Lehetetlen?! Lehetséges!

1965. augusztus 08, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„És megkérdé őt egy főember, mondván: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem? Monda pedig néki Jézus: Miért mondasz engem jónak? Nincs senki jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodjál; ne ölj; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy; tiszteld atyádat és anyádat. Az pedig monda: Mindezeket ifjúságomtól fogva megtartottam. Jézus ezeket hallván, monda néki: Még egy fogyatkozás van benned: Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz mennyországban; és jer, kövess engem. Az pedig ezeket hallván, igen megszomorodék; mert igen gazdag vala. És mikor látta Jézus, hogy az igen megszomorodék, monda: Mily nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van! Mert könnyebb a tevének a tűfokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. A kik pedig ezt hallották, mondának: Ki idvezülhet tehát?" Ő pedig monda: Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Isennél.

Ennek a fiatalembernek, akiről most olvastunk és akit csak a „gazdag ifjú”-ként ismer az egyházi köztudat, az a problémája, hogy miként szerezhetné meg a maga számára az örökéletet. „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Nagyon tiszteletre méltó ez a szándék, de valahogy nem úgy érezzük-e, hogy a mai ember számára egy kicsit régiesen hangzik? Nem ez szokott a problémája, a főproblémája lenni, ó sokkal inkább olyan problémái vannak a mai embernek, hogy hogyan szerezhetne egy autót, vagy, ha van neki, hogyan szerezhetne egy újat, egy másikat, modernet, vagy hogyan juthatna hozzá egy kellemes külföldi utazáshoz, hogyan szerezhetne egy kellemes, jó estét, ahol elszórakozhatna, egy kis örömet az élet nagy hajszájában, az egész napi munka után - vagy egy kicsi boldogságot... de az örökélet lassan egészen eltűnik a szeme elől, a távlatából, annyira hozzátapad a mai ember minden gondolkodása, törekvése ehhez a látható, földi világhoz és ennek dolgaihoz, érdekeihez. Az örökélet problémája nem is érdekli, legfeljebb mikor aktuálissá válik, a halál pillanatában. Pedig Testvérek, az örökélet távlata nélkül e földi élet horizontja is rettenetesen, nyomorúságosan beszűkül, és ha valaki elveszti az orientálódását az örökélet felé, előbb-utóbb elveszíti a tájékozódó képességét itt ezen a földön, e földi világban is. Tehát tulajdonképpen ezt az ifjút igen helyes felismerés nyugtalanítja, amikor az örökélet után tudakozódik.

Rengeteg, sokmindenféle problémája van az életnek, sok kérdés van az életben. Ez az ifjú a sok kérdés között is megragadta a legfontosabbat: azt a kérdést, amelyikkel szemben minden más egyéb kérdése az életnek tulajdonképpen csak másodés harmadsorban fontos, háttérbe szorul bizonyos mértékig. Pláne igaza van ennek a gazdag ifjúnak, ha mi is úgy próbáljuk megérteni az örökélet fogalmát, ahogyan ő értette.
Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy alig van a Bibliában fogalom, amelyikkel olyan komoly félreértések lennének, mint éppen az örökélet fogalmával. Mert amikor azt a szót halljuk, hogy „örökélet”, általában a legtöbb ember arra a bizonyos halálon túli életre gondol, a hívőember is, a nem hívők is, a halál utáni életre, arra a bizonyos bizonytalan túlvilágra. Valahogy úgy gondolják ezt, hogy „hát igen, most itt élünk, eddig vagy addig, ennyi, vagy annyi ideig, aztán egyszer lezárul az a földi világ, a benne való élet, akkor kezdődik valamiféle másik élet, aminek nem lesz többé vége.” Nos, Testvérek, kétségtelen, hogy ez is benne van az örökélet fogalmában, de ez épp csak az egyik vetülete az örökéletnek. Ne essünk bele soha a tévedésbe, amibe nagyon gyakran bele szoktak esni az emberek, hogy Jézus csak a túlvilágra készít előés akarja megváltani az emberi lelkeket.

