzelmet! A közelgőhalál félelme ellen keresel bátorítást? Itt az Örökkévalóság, az üdvösség forrása! Fürödj meg benne, meríts bizonyosságot a saját üdvösségedet illetően! Istent keresed? Itt találod meg legbiztosabban Jézus keresztjénél!

Ne csak ünneppé tegyük nagypénteket, hanem tárjuk ki magunkat az előttünk kitárult menny előtt, hadd járjon át Isten energiája! Hadd éltessen bennünket Isten energiája otthon, családi körben, kint a világban, minden munkánk végzése közben, s majd a halál órájában is. Ezért könyörögjünk:

Jézus, vígasságom!
Esdekelve várom
Áldó szavadat!
A te jelenléted
Megvidámít, éltet,
Bátor szívet ad.
Légy velem,
Ó, mindenem!
Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örök élet!

294. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1966. április 8.