A gazdag ifjú

1965. augusztus 01, vasárnap

Alapige

“És mikor útnak indult, hozzá futván egy ember és letérdelvén előtte, kérdezi őt: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem? Jézus pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodjál; ne ölj; ne lopj; hamis tanúbizonyságot ne tégy, kárt ne tégy; tiszteljed atyádat és anyádat. Az pedig felelvén, monda néki: Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt, és monda néki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan; mert sok jószága volt. Jézus pedig körültekintvén, monda tanítványainak: Mily nehezen mennek be az Isten országába, akiknek gazdagságuk van! A tanítványok pedig álmélkodának az ő beszédén; de Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Azok pedig még inkább álmélkodtak, mondván magok között: Kicsoda idvezülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges.”

Kedves Testvérek! A mai alkalommal kivételesen nem a soron következő részről szeretnék beszélni, majd ha Isten éltet és úgy akarja, a jövő héten folytatjuk tovább. Most azonban még egyszer szeretnék visszatérni arra a témára, amiről vasárnap az Igehirdetés szólott. Az úgynevezett gazdag ifjú problémájára.
Egy másik evangéliumból, a Márk evangéliumából szeretném most ezt a történetet megvilágítani. Nem mintha lényegileg különböznék egymástól, mindenesetre jó egy másik oldalról, másvalaki leírásából megélve meghallgatni ugyanazt a történetet. Azt hiszem vasárnap mindenki ott volt az istentiszteleten, hallotta az igehirdetésben.
Szeretném kiegészíteni olyan dolgokkal, amelyek nem újak, de jó ezzel a történettel kapcsolatban újra szemügyre venni a felolvasott Igét. Röviden utalok arra, hogy a múlt alkalommal, tehát a vasárnapi igehirdetésben arról beszéltem, hogy egy nagy hiányérzete volt ennek a fiatalembernek, bár nagyon sok mindene megvolt neki. Nem megvetendő, ha az ember mindent megengedhet magának, amit akar. Épp ez a csodálatos, hogy bár ilyen szerencsés volt, hogy mindent megengedhetett magának, amit kívánt vagy akart, volt valami kielégítetlenség, hiányérzet, ami őt Jézushoz hajtotta.

Van valami olyan az ember életében, amit kizárólag csak Jézussal tud kielégíteni, amiben csak Jézus tud az embernek igazán választ adni. Ha valaki ellenáll ennek a vonzásnak, ami Istenből árad Jézus Krisztuson keresztül, akármilyen gazdagságban élte le az életét, akármilyen jól sikerült mindenféle dolog, amit életében elkezdett, valami mégis hiányos maradt. Nem lesz teljes az élete, mert egész egyszerűen az ember úgy van teremtve, hogy csak azáltal válik teljessé, amit Jézusban találunk meg, ami Jézusban van. Jézusban találja meg az ember igazán önmagát, Jézusban talál rá igazi önmagára.
Nem elég a pénz, ami pedig nagy hatalom ezen a földön. Nem elég, amit mások adhatnak nekünk, akár megbecsülésben, szeretetben, akármi más egyebekben, nem elég az, amit magunknak adhatunk meg itt ebben az életben szorgalommal, munkával, jószándékkal, erkölcsös élettel. Mind, mind nem elég, mert valahogy az egyetlent, ami kielégíti az embert, azt csak Jézus adhatja.
Mit ad tehát Jézus? Mi az, ami kielégíti az embert, egyensúlyba hozza az ember életét? Először is hadd álljunk meg ennél a szónál, amit én már nagyon sokszor próbáltam megmagyarázni.