Ezzel kapcsolatban nagyon jellemzőaz a beszélgetés, amit éppen a múlt héten hallottam, ami a német hitvalló egyháznak az akkori feje, Niemöller és az állam akkori elnöke, Hitler között folyt le. Amikor beszélgettek egymás problémáiról,
Hitler azt mondta Niemöllernek: „Kérem, Uram, maguk, az egyház, foglalkozzanak csak a túlvilággal, majd a világ dolgait elintézzük mi magunk.” Jellemző, de az a szomorú, hogy a köztudatban általában így van: Igen, hát a hit dolgai foglalkozzanak csak a túlvilággal, s annak problémáival, e világ dolgai, az más, az már nem hit kérdése. Nos, tehát az örökélet fogalmában is épp nem ez a legfontosabb, hogy az olyan élet, amelyik soha sem fog megszűnni majd, hanem az a legfontosabb, hogy az egészen más minőségű, tartalmú, jellegűélet, mint amit mi emberek általában élni szoktunk. Nem üres élet, hanem tartalommal teli élet. Nincsenek benne olyan holtpontok, amivel kapcsolatban sokan szokták ma is kérdezni, hogy „Miért élek én tulajdonképpen?” - Ez olyan élet, amelyiknek minden pillanatában, minden helyzetében tartalma, célja, értelme van, olyan élet, amelyik tele van isteni gazdagsággal, elronthatatlan életkedvvel, tiszta örömmel, vagy így mondhatnám: örömökkel, mindenféle helyzetben való felelősségtudattal és hivatástudattal, és a hozzá szükséges lelki erővel. Tehát az örökélet tulajdonképpen az Istentől való élet már itt ezen a földön, a mi életünkben. De talán még jobb, ha így mondom:

ez az igazi emberi élet, amelyik Jézus életének, halálának és feltámadásának a kapuján át nyílt rá erre a mi földi világunkra, amelyikre Jézus azt mondta, hogy „Én vagyok az élet!” Ez tulajdonképpen az örökélet, amelyiknek célja, értelme van, amit érdemes élni, amit nem bán meg az ember soha, amiből nem akar menekülni máshová - ez volna az örökélet és így, ezután már úgy érezzük, hogy egy kicsit közelebb jön hozzánk ennek a gazdag ifjúnak a kérdése: „Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?”

Nem tudom, érzitek-e, hogy benne van ebben a kérdésben a mindenkori embernek az a kiábrándultsága, amit a mai ember még sokkal inkább érez, mint a régi, hogy tulajdonképpen nem segítenek igazán az embereken a földi javak, a karrier, a szerelem, a Lottó-főnyeremény, sőt, mindezeknek birtokában is esetleg még mindig hiányzik valami, ami nélkül üres maradt az élet, néha fájdalmasan üres. Hány dúsgazdag ember válik öngyilkossá, mert annyira üres az élet számára, tartalmatlan, céltalan... Nos, Testvérek, ezt érezte ez a gazdag ifjú és milyen jó, amikor valaki ennyire tudatosan érzi ezt a hiányt, ennyire megfogalmazza és Jézushoz adresszálja ezt a kérdést: „Mit cselekedjem?” Nos, Jézus itt mit mond? Mindenekelőtt utal a parancsolatokra: „Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodjál, hamis tanúbizonyságot ne tégy, tiszteld atyádat és anyádat.” És ez nagyon fontos mozzanata a történetnek, mert épp azt mondja ezzel Jézus, hogy nem új etikáról van itt szó, amit egy másik vallás, vagy másik ideológia etikájával szembe kellene állítani, nagyon is megmondta Isten régen, hogy mit cselekedjél, hogy élj, tudod nagyon jól, cselekedd! Tedd azt, amit Isten mond, mert a cselekedetek fontosak, nem a vallásos hangulat, nem az áhítatos kegyeskedés, a szép szólamok, a vallásos filozofálgatás, nem az ősöktől örökölt hagyományok őrzése - mindez semmi! Isten világos parancsolatai ott vannak: csináld úgy, ahogy Isten mondja. És ekkor az a gazdag ifjú teljes jó lelkiismerettel azt mondja: „Uram, ha ezen múlik, ebben hiba nincs, én mindezeket ifjúságomtól fogva megtettem, mégis érzem, hogy hiányzik valami; mi fogyatkozás van még bennem?”

