A farizeus és a vámszedő

1966. március 27, vasárnap

Lekció: 

Alapige

„Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedőis. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, a mit szerzek. A vámszedőpedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az őházához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Kedves Testvéreim! Jézusnak ez a példázata, amit most felolvastam, annyira egyszerűés magától értetődő, hogy szinte nem is volna szükséges magyarázni.
Egy gyermek is megérti, mert annyira tiszta és világos benne minden. Valóban, nem lenne jobb meghagyni ezt a történetet a maga monumentális egyszerűségében? Úgy, ahogyan maga Jézus mondta a tanítványainak és ahogy ez elhangzott most itt is miközöttünk.
Kétségtelenül sokkal jobb lenne, ha éppen ennek a történetnek a nagyon is közismert volta miatt nem értenénk félre a mondanivalóját. De, Testvérek, nemcsak úgy áll ám a dolog, hogy az a farizeus minden további nélkül a gőgnek a jelképe, és az a vámszedőpedig az alázatnak a jelképe. Ha közelebbről megnézzük ezt a történetet, akkor azt látjuk, hogy ez a farizeus nem is olyan gőgös ám, amilyenek általában gondolni szoktuk. Mert amit őaz imádságában elmond önmagáról, igaz. És abból az derül ki, hogy őazután igazán komolyan veszi a maga vallásosságát, amiben él. És valóban szinte kínos pontossággal ragaszkodik az Isten törvényéhez. Igyekszik azt pontosan betölteni. Böjtöl, áldoz, tehát a gyomrát és a pénztárcáját is alárendeli az Isten akaratának, ami már magában véve is igen nagy dolog, mert nagyon sok hívőembernek éppen a gyomránál meg a pénztárcájánál szokott megszűnni a keresztyénsége. Tehát ez a farizeus köztiszteletben álló és igen nagy tekintélyűember volt a maga társadalmában.

Az a vámszedőpedig, akiről szintén olvasunk abban a történetben, már puszta foglalkozásánál fogva is általánosan megvetett ember volt, akinek a lelkiismeretét nagyon-nagyon sok hitványság terhelte. Nagyon sok hamisan megszerzett pénznek a súlya nehezedett reá, érthető, hogyha még önmagát is utálta ez az ember. Mindenki más is utálta ezt az embert. Tehát egyáltalán nem olyan magától értetődőaz, hogy Jézus mégis ezt dicséri, ezt a vámszedőt dicséri a farizeussal szemben.

Hiszen Jézus számára sem lehet közömbös az, hogy valaki tisztességesen éli le az életét, vagy pedig becstelenül. Legalábbis mindaddig a pontig, ahol a történet kezdődik. Azután azt sem lehetne csak úgy minden további nélkül mondani, hogy ez a farizeus dicsekszik a maga kiválóságával, a maga erényeivel, a vámszedőpedig a bűnét vallja meg az Isten előtt. De nézzétek, ez a farizeus tulajdonképpen hálát ad Istennek. Hálát ad azért, hogy megőrizte őt az Isten rengeteg sok ocsmány bűntől, ami van ebben a világban. Hálát ad azért, hogy megtartotta Isten az őéletét, megtartotta a hitnek, az engedelmességnek, az Istennek való szolgálatnak az útján.