Nagyon érdekes: “Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az üdvösséget elnyerhessem?” - kezdi. Ebben olyan őszinte, alázatos tiszteletadás van Jézus iránt! Maga a kérdés is olyan egyszerűen megfogalmazott kérdés. Szinte meghökkenti az embert, mikor Jézus nem vállalja, visszakérdez, nem egyenesen felel rá. Azt mondja: “Miért mondasz engem jónak?” Szinte elutasítja magától ezt a megszólítást: “Jó Mester”, csak egyedül Isten jó. Mi ad jelentőséget ennek a kicsi párbeszédnek? Mi van a kérdés mögött? Sok minden lehet, de én úgy érzem, legalább is nagyon szeretném, ha a Kedves Testvérek meg is értenék, amit érzek. Jézus ennek az embernek a szívébe lát bele, és inkább udvariasságot lát ebben a kifejezésben, nem hitet. Inkább úgy érzi, hogy udvariasságból történik ez a megszólítás, hogy “Jó Mester”, nem pedig igazán hitből, nem hitbeli megtapasztalásból.
Végeredményben igaza van, mikor Jézust jónak mondja. Jézus tudatosítani akarja: “miért mondasz engem jónak?”, tudod te, hogy mit mondtál? Tudod te, mi az, hogy “jó” - velem kapcsolatban? Jézusnak Istennel való kapcsolatában mit jelent ez a szó, ez a kifejezés? Ezért volt fontos, hogy Jézus visszakérdezzen, mert inkább udvariasság van ebben a kérdésben, mint hit.
Az udvariasság nagyon szép dolog, jó, szükséges és hasznos az emberi együttélésben. Azt mondhatnám, nélkülözhetetlen, kibírhatatlan az emberi élet nélküle. Nagyon sokszor tapasztaljuk a hiányát. Milyen keserves és szörnyű a másik ember részéről tapasztalt udvariatlanság! Jól esik mindnyájunknak az udvariasság, és hiányzik, ha nincs körülöttünk - tehát, mondom, emberi viszonylatban nagyon szükséges valami és hasznos. Jézussal szemben nem lehet udvariaskodni! Hozzá nem lehet udvariasan közeledni, vagy legalábbis nincs semmi értelme, ha a Jézushoz való viszonyunk merő udvariasság. Pedig nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy a mi viszonyunk Jézushoz inkább kedves, finom, udvarias, nem pedig igazán hitből való viszonyulás. Csak két példát hadd említsek: ha a legutolsó úrvacsora után megkérdezték volna tőlünk: “Vajon te miért vettél úrvacsorát, miért maradtál bent a templomban, amikor olyan sokan kimentek?” Lehetséges, hogy nagyon jó választ tudnánk adni, félő, hogy csak olyanforma dolog lenne a szívünk mélyén: “Na igen, a hónap utolsó vasárnapján úrvacsoraosztás van, hívő embernek illő úrvacsorát venni.” Ebben máris benne van az a kedves, udvarias gesztus Isten felé: “Én is itt maradok, veszek úrvacsorát!” Vagy az előbb, mikor énekeltük: “Velem, Atyám, oly sok jót tettél, Jóakarómnak mondlak.” Ha megkérdezné Jézus, tényleg nem egy ember, hanem Jézus, miért énekeltük ezt? Csak azért, mert ezzel kezdődött a bibliaóra, vagy mert a szövegíró így írta le, mi kénytelenek vagyunk így énekelni. Vagy pedig rezdülta szívünkben ugyanakkor valami nagyon boldog ujjongás a tekintetben, hogy tényleg milyen csodálatos, hogy mennyi jót tett velem Isten.
Sokszor tapasztaltam azt, hogy az emberek viszonya Jézushoz kedves, jóindulatú, de kimért udvariaskodás. Ezért kérdez vissza Jézus, hogy “miért mondasz engem jónak? Egy a jó, az Isten!” Ha azért mondasz engem jónak, mert felismerted bennem Isten földre adott kijelentését, akkor igazad van.