Elképzelhető, hogy ha egy mai lelkigondozót kérdezne meg, ezt mondaná: „Hohó, várj egy pillanatig, dehogy tartottad be, - legfeljebb a törvény betűje szerint megtartottad, de mindez szemfényvesztés. Valóban minden erény látszaterény, ha a mélyére néznénk kiderülne, mennyire nem töltötted be!” - Ezt mondaná. És érdekes, hogy Jézus minderről nem szól, meghagyja az erényeit erénynek. Azt mondja: „Rendben van, tisztességes ember vagy, nem vagy léha életű, haszontalan, te mindig igyekeztél megállni becsületesen ebben a földi világban, jól tetted!” - De ezután így folytatja: „Egy valami hiányzik csak, egy fogyatkozásod van, egyetlen egy...” - és itt olyan izgalmassá válik a pillanat, mint mikor a vízbefúló ereje utolsó megfeszítésével igyekszik menekülni, már csak egy karcsapás hiányzik, hogy megfogja, elérje a partot, egy picike, utolsó kis távolság. „Egy fogyatkozásod van még.” És mi az az egy, amitől minden más függ, amivel szemben minden más gazdagsága az életnek üres marad, mi az az egy? - És itt egészen új fordulatot ad Jézus az egész beszélgetésnek, az örökéletről való filozofálgatásnak, egészen más irányba tereli az ember figyelmét: a szegényekre!

Nos, az örökélet problémájával kapcsolatban igazán senki sem gondolt volna a szegényekre - épp a szegényekre -, mint ahogy mi is, amikor a hitünk dolgaival foglalkozunk, az Istennel való kapcsolatunkat tárgyaljuk és az üdvösségünk kérdését próbáljuk boncolgatni, nem szoktunk gondolni épp a szegényekre. Hányszor előfordult már, Testvérek, hogy jött hozzám valaki, aki a szívét igazán komolyan ki akarta önteni. Nem tudja, hogy miért nem szól hozzá a Biblia, nem tudja, miért nem tud igazán imádkozni, elmerülni az imádságban... nem érzi a kapcsolatot maga és Isten között... Érzi, nem igazi az imádsága..., szeretne komolyan elmélyedni, elmélyíteni a hitéletét... Elolvasott már egy csomó prédikációt, pasarétit is, klauzál-térit is, mindenfélét, elment mindenhová, ahol azt gondolta, hogy élőigehirdetést hall... és még mindig olyan nyavalyás a hitélete, mit cselekedjék? Tudjátok, ha Jézusnak tennék fel ezt a kérdést, nem azt mondaná, hogy: „Nézd, drága, kedves fiam, így meg amúgy imádkozzál”, nem mondaná, hogy hogyan olvassa a Bibliát, hogyan lehet elmélyülni még jobban a vallásos áhítatban, a misztérium mélységeiben - minderről egy szót sem szólna. Hanem tudjátok, mit mondana? Rámutatna a másik emberre, talán arra, akit a kérdezőészre sem vesz, mert az örökélet, meg a másik ember nagyon szorosan összetartozik egymással! Ugye tudod, ki az a másik ember? Talán ugyanabban a házban lakik, ahol te, ugyanabban az üzemben, gyárban dolgozik, amelyikben te, talán az utcán jön veled szembe, vagy talán a kiszolgáló pult mögül néz rád ilyen, vagy olyan indulattal. Lehet, hogy a televízió képernyőjéről szól hozzád, vagy a rádión keresztül, vagy talán együtt ülsz vele tárgyalásokon, vagy üzemi értekezleten - egy asztalnál a másik emberrel - mindig, mindenütt ott van „a” másik ember körülötted, veled, velem, szakadatlanul - rengeteg van, s ami a legfontosabb: ez a másik ember valamiben mindig szegény, mindenesetre olyan értelemben legalábbis szegény, hogy talán hiányzik neki olyan valamije, ami neked viszont megvan. Mert Testvérek, ezt jegyezzük meg jól, hogy nekünk mindnyájunknak van valami olyan gazdagságunk, amivel szemben egy másik szegényebb. Mert például akinek békessége van a szívében, az olyan hallatlan gazdagság, amellyel szemben minden békétlen szívűember szánalomraméltóan szegény. Vagy akinek öröme van, ezzel szemben minden szomorkodó lélek szegény. Vagy aki egészséges, jár, tud dolgozni, ezzel szemben minden beteg és tehetetlen ember szegény. Vagy akinek bármiféle anyagi képessége, lehetősége van, azzal szemben minden szűkölködőember szegény. Erről a gazdag ifjúról meg van írva, hogy „igen gazdag”... Nos, atyámfiai, valamilyen tekintetben te is, meg én is, mindnyájan igen gazdagok vagyunk. Csak sose azt nézzük, hogy mi van a másiknak, ami nekünk nincs, hanem mindig megfordítva: mi van nekem, ami a másiknak nincs. És akkor egyszerre érezni fogjuk a magunk hallatlan gazdagságát.