És tudjátok, nagyon jó dolog ám az, hogyha a hívőember azt a megbecsülést, ami az emberek részéről kijár neki és azt a tisztességet, amiben az életét leélheti, nem önmagának tulajdonítja, hanem megköszöni az Istennek. Valóban úgy van az, hogy csak az Isten nagy kegyelme, hogy te, meg te, meg én nem vagyunk olyan hamisak és tolvajok és paráznák és züllött életűemberek, mint nagyon sokan mások. És ha valaki ezért hálát érez a szívében az Isten iránt, és ezt el is mondja Néki, ez még magában véve nem jelent dicsekvést. És hogyha a vámszedőt, nem ezt a vámszedőt, hanem általában a bűnvallást nézzük, sajnos abban sincs mindig igazán alázat. A bűnvalló imádság sem egyenlőmindig az alázattal. Van olyan jelenség is, amit így kellene neveznünk: vámszedői gőg. Tehát amikor valaki folyton, folyton arról beszél, hogy őilyen bűnös, meg őolyan bűnös. Folyton csak a saját nyomorúságait emlegeti, azt gondolván, hogy így tetszik jobban az Istennek és így lehet - bocsánat - jobban felvágni az Isten előtt. Tehát az alázatnak ez a gőgje, ez az, amikor valaki érdemnek tekinti a maga bűnbánatát. Amikor valaki kérkedik a saját maga hitványságának a tudatában. És éppen a hívők között vannak, akik éppen így imádkoznának, hogyha úgy szavakba foglalnák ezt az érzésüket: Hálát adok néked Istenem, hogy én nem vagyok olyan beképzelt, mint például ez vagy amaz a farizeus. Látod Isten, én alázatos vagyok. Látod, Isten, én bűnös vagyok, én semmirevaló vagyok, én ezt nagyon jól tudom. És bár mások is bűnösök, de én legalább tudom is, hogy bűnös vagyok. És ezért már egy kicsikét talán fölötte állok azoknak, akik még önmagukat sem ismerik. Ez az, ami nem tetszik az Istennek. Az alázatnak ez a gőgje. Tehát a kérkedőalázat, a kirakatbűnbánat.

Ó, de rengeteg Istent keresőembert riasztott már el ez a keresztyénségtől. Hol van hát akkor mégis a különbség e két ember között? Hogyha a vámszedőis lehet gőgös és a farizeus is lehet alázatos? Mert nem ez a főkülönbség, hogy az egyik gőgös és a másik alázatos, hanem valahol mélyebben van a különbség itt a kettőközött.
Nézzétek, mindkét ember imádkozik, az Isten házában imádkozik. Mindkét ember hálákat adva imádkozik. Ez a vámszedőis tulajdonképpen, ha kérés formájában fejezi is ki az imádságát, de mégis hálát ad azért, hogy az Isten kegyelmes Isten. És hogy még egy olyan semmirevaló, igazán hitvány ember is, mint ő, odajárulhat egyáltalán az Isten elé. Nincs kirekesztve a gyülekezeti közösségből, még őis beléphet a szentélybe. Ma így mondanánk, hogy még őis jöhet az úrvacsorához. Tehát ezért ad hálát a vámszedő. A fariezus pedig azért ad hálát, hogy Isten nagy dolgot cselekedett az őéletében. S hogy megtartotta őt a hitben, meg az engedelmességben, az Isten törvényének való engedelmességben, az Isten törvényében való járásban. És, Testvérek, hogyha valaki igazán hálaadással lép az Isten elé, akkor ez már magában véve is annak a jele, hogy az Istennel való közösségének nagyobb mélységeit tapasztalja meg. Már nemcsak úgy a felületen jársz, hanem most már elmélyedsz az Istennel való közösségben. Nagyon sok imádkozó ember van, aki mindig csak a kérésig jut el. Folyton kér, mindig kér, pláne ha valami baj van az életében. És azután amikor megszűnik az a baj, akkor megszűnik a hálaadás is, Istenre való gondolás és kérés is. Az egész nem volt egyéb, mint imapánik, amelyikben odamenekült az Istenhez. De aki már hálát is tud adni, az Testvérek, éppen azt bizonyítja ezzel, hogy most már nemcsak pillanatnyi segítségére akarja felhasználni az Istent, hanem neki maga az Isten a fontos, a Vele való kapcsolat. Az Isten békessége és az Isten dicsősége.