Gondoljunk most arra, hogy mi is hányszor használjuk ezt a kifejezést: “Jóisten”. Majd ha a “Jóisten” így meg úgy... Miben tapasztaltuk meg azt egyáltalán, hogy tényleg jó az Isten? Miben volt nekünk ilyen tapasztalatunk, hogy jó az Isten? Érdemes lenne így összeszedni csokorba, hogy ki miben látta meg már a maga életében Isten jóságát, mert volt, hogy amikor valami szükségben voltam, megsegített, megtapasztaltam már azt, hogy amikor valamit nagyon kértem, meghallgatta Isten. Megtapasztaltam, hogy betegségemben vagy egy hozzámtartozónak a betegségében könyörögtem Hozzá és meggyógyult, vagy más ehhez hasonló. Megsegített valamilyen konkrét formában, megtapasztaltam a jóságát, ebből tudom, hogy milyen jó az Isten. De itt rögtön vissza lehetne kérdezni ugyanúgy, ahogy Jézus megkérdezte a gazdag ifjút: “Miért mondasz engem jónak?” Hát ha nem hallgattam volna meg a kérést, nem gyógyítottam volna meg a beteget? Nem adtam volna meg, amire nagyon szükség volt, nem úgy, ahogy elképzelted volna, hátha épp az ellenkezője történt volna? Nagyon sokszor megtörténik az ellenkezője - akkor már nem jó az Isten?
Miben látjuk mi azt, hogy jó az Isten? Hányan vannak, akik perbe szálltak Istennel, mert nem látják elég jónak, hányan vannak, akik számonkérik Istent: Hogyan lehetséges, hogyan lehet összeegyeztetni Isten jóságával, hogy ez történt, vagy az! Van ilyen is, hogy nem úgy reagál Isten, ahogy én szeretném, akkor egyszerre kétségessé tud válni, hogy jó az Isten.
Miben látjuk, hogy jó az Isten? Én már nagyon sokszor mondtam, de hadd mondjam újból, kedves Testvérek, ha engem úgy megkérdezne Jézus, vagy az Úr Isten, hogy: “Miért mondasz Te engem jónak?” Igazán teljes, őszinte szívvel azt tudnám mondani: “Uram, abban ismertelek meg jónak, hogy igazságtalan vagy velem szemben, mert nem azt kapom, amit érdemlek sokszor, hanem mindig jobbat, a bűnbocsánatban.” Ami ebben a szóban benne van, ebben tapasztaltam, milyen jó az Isten, hogy nem úgy bánik velem is, ahogy én erre rászolgáltam volna, megérdemelhettem volna.
Próbáljunk ennek egy csöppet a mélyére hatolni, hogy igazán tényleg igaz-e, hogy így van, mert én állítom, hogy mindannyiunkkal igazságtalan Isten, de a mi javunkra. Ott van például az úrvacsora legelső kérdése, amit fel szoktunk tenni minden egyes alkalommal. “Hiszitek-e, valljátok-e, hogy mindenestől fogva bűnösök vagyunk; büntetést és kárhozatot érdemlünk?” És mi erre olyan könnyen rá szoktuk mondani, hogy “Hisszük és valljuk!” De tényleg meg vagyunk-e győződve, hogy mi büntetést, halált, kárhozatot érdemlünk? Ha tényleg ilyenek vagyunk, és nem büntetést, halált, kárhozatot kapunk - hát nem ez Isten jósága, kimondhatatlan nagy irgalma?
És ha igaz az, hogy mi büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk - próbáljuk realizálni magunkban, egy halálra ítélt sorsához hasonlítva magunkat, aki büntetést, halált és kárhozatot érdemel: Egy halálra ítéltnek mire van a legnagyobb szüksége, minek örülne a legjobban? Mit kérne? El tudom képzelni, hogy egy pohár vizet kér, mert szomjas, szeretne a kivégzése előtt inni. Talán egy darab papírt kér, amire az utolsó üdvözletét tudja írni, vagy egy rövid kis időt a szeretteitől való búcsúzásra, de legjobban a halálraítéltnek mire van szüksége? Nem vízre, papírra, ceruzára, vagy egy kis időre, hanem kegyelemre! Mi ezt kapjuk, Isten ezt adja nekünk, halált, kárhozatot érdemlő bűnösöknek, a kegyelmet. Mi mindig mást kérünk, másban akarjuk látni a jóságát. Darab papírt, pohár vizet, csak egy kis időcskét valamire, tehát mindig jelentéktelenebb dolgot, amelyek persze mind jelentősek lehetnek az életünkben. De többet ad, jobbat ad, amikor irgalmat, kegyelmet ad! Miért jó az Isten? Azért, mert irgalmas. Mert azt a büntetést, halált, kárhozatot, amit mi érdemeltünk, Jézus vette át magára. Őreá tette mindnyájunk vétkét, azért jó Jézus, mert átvállalta, elfogadta, elvégezte.