Tegnapelőtt egy nagyon súlyos rákbetegnél voltam, vonaglott a fájdalomtól... és amikor eljöttem tőle olyan nagyon szégyenkezve, nagyon hálálkodva köszöntem meg Istennek, hogy én olyan gazdag vagyok ezzel az emberrel szemben, nekem nem fáj semmim - legfeljebb néha a gyomrom, az is egy kicsit - milyen gazdag vagyok!
Érdekel az örökélet? Érdekel úgy, mint azt a gazdag ifjút? Nos, Testvérek, Jézus azt mondja: Lásd meg azt a másik embert, aki hozzád képest szegény, mert mindenféle szegénység, legyen az anyagi, lelki, vagy szellemi értelemben vett szegénység, mindenféle szegénység ellentétben áll az Isten országával, amit Jézus meghirdetett ezen a földön. Egyenesen arra irányul a gazdagság, hogy tedd a szegényeket gazdaggá. Tehát amikor Jézus azt mondja, hogy: „Add el minden vagyonodat” ez nem azt jelenti, hogy az embernek nem szabad megtartani semmit önmagának, a hívőembernek semmiféle gazdagsága nem lehet, dehogynem, lehet - hanem azt jelenti, hogy minden gazdagságát: lelki, szellemi, anyagi értelemben vett gazdagságát - mert valami mindegyiknek van - állítsa bele Isten országának a vonalába, azaz igyekezzék minél jobban gazdaggá tenni általa egy szegény másik embert. Képzeljétek el, Testvérek, mi lenne, ha ez a világ komolyan venné ezt a dolgot, és azt a mérhetetlen kincset, amit tömegpusztító fegyverek gyártására fordít, arra használná, hogy gazdaggá tegye a szegényeket. Mi lenne ezen a földön? Épp ma, a hirosimai atombombázásról való országos megemlékezés napján, nagyon aktuális feltenni ezt a kérdést, elgondolkozni rajta... Ez a hívás nekem szól és neked szól: „Gyere, állítsd magadat mindazzal, amid van, az Isten országa vonalába, irányába, úgy, hogy gazdaggá tedd vele a szegényeket! Gondolj például most talán a boldog családi életedre, vagy gondolj talán mindarra, ami sikerült neked, ebben a földi életben, vagy a tekintélyre, a megbecsülésre, ami körülvesz az emberek részéről. Nos, mindezt állítsd az Isten országa irányába, tedd vele gazdaggá valamelyik szegény embert, azt a másik embert!”

Igen, foglalkozz csak nyugodtan az örökélettel, nagyon jó dolog, de mindig úgy, hogy: „No, lássuk, mi van a szegényekkel, mit lehet tenni értük, érte, a másik emberért, mit használ a te ilyen, vagy amolyan gazdagságod a másik embernek?” Sőt, a szenvedéseiddel kapcsolatosan is tedd fel mindig ezt a kérdést: „Mit használhat ez a szenvedés a másik embernek?” Mert Testvérek, még azt is, ami a legkeservesebb fájdalom a földön, vegye az ember úgy, mint élete gazdagságát, mert nincs a világon még valami, ami életbölcsességben, tapasztalatban úgy meg tudna gazdagítani valakit, mint éppen a szenvedés és csalódás. Tehát használja fel ezt is az élettapasztalatban, és életbölcsességben szegényebb ember javára. Ebben az irányban találjuk meg mindannyian azt a bizonyos „örökéletet”, azt az igazi emberi életet, aminek értelme, célja van, aminek igazán az van. „Adj el mindent, amid van és oszd szét a szegényeknek...” ezt mondja Jézus: amid van - tehát ne azt, amid nincs - amid van és mindazt, nemcsak valamit belőle, mindet tedd bele úgy Jézus kezébe, hogy Jézus felhasználhassa ezt rajtad keresztül a szegények gazdaggá tételére.