De mi hát akkor a különbség a két ember között? Az a különbség, ami miatt mégis Jézus az egyiket elfogadja, a másikat pedig elveti? Nos, Testvérek, ennél a farizeusnál csak egy baj van. Egyetlen egy baj van. De az végzetes nagy baj! Az a baj, hogy egy másik emberhez viszonyítva vizsgálja önmagát. Így imádkozik, hogy „Uram, hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint mások.” Garázdák, bűnösök, hamisak, mint ez a vámszedőis itten. Tehát önmagától úgy lefelé veszi a mértéket. És ezért utálatos az őimádsága az Isten előtt. Mert, Testvérek, mindig, amikor egy alacsonyabb erkölcsi fokon állóval hasonlítjuk össze magunkat, akkor mindig elbizakodottá és mindig gőgössé válunk. Tudjátok, miben látszik ez különösen nagyon jól? Abban a nagyon szomorú és nagyon általános szokásban, amit így nevezhetnénk, hogy pletykálkodási szenvedély. Vagy ahogyan Jakab apostol a fölolvasott előbbi részben így mondja, hogy megszólni a másik embert.
Figyeljétek csak meg, Testvérek, hogy milyen csámcsogva tudtunk beszélni más embereknek a hibáiról, és gyengeségeiről. Kollégák a hivatalban, emberek egy vendégségben, társaságban, asszonyok egy kártyaparti mellett, vagy egy feketekávés csésze fölött szinte akkor érzik igazán jól magukat, hogyha megszólhatnak valakit. Persze olyan valakit, aki nincs jelen. Valami csudálatos élvezettel tudjuk boncolgatni a másik embernek a hibáit. Vájkálni a másik embernek a bűneiben. És megbotránkozva beszélni X-nek vagy Y-nak a bukásáról, a botrányáról, a gyengeségeiről, a titkos kalandjairól.
És tudjátok, hogy miért olyan általános szokás ez az emberek előtt, ez a megszólás? Azért, Testvérek, mert miközben én megszólok valaki mást, abban a pillanatban, amikor megszólom azt a másik embert, én magam legalább egy kicsit jobbnak érezhetem magamat nála. Meg egy kicsit jobbnak érezhetem magam, mint amilyen vagyok. Másokat befeketítve olyan önelégülten mondja az ember önmagában, hogy hát én azért ilyet nem tennék, én azért erre nem lennék képes. Velem azért ilyen nem fordulhatna elő. Tudjátok, a saját kiválóságunknak a tudatában úgy erősödünk meg a legkönnyebben, ha botránkozva és méltatlankodva beszélünk egy másik embernek a hibájáról és utálatosságáról. Aki lefelé orientálódik, aki a más gyengeségével méri önmagát, az mindig gőgössé válik. Azért olyan jó befeketíteni a másik embert rágalmakkal vagy megszólással, mert ebből a fekete háttérből a saját magunk nem egészen fehér tisztasága sokkal jobban előtűnik. Fehérebbnek látszik, mint amilyen. Fekete háttérből kevésbé látszanak a rajtunk lévőfoltok. És ez hízeleg az öntudatunknak, az önérzetünknek. Hálát adunk, hogy nem vagyunk olyanok, mint más emberek, tolvajok, gyilkosok, paráznák, hamisak.