Hát ez az igazságtalanság! Nem? A legégbekiáltóbb igazságtalanság! Úgyhogy amikor valaki Isten igazságával perbeszáll: hogy s mint engedhet Isten ilyet - mindig erre gondoljunk: azt nem hánytorgatja soha fel Istennek, hogy hogyan lehetséges az, hogy bűnös helyett egy ártatlant engedett szenvedni, meghalni és elkárhozni: helyettem Jézust! - Ez az igazságtalanság! Ez a legnagyobb igazságtalanság - a kegyelem. Ezt adja Isten nekem, a legnagyobb kegyelmet. Tehát ha ezért mondasz engem jónak, akkor helyes, elfogadja ezt a kijelentést, hogy “Jó Mester”. De ha nem azért mondod jónak az Istent, csalódsz, feltétlenül csalódsz. Jó lenne magunkban ezen elgondolkozni, hogy miért mondod jónak Istent? Így is feltehetném a kérdést: Miért szeretjük Istent?
Azután így mondja: “Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Előbb már rámutattam arra, hogy gazdag volt, vagyona volt, nyílván pénze, földje, sok jószága volt, ezt olvassuk az Írásban, megvolt mindene, ami csak kellett. Valami mégis hiányzott neki. Valahogy, ha egy kicsit jobban belegondolok ennek a fiatalembernek az egész magatartásába, hisz látjuk a történet végét, a beszélgetés kimenetelét - ha az egész profilját végignézzük ennek a fiatalembernek, talán úgy lehetne megállapítani, hogy ez a fiatalember a sok minden mellé, ami már megvolt neki, még az örökéletet is szerette volna biztosítani a maga számára. Mert itt a hangsúly azon van, hogy “mellé”, “mellett”. Valahogy olyanformán, mint amikor egy gazdag elkényeztetett asszony a ruhatárát ki akarja egészíteni még egy olyan ruhával, ami eddig még nem volt neki.

Volt egyszer egy ismerősöm, akinek három diplomája volt, közte két doktorátus. Még egy negyediket is akart. Nagyon tiszteletre méltó szándék, nagyon jó dolog, ha valaki ennyire ambiciózus. - Itt viszont azt érzem, nem lehet úgy, hogy na, hát életem fogyatkozásait majd kiegészítem Jézussal, ahol hiány van, ott még kipótolom Jézussal. Nem lehet úgy, hogy igen, a bajunkban, problémáinkban jöjjön Jézus, aztán az egyéb dolgokban majd csak megleszek valahogy. Nem lehet úgy tenni Jézussal, hogy Neki csak egy kis helyet adok a sok minden más mellett. Nem lehet azt csinálni Jézussal, hogy Őt is meghagyni, de a bűneimet, nyomorúságaimat, hitványságomat is meghagyni az életemben. - Volt egyszer egy nagyon kedves jóbarátom, egy komoly, hívő ember, aki addig próbálta összhangba hozni bűneit a hitével, amíg elveszítette a hitét. Nem lehet ezt kiegyezéses alapon.
Aki nem hajlandó mindent, amit Isten megítélt az életében, feláldozni Krisztusért, az előbb-utóbb kénytelen lesz Krisztust feláldozni a bűneiért. Ez van ebben a történetben.
Másrészt nagyon is sokszor kifejezésre jutnak Jézusnak ezek a szavai: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből” #Lk10,27. Tehát csak teljes szívvel lehet Jézushoz tartozni, teljes szívvel - fél szívvel nem lehet. Teljes élettel lehet csak Krisztust követni, mindent beállítva az Ő szolgálatába