Látjátok, Testvérek, itt lepleződik le az emberi önzés, mert lám, ez a gazdag ifjú nem így képzelte. Úgy képzelte el, hogy mindenét, amije van, megtartja magának, s ennek tetejében még az örök életet is megkapja. Mint ahogy általában mi is úgy szoktuk gondolni, ha elvesztjük ennek a földi életnek a szépségét, gazdagságát, a végén kapjuk meg az örök életet - majd a végén... Nos, azt mondja Jézus: Így nem lehet! Vagy most ragadja meg valaki az örök életet, mégpedig azon a módon, ahogy Jézus mondja, vagy pedig akkor sem, amikor a halála pillanatában már nagyon kellene neki. Pontosan arról van itt szó, amit Jézus egy másik alkalommal így mond: „Aki elveszti az őéletét énérettem, az megtalálja azt!” Ha

Krisztusba teszem az életemet, tehát a másik emberért áldozom az életemet, akkor találom meg azt igazán. Nézzük, Testvérek, higgyük el egyszer azt, hogy igazán hívőszívűembernek elég, hogy Isten szereti, nem fontos, hogy az emberek is szeressék - elég az Isten kegyelme, nem fontos, hogy az emberek dicsérjék - elég Isten jósága, egyáltalán nem kétségbeejtőaz emberi rosszakarat - elég az Isten segítsége! Tehát semmi baj sem származik abból, hogy cserbenhagynak az emberek. Hát higgyük el, az Isten kegyelméből, az Isten segítségéből, az Isten jóságából olyan gazdag túláradásban részesül a hívőember, hogy abból mindig jut a másik embernek is.

Nagyon jól tudom, hogy ez nehéz -nem könnyu˝ - annyira nem, hogy Jézus egyenesen ezt mondja: „Könnyebb a tevének a tűfokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” És most akárhogyan magyarázzuk ezt a fogalmat, hogy „tűfoka” - sok mindenféle magyarázat van, nem lényeges -, akárhogy magyarázzuk, azt jelenti, hogy emberileg lehetetlen, hogy mi emberek a magunk erejéből nem bírjuk elérni az örök életet, azt az igazit, amiről szó van, a saját magunk emberi önzése, énközpontú beállítottsága zár ki belőle. Isten senkit sem zár ki az örök életből. Mi magunkat zárjuk ki azzal, hogy minden törekvésünk, szándékunk visszafordul önmagunkba, énközpontú életet élünk. Ezért emberileg lehetetlen, de ami embernél lehetetlen, lehetséges az Istennél - így mondta Jézus.

És ha valaki itt most a gazdag ifjú alakjában önmagára ismer, bíztassa meg Jézusnak az az ígérete: lehetséges, mégis lehetséges - Istennél - és akkor ha ezt érezzük, ne magunkra nézzünk, mert így lehetetlen, hanem arra az Istenre, Aki az Ő szelleme által még a mi világunkban, ilyen nyavalyás emberek számára is, mint amilyenek vagyunk, lehetővé teszi az örök életet. És ha mi igazán hisszük, akkor meg is fog mutatkozni majd a mi életünkben is, itt, ezen a földön apró, picinyke jelekben, minden bukás, kudarc ellenére is, hogy Isten valóban itt van, beleigazgatja életünket az Ő országának a vonalába. És akkor itt is, ott is, amott is körülöttünk felragyog egy szegénynek az arca és megérez valam
t Isten országának a gazdagságából. Ez az igazi élet, így érdemes élni! Lehetetlen? Igen, emberileg - és mégis lehetséges, mert itt van Jézus és azt mondja: „Jer és kövess engem!” Próbáljuk meg!

Ámen.

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.

462. ének 1. vers

Dátum: 1965. augusztus 8.