Nos, igen, a tolvajokhoz, a gyilkosokhoz, a hamisakhoz viszonyítva még mindig magasan állva érezhetem magam. A múltkor valaki éppen nagy világfájdalmas sóhajtással mondta, hogy milyen rosszak az emberek! De milyen rosszak! Gyilkosok, paráznák, hamisak, tolvajok, ahogy a példázatban is szó van róluk. De, Testvérek, milyen jó, hogy ilyenek! Mert, ha nem volnának ilyenek, akkor nem lenne kihez mérni magunkat. Mert az általános gonoszsághoz mérve magam, én még mindig jó vagyok. És látjátok, ezen a ponton imádkozik a vámszedőmásképpen, mint a farizeus. Amikor valaki igazán megterhelt lelkiismerettel lép oda az Isten elé, akkor nem a másik embert nézegeti, nem a másik embert vizsgálgatja, hanem csak egyedül Istenre van irányítva minden figyelme. Ennek a vámszedőnek itt a történetben nyilván eszébe sem juthatott így imádkozni, hogy Uram, ez a farizeus más fából van faragva, mint amiből én vagyok. Tudom, össze sem hasonlíthatom magamat vele. De azért egészen bizonyosan neki is van valami a füle mögött, őis egészen bizonyosan bűnös. Ez igaz lehet, de amikor az ember négyszemközt van az Istennel, akkor nem szokott tekintgetni másokra, nem szokott széjjelnézni és méricskélni önmagát másokhoz. Ezért tiszta és ezért becsületes ennek az embernek az imádsága. Ő a mértéket önmagától felfelé veszi. Neki Isten a mértéke, egyedül az Isten. És így támad benne a fájdalmas felismerés, hogy milyen távol van ő az Istentől. De éppen ezért van viszont Isten egészen közel őhozzá.
És mostan hogyha volna valaki itt Testvérek, aki úgy érzi, hogy az őlelkiismeretét is nagyon megterhelte valami. Talán éppen vétkezett valaki ellen, talán szerencsétlenné tett valakit, talán nem állta meg a helyét akkor, amikor helyt kellett volna állni. Önmaga előtt is szégyenli magát és nem tud tisztába jönni önmagával. Föl sem meri emelni a tekintetét és csak azt érzi, hogy őazután igazán méltatlan ahhoz, hogy ide járuljon az Ő vendégségéhez, nos, ha van ilyen valaki közöttünk, ne azzal vigasztalja magát, hogy más ember még nála is bűnösebb, hogy még nála is vannak bűnösebb emberek ezen a világon. Mert ez igaz lehet ugyan, de ez nem használ, ez nem segít. Hanem azzal vigasztalja magát, hogy neki olyan kegyelmes Istene van, Aki még őt sem küldi el innét. Hanem jótetszéssel szemléli az őalázatát, a kesergését önmaga bűnei felett. És éppen az ilyet hívogatja ehhez az asztalhoz. Mert az Isten az alázatosaknak kegyelmet ád, a kevélyeknek pedig ellenük áll.

Ha valaki igazán önismeretre akar jutni, sohase a gyilkosok, és tolvajok és más alacsonyabb színvonalú emberekhez hasonlítsa önmagát és ne velük mérje össze magát, hanem mindig az Isten szentségéhez mérje magát. Ez a vámszedősemmi jót nem tudott magáról mondani. Ő rajta már igazán csak Isten kegyelme segíthetett és ezért az őimádsága sokkal mélyebbről sokkal magasabbra szállt, mint az a másik imádság. Ezért távozott ez az ember megigazultan abból a templomból sokkal inkább, hogynem az a másik. Persze, ne értsük félre a dolgot. Igazán nem mindegy most már az, hogy valaki becsületes-e vagy pedig becstelen, hogy valaki igyekszik-e megtartani az Isten törvényeit vagy pedig nem. Az emberi síkon nagyon is megvan a különbség az egyik és a másik ember között, nagyon nagy különbség van a rossz és a jó között és egyáltalán nem mindegy, hogy valaki igyekszik-e önmagát tisztán megtartani, vagy pedig nem is igyekszik és bemocskolja magát mindenestől. De vigyázzunk, ezek az emberi, ezek a társadalmi különbségek majd ott az utolsó napon, a végsőnagy leszámolásnál, nem lesznek érvényesek. Az Isten ítélőszéke előtt másképpen fogunk megméretni. És hogyha most majd az istentisztelet végeztével egy igazán köztiszteletben álló, igazán tiszta életűember, akire mindenki tisztelettel tekint föl, idejárul majd az Úr asztalához, ne ijedjen meg, hogyha egy hitvány vámszedőugyanabból a kehelyből iszik, amelyikből ő.

Sőt, dicsérje érte az Istent. Hogy ilyen kegyelmes. Hogy még egy ilyen mélyen elbukott embert is kegyelmébe tud fogadni. És ki tud emelni a nyomorúságból.
Ne ítéljük el a vámszedőt, mint az a farizeus. Ki tudná azt megmondani, hogy mi mehet végbe egy igazán nagyon nyomorult vámszedőnek a lelkében akkor, amikor Isten elé járul. Hogyha meglátsz egy ilyen nyomorultat, hogy őis Isten elé járul, akkor ne támadjon benned az a gondolat, hogy ó, hogyan is merészel ez a nyomorult idejönni, milyen képmutatás ettől az embertől, hogy úrvacsorát vesz? Hanem inkább örülj azért, hogy ez az ember akármilyen hitvány is, már eljutott odáig, hogy az Isten kegyelméért tud könyörögni. Mit tudjuk mi azt, hogy mi van a másik ember lelkében. És mit tudjuk azt, hogy hogyan fogunk majd mi magunk is kinézni ott az utolsó napon a Krisztus ítélőszéke előtt, ahol mindnyájan egyformán bűnösökként vagyunk elkönyvelve. Minden embernek az Istenhez való viszonyulása külön titok, amit csak az Isten tud. Ne ítélkezzetek hát! Se lefelé, se felfelé. Senki felé. Ki-ki csak önmaga felé!

