Dávid és góliát

1965. október 07, csütörtök

Lekció: 

Alapige

„Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél.....Így Dávid erősebb volt a Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt, pedig kard nem is vala a Dávid kezében.”

A legutolsó alkalommal Saul királyról beszélgettünk, hogy milyen tragikus sorsú volt Izráelnek ez az elsőkirálya. A második király Dávid volt. Most az őéletéből is vegyünk előegy jelenetet, amely #1Sám 17. részben van leírva. Az a híres jelenet, ahol a hatalmas és félelmetes Góliáttal küzd meg a kis, fiatal Dávid. De nemcsak erről szeretnék beszélni, hanem először is magáról Dávid királyról. Saul királlyal találkoztunk az előbbi alkalommal, láttuk tragikus végét. Most Saul korszaka után Dávid korszakát olvasva olyanféle érzése van az embernek, mintha egy nagyon sötét, nyomasztó levegőjűszobából egyszerre napfényre lépne. Dávid olyan király volt politikailag és vallásilag is, amilyet csak kívánhatott magának Izráel népe. Dávid uralkodása a nép számára valóban aranykorszak volt. Céltudatos, erős kormányzás, nagy politikai érzék jellemezte uralkodását, amely alatt a nép soha nem álmodott boldogságban élt. Dávid olyan király volt, akit népe is rajongásig szeretett, aki mindenféle nehéz helyzetből - akár magánéletében, akár az országot érintősúlyos problémákból - a csodával határos módon találta meg Isten segítségével a kiutat. Nemcsak nagyszerűállamférfi volt, hanem művészhajlamú ember is lehetett. A zsoltárok, melyeket ma is éneklünk, nagyrészt tőle valók, a felírásokban némely helyen az is jelezve van, hogy milyen alkalommal szerezte Dávid a zsoltárt. Azt is tudjuk róla, hogy maga is zeneértő, lantot pengető, zeneileg képzett ember volt, és abban a korban magas fokon. Csupa erő, megejtőbűvölet és öröm árad ennek az embernek a személyéből. És ha voltak is hibái, mert ősem lehetett mentes az emberi gyengeségektől, mindenesetre ennek ellenére is ővolt a legjelentősebb király Izráelben, akinek nagyszerűegyénisége Izráelt naggyá és hatalmassá tette. Dávidból áradt a fény. Nem véletlen, hogy a néphagyományban, Izráel vallásos hősi époszaiban is az ő neve maradt fenn mind a mai napig. Valahogy olyanformán lehetett Dáviddal az őnépe, mint a mi népünk Mátyás királlyal, akinek legendás alakját ma is őrzi a szájhagyomány és a történelem, és aki a mi országunkat is valóságos nagyhatalommá emelte. Dávid is ezt tette Izráellel. Sámuel első könyve foglalkozik Dávid uralkodásával. Sámuel második könyve is még az elején. Felemelkedése, királysága, dicsősége mintegy három fázisban van leírva. Először is, mint fiatal pásztorgyerek kerül Saul udvarába. Itt különösen rendkívül megható leírás van a gyönyörűszép barátságról. Talán az elsőa világirodalomban. Dávid és Jonathán barátságáról van szó. Csak éppen utalok rá, hogy az #1Sám18-ban részletesen foglalkozik a Biblia ezzel az ideális, megható érzéssel, amely összekötötte Dávidot és Jonathánt, Dávidnak ebbe az elsőkorszakába tartozik elsőházassága Saul leányával. A második fázisa Dávid felemelkedésének nem is emelkedés, hanem inkább kicsit süllyedés. Saulban, a királyban feltámad a féltékenység az egyre nagyobb népszerűségnek örvendőDáviddal szemben. Titkon, orvul életére tör, meg akarja semmisíteni riválisát. Utódját látja benne. A Saulban elementáris erővel feltámadt féltékenység miatt Dávidnak menekülnie kell. Ez a korszak szintén tele van nagyszerűjelenetekkel, nagyon tanulságos történetekkel. A harmadik fázis Dávid életében az a korszak, amikor Saul halála után őlesz a király. Először csak Júda törzse fölött uralkodik, de hamarosan az ország északi része is behódol önként és kéri Dávid hatalmának kiterjesztését az egész Izráelre. Ha végigolvassuk ezeket a gyönyörű és igen tanulságos történeteket, ezek közül a leghasznosabb, a legjelentősebb mozzanat, az összefüggő magyarázat szempontjából talán a legfontosabb az, hogy Dávid elhatározza, hogy templomot épít az Úrnak #2Sám.7.. Közli Náthán prófétával, hogy Istennek akar házat építeni. Érdekes, hogy először Náthán próféta bíztatja őt: (3.vers) „És mondá Náthán a királynak: eredj, és valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” És a következőnap látást kap és utólag leinti, hogy ne csináljon házat az Úrnak. Dávid vette ezt az üzenetet és már meg is fordult a szándéka. Az eredeti szövegben ez a szó, hogy ataim nemcsak házat, de családot is jelent. Tehát ez az isteni üzenet azt is jelenti, hogy Dávid családjának majd Isten ad örök fennmaradást, örök érvényt. Tehát az ígéret Dávid házának, családjának örök királyságára vonatkozik. Érdekes ennél a résznél azt is megfigyelni, hogyan kapcsolódnak össze a királyok és a próféták. Itt Dávid és Náthán.

Itt kapcsolódik Dávid személye nagyon erősen bele az egész üdvtörténetbe, annak vonalába. Azon megint egy lépéssel tovább konkretizálódik a Messiásra vonatkozó ígéret, amely az egész Ótestamentumon végighúzódik. Először tudtuk azt, hogy Izráel népéből fog származni az a bizonyos Megváltó, Akit az Úr megígért. Másodszor azt is tudtuk, hogy Júda törzséből. Most már azt is tudjuk, hogy Dávid családjából. Szinte jelzi Isten ezzel az üzenettel, hogy az lesz az igazi király, aki majd Dávid házából, családjából fog születni erre a földre. Így szűkül egyre jobban az ótestamentumi ígéret. Egyre világosabbá, egyre konkrétabbá válik az ígéret a beteljesedéshez való közeledésben. Először még csak azt olvastuk, hogy az asszony magvából, ami azt jelenti, hogy az emberiségből majd születik egy Valaki. Később, mikor az egész emberiség két ágra szakad, meg van adva, hogy a Sém ágán konkretizálódik tovább az ígéret. A harmadik lépcsőfokkal világossá lesz, hogy ennek a sémita ágnak egyetlen népéből, Ábrahám népéből fog születni a Messiás. Később azt is megtudjuk, hogy Jákób családjából, és most már azt is tudjuk, hogy a Júda törzséből, Dávid családjából. Az Ótestamentum utolsó lapjain még azt is olvashatjuk, hogy annak a családnak melyik tagjától: egy szűztől. Mi már tudjuk, hogy ki az: Szűz Mária, aki Józsefnek jegyeztetett feleségül. Tőle származott az, Akiben az ígéret beteljesedett, a mi Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus. Így konkretizálódik mind jobban és világosabban az Ótestamentumban végig a megváltás ígéretének beteljesedése.

Dávid személyével még részletesebben is fogunk foglalkozni. Most szeretnék visszatérni a #1Sám17. részben már előbb is érintett jelenetre, amely egyike a legismertebb történeteknek, amelyet már gyermekkorunktól ismerünk. Szinte a Biblia legismertebb története ez, a Dávid és Góliát története. Góliátról, az óriásról a modern embernek rögtön az a gondolata van, hogy az óriások és a törpék inkább csak a mesék világában élnek. Én most nem szeretnék arról vitázni, hogy a filiszteus mennyiben volt óriási. Nyilván nagyon erőteljes ember lehetett. Ha voltak is ilyen túlzottan erős és nagytermetűemberek abban a korban (a Biblia említést tesz ilyenekről), nem ez a fontos! Izráel történetének egy részletéről van itt szó. Olyanformán, mint ahogyan a magyar történelemben is vannak ismert epikai alakok. Ilyen például Toldi Miklós. A hozzá kapcsolódó történetek egészen bizonyosan történeti hitelességűek. Itt is bizonyára valamilyen régi-régi emléknek a felelevenítéséről van szó. Itt nem a történeti hitelesség a fontos. Semmiképpen nem! Nem fontos, hogy antropológiailag próbáljuk elemezni, hogy milyen ember lehetett Góliát. Sokkal érdekesebb, hogy mi közünk nekünk, a XX. század derekán élőembereknek Dávid és Góliát küzdelméhez. Hát én azt szeretném mindjárt elöljáróban mondani, hogy nagyon sok! Végtelenül sok közünk van hozzá! Azt nem akarom találgatni, hogy ez a Góliát hogyan nézett ki, mi volt a jellegzetessége, ez számunkra most nem érdekes. De, hogy Góliátok ma is vannak, olyan Góliátok, akikkel nekünk, kicsi Dávidoknak meg kell küzdeni, ez kétségtelen! Sőt, szinte azt lehetne mondani, ma is vannak ilyen félelmetes ellenségek, amelyekkel szemben mi olyan parányok, semmik vagyunk, mint akkor azzal a Góliáttal szemben az a kis jelentéktelen, fegyvertelen, még majdnem gyerek Dávid. A mi Góliátunk nem mindig hatalmas emberi testben fenyeget bennünket, életünket. Például ilyen hatalmas ellenség a korszellem. Ez az a hatalmas Góliát, amely fenyegetően szemben áll velünk napról-napra. Nehogy arra gondoljunk, hogy csak itt, a mi hazánkban van ez a félelmetes ellenség. Az egész földkerekségen, mindenütt ott van, keleten és nyugaton, északon és délen. Nagyszeru˝

Kiss Ferenc professzor előadásának a szövegét. Ő írást olvastam a napokban erről. most tért vissza egy hosszú külföldi útról. Egy előadásban beszámolt a külföldön szerzett tapasztalatairól. Az egyik legmegdöbbentőbb állítása az, hogy az egész világon észlelhetőhatalmas, nagy erkölcsi bomlási folyamatnak vagyunk a tanúi. A családi élettől kezdve ez a folyamat kiterjed az egész kulturális, vallási és erkölcsi életre, gondolkodásra. Kiss Ferenc egy nagy káoszba való visszaesést lát az egész világon. Más szóval a szekularizációt, azaz elvilágiasodást, Istentől egyre jobban elszakadást. Maga a gondolkodási készség lett és lesz kevesebb az emberekben. A lélek elsatnyulásáról van szó. Korántsem az ateizmusról, hanem egy sokkal veszedelmesebb tünetről, a teljes elközömbösödésről az emberi gondolkodásban. Ez a korszellem ma az egész földkerekségen egyformán tapasztalható. Az Istenben hívőember ilyen korszellemben élve úgy érzi, mintha szakadatlanul az árral szemben kellene úsznia. És a valóság az, hogy ma a hívőember valóságosan és szakadatlanul az árral szemben úszik. Lelkületünkkel ellentétes az általános gondolkodás. Ha valaki megpróbált már a Dunában árral szemben úszni, tapasztalhatta, hogy az milyen nehéz és megerőltető. Nagy erőfeszítés árán is alig halad előre valamit, mindig újabb küzdelmet kell folytatnia, hogy az ár el ne sodorja. Valahogy ilyenformán vagyunk benne a mai korszellem sodrában. Semmi nem segít minket a hitéletünkben, csak akadályoz. Mi, akik szeretnénk konzekvens keresztyén életet élni, minduntalan beleütközünk ebbe a korszellembe, sokszor a család és baráti kör zártabb körén belül is. Ki ne érezte volna már ezt? És persze ilyen esetben igen nehéz szembehelyezkedni a félelmetes Góliáttal, a korszellemmel. Akinek gyermekei vannak, nagyon jól tudja, milyen nehéz ma a fiatalokat Krisztus követésének útjára vezetni, és ott segíteni a megmaradásban. Nagy küzdelem ez a szülők részéről, és ebben a küzdelemben sajnos mindig kevesebb eredményt érünk el. Azután sokszor felmerül a mai emberben a gondolat is (én már sokszor találkoztam vele), hogy van-e egyáltalán értelme az igehirdetésnek? Milyen jelentéktelenül apró dolog az igehirdetés ügye egy olyan világban, ahol egy futballmeccsre százezrek mennek el, és egy igehirdetésre ha százak, már örvendezünk. Egy-egy mozidarab vagy más kulturális esemény milliókat mozgat meg, és az igehirdetés milyen kevés emberhez jut el. És ha összemérjük az erőket, valóban olyanforma a lehetséges arány, mint az állig felfegyverzett Góliáttal szemben ott álló kicsi, védtelen, de tiszta szívű gyermek,

Dávid. Mi lesz ebből a küzdelemből? Van-e értelme ennek a harcnak? Van-e értelme az igehirdetésnek? Van-e értelme a keresztyén bizonyságtételnek, van-e egyáltalán tere a keresztyén bizonyságtételnek akár szavainkkal, akár életünkkel? Nem olyan-e egy bizonyságtevőszó a világban, mint ha a kályha forró lapjára egy csepp víz rápereg? A vízcsepp pillanatok alatt elpárolog a forró kályhán, semmi lesz. Nem ilyen-e minden törekvésünk, amelyekkel Krisztus tanításait terjeszteni és megélni szeretnénk? Minden ilyen irányú elgondolásunk és tevékenységünk olyan ellenállásba ütközik, mintha egy óriási mozdonyba ütközne egy picike kis szúnyog. Igen! Ilyen óriási, mozdíthatatlan, félelmetes, fenyegetőGóliát, amely hitéletünkben minduntalan elénk áll, és megsemmisítéssel fenyeget: a korszellem!

Azután egy másik nagyon általános és ezért indokolatlanul lebecsült Góliát: a saját bűneink. Ezek el nem hagynak, mindig újabb veszélybe sodornak, hitéletünket állandóan fenyegetik. Miattuk nem lehetünk nyugodtak. Én nem tudom, hogyan vannak vele a kedves Testvérek, de én mennél inkább előre haladok a hitben, mennél jobban öregszem, annál hatalmasabban látom a bűn erejét. Hányszor tapasztalja azt az ember önmagán is és másokon is, hogy régi bűnök, amelyeket már elintézettnek vélt az ember, és azt hitte, hogy azok már legyőzött óriások az életében, egyszer csak újra felelevenednek, támadnak, talán nagyobb erővel, hatalommal, mint valaha! Sohasem kész ezzel a küzdelemmel az ember, sohasem mondhatja, hogy most már ezt elintéztem, be van fejezve, ez már nem probléma. Amerre csak nézek, önmagamban is és hívőtestvéreimben is azt látom, hogy mindenkiben felmerül a gondolat, van-e értelme küzdeni a bűn ellen? Hiszen úgy is hiábavaló... Rossz természetünk, rajtunk eluralkodó szenvedélyeinkkel szemben úgy is tehetetlenek vagyunk, úgy állnak előttünk, mint Góliát Dávid előtt. Úgy érezzük, ez az óriás leteper bennünket. Mit tehetek én, a senki, a védtelen, a nyavalyás, a nyomorult ember a saját bűneimmel szemben!? Ez is egy ilyen nagy, nagy Góliát, amely fenyegetőleg mered elém. És itt van maga az élet a maga ezer gondjával, bajával, bánataival és problémáival. Sokszor elámulok, hogy mi minden terhet kell hordoznia egy embernek. Megoldhatatlannak látszó problémákkal kell családilag, anyagilag és lakásilag megküzdenie az embernek. Hozzám általában nem az örömeiket hozzák az emberek, hanem a gondjaikat, bajaikat, bánataikat. Tehát mindenkinek egyénileg megvan a maga Góliátja, akit maga a puszta élet állít eléje, ami szakadatlanul fenyegeti az életét úgy, ahogy Góliát fenyegette Dávid életét. Valahogy ilyen szavakkal: nahát, te híres hívőember, mit ér az Istenben való hited? Ezeket a gunyoros és szidalmazó szavakat talán már ti is hallottátok valahol belül a ti saját Góliátoktól. Ezek a szavak valóban próbára teszik az embert és sokszor úgy érezzük, hogy a velünk szemben álló ellenséges erőmeghaladja lelki és testi, anyagi és szellemi erőinket, és nagyon félő, hogy megtöri minden ellenállásunkat. Kicsinek, gyengének és kiszolgáltatottnak, védtelennek érezzük magunkat a mi mai Góliátunkkal szemben.

Hiszen lehetne folytatni a mai Góliátok felsorolását, de ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk, az erőviszonyok ma is látszólag igen egyenlőtlenek, kedvezőtlenek, éppen azért, mert a mai Góliátok sokkal hatalmasabbak, mint a Dávidok. A felolvasott bibliai részben is arról hallottunk, hogy a filiszteus milyen páratlan, legyőzhetetlen hős, mennyi csatát nyert, dicsőségével, harci babéraival őmaga kérkedik, ezenkívül állig fegyverben van, hatalmas, erőteljes óriás, ijesztőméretűember. Az a Dávid pedig gyermek, aki most jött a nyáj mellől, mert pásztorgyerek volt, aki a fegyverhez nem ért, legfeljebb énekelni és lantot pengetni tud. Teljesen fegyvertelen. Mert a parittyáját, amellyel eddig inkább csak játékosan szórakozott, fegyvernek nem nevezhetjük. Teljesen tanulatlan a harcban, viadalban gyakorlatlan. Tehát igazán kedvezőtlen helyzetben van az erőviszonyok szempontjából. De ez csak látszólagos!

Ha a hit szemével nézzük ezt az erőviszonyt, éppen megfordítva látjuk, hogy az a Góliát egyedül áll ott. Magányos ember, aki semmi másban nem bízhat, nem reménykedhet, csak a saját erejében és ügyességében. A másik oldalon pedig ott van valaki, mindegy, hogy kicsoda, csak az a lényeges, hogy nem egyedül van ott! Az Úrral van ott! Az Úrral együtt van ott! Tehát az egyik oldalon egy ember áll ott a saját erejével, amely lehet, hogy nagyon kivételesen sokra képes erő, a másik oldalon vele szemben ott van valaki az Úr nevében, nevével. Ugyanaz, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!” Ha Isten van velem, mögöttem, ha Ő fedez, ha Isten küld, akkor egészen biztos, hogy én vagyok a nagyobb! Nagyobb, mint akármilyen Góliát, ijesztőellenség. Góliát magában véve csak egy ember, egy nulla. Dávid magában is csak egy ember, a másik nulla.

Az egyik egy nagy nulla, a másik egy kicsi. De ha ez a kis nulla odaáll egy egyes mögé, akkor már tizet jelent. Valahogy ilyenformán alakulnak itt is az erőviszonyok. Ha mi, a kis nullák, a mi hitünkkel odaállunk Jézus mögé, Isten mögé, az erőviszonyok azonnal megváltoznak, sokszorosan, nem csak tízszeresen a mi javunkra. Ezt nekünk soha nem szabad elfelejteni! Pál apostol előbb idézett szavai szerint: ha mi Istennel együtt vagyunk, nincs az a Góliát, korszellem, gond, betegség, probléma, bűn és kísértés, ami felett ne tudnánk úrrá lenni, győzni.

Érdekes, hogy a Bibliában egyetlen ígéret sem fordul előolyan gyakran, mint az: „Megsegít az Isten!” Rengeteg mindenféle szó van ezzel kapcsolatban: az Isten bástya, erősség, torony, paizs, szikla, kővár, és még folytathatnám, de felesleges. Mind, mind azt jelenti, hogy oltalom, segítség. Persze ezt szeretjük hallani. Istennek ezt a kihangsúlyozott megsegítését, oltalmát a legtöbb ember szeretné igénybe venni, amivel kisegíti az embert a kátyúból, segít a problémák megoldásában, meggyógyít a betegségből, felemel az elesettségből, amellyel győzelemre viszi a nyavalyás embert gyengeségében, küzdelmében. Nagyon természetes az embernek az a törekvése, hogy segítséget keres Istennél. Csak arról szoktunk megfeledkezni, hogy ennek van egy nagyon komoly előfeltétele is. Arról az alapvető momentumról, hogy Dávid az Úré volt! Az ő szíve az
Úr iránti szeretettel volt tele. Ha Dávid zsoltárait végignézzük, még a bukásban, a szenvedésben, az üldöztetésben is mindig ez az alaphang: Kész az én szívem. És

Pál apostolnál is azt látjuk, hogy őis teljesen az Úré volt. Tehát nem lehet (bocsánat a kifejezésért) potyázni! Mindenekelőtt való volt Dávid számára is, Pál számára is az Úr! Tehát nem úgy megy, hogy szívemben, életemben sok-sok minden fontosabb nekem, mint az Úr, az Ő neve, parancsa nem kell, de segítsége kell! Tehát ez így megy Testvérek! Pál apostolnak ezt a mondását nagyon szeretjük idézni: „Mindenre van erőm a Krisztusban!” Ebben a kijelentésben ezen a szón van a hangsúly, hogy minden. Mi az, hogy minden? Az, hogy a szenvedésben, az éhezésben, az üldöztetésben is van ereje a Krisztusban. És mikor ezt mondja: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!” akkor azon van a hangsúly, hogy „ha”. Mert ahhoz, hogy Isten velünk legyen, az szükséges, hogy mi is Istennel legyünk, a szívünkben, az egész életünkben. Ha ez így van, akkor igaz a mondat másik fele is:

„Kicsoda ellenünk?” Azt kell nagyon komolyan megértenünk ebből az Igéből, hogy az Úr nem adja az Ő erejét abba az élet-edénybe, amelyet előbb meg nem tisztított önmagának! Előbb a szívünket igényli, szállást akar venni abban, magáévá akar tenni bennünket. Tehát legfontosabb az élőkapcsolat, a zavartalan, személyes kapcsolat magával az Úrral. Erre próbáljunk törekedni, mert akkor a többi majd megadatik. Ahogy Jézus mondta: „Keressétek először Isten országát, a többi majd megadatik néktek!” Ki nem tapasztalta meg, hogy ha tényleg az Úré volt az őszíve, problémái egyre-másra megoldódtak csodával határos módon. Nehézségeink sorra megoldódnak, minden szinte kisimul, kitisztul. Egyéni életünkben, a családunkban, a hivatalunkban. Akkor a Góliátok meghunyászkodnak, akkor van győzelem. Pál apostolnak van egy nagyon diadalmas felkiáltása: „A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” De az Úrban! Akkor nem hiábavaló a bizonyságtevőszó, és pláne nem hiábavaló az igehirdetés és minden cselekedet, mozdulat, amit az Ő nevében teszünk. Az Úr nevében a magvetés feltétlenül kikel és gyümölcsöt terem.

Talán már nem érhetjük meg, de bizonyos, hogy egyszer, valamikor majd láthatóvá lesz, hogy munkánk nem volt hiábavaló. Nem hiábavaló a küzdelem a bűneinkkel szemben sem, csak fordulj bátran hozzá a küzdelemben! És adjon erőt ez a legfontosabb Ige az egész történetben: „Dávid pedig mondta a filiszteusnak: te karddal, dárdával, paizssal jössz ellenem, félelmes fegyverekkel, én pedig Izráel Istenének nevével és nevében megyek ellened!”

Ámen.

Dátum: 1965. október 7. Csütörtök du. bibliaóra