És még valamit ezzel a történettel kapcsolatosan meg kell említeni. Mégpedig: mit gondoltok Testvérek, vajon ez a vámszedő, amikor elmondotta az őbűnvalló imádságát és Jézus azt mondotta, hogy ez az ember megigazulva ment alá a templomból, vajon azzal az érzéssel jött-e ki ez a vámszedő, hogy no, ezt most könnyen és jól megúsztam? Folytathatom most már tovább minden hitvány praktikámat, meg az emberek becsapását, mert az Isten úgy is megbocsát majd nekem. Én nem gondolom Testvérek, hogy így gondolkozott volna ez a vámszedő, mert akkor Jézus nem dicsérte volna az őbűnbánó imádságát. Az Isten kegyelmével nem lehet visszaélni. És mikor valaki itt az úrasztalánál kapott bűnbocsánat után ugyanazt a bűnt folytatja tovább, az visszaél az Isten kegyelmével. Ez a vámszedő, akiről itt szó van, egészen bizonyosan valami nagy-nagy, túláradó boldogsággal a szívében ment el, ámulva az Istennek a jóságát és azt érezve, hogy nem tudná többé a szívére venni, hogy megbántsa azt az Atyát, Aki néki mindent megbocsátott.

És talán képzeljük el, hogy egy év múlva ugyanez a vámszedőmegint feljön a templomba és megint imádkozik, és akkor talán így imádkozik, hogy Uram, amióta megbocsátottál nekem, nem csaptam be senkit. Igyekeztem jóvátenni mindenkivel szemben, amit vétettem. Nem tudnám összeegyeztetni a lelkiismeretemmel azt, hogy bántsalak a bűneimmel. Köszönöm a kegyelmedet, köszönöm, hogy új erőt adtál és köszönöm, hogy új lehetőségeket adtál nekem egy új életre!
Érzitek a nagy különbséget a vámszedőimádsága és a farizeusnak az egy évvel később elmondandó imádsága között? Nagyon kicsike a különbség, de ezen a kicsike különbségen egy egész örökkévalóság nyugszik. Mert egyetlen gőgös pillantás a másikra elronthat mindent és hatálytalanítja az Isten bűnbocsátó kegyelmét a számunkra. El tudom képzelni Testvérek, hogy most mindennek a hallatára, a mi szívünkben is feltámad az a kérdés, amivel a tanítványok mentek egyszer oda Jézushoz: kicsoda üdvözülhet tehát, ha ilyen könnyen el lehet játszani a kegyelmet? Hiszen mindig újra és újra rajtakapjuk magunkat azon, hogy már megint gőgösen néztünk le valakire és gondolatban legalább már megint megszóltunk valakit. Erre a kérdésre, hogy kicsoda üdvözülhet tehát? Én is csak azt tudnám mondani, amit Jézus mondott annak idején a tanítványainak, hogy „Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél!”

Mai farizeusok és mai vámszedők! Mi mindnyájan, velem együtt, gyertek őszinte szívvel, bátran, gyertek bizalommal. Mindnyájunknak egyaránt kegyelemre van szükségünk. És mindnyájunkat egyformán az a Jézus vár az Ő vendégségének asztalánál, Aki azért jött, hogy megker
sse és megtartsa azt, aki elveszett. Így menjünk hát együtt az Ő színe elé mondván együtt, hogy

"A töredelmes szívet, Te, Uram, szereted,
Az engedelmes lelket Soha meg nem veted.
Ezzel a reménységgel Tehozzád óhajtunk,
Légy, kérünk, segítséggel És könyörülj rajtunk."

180. ének

Amen

Dátum: 1966. március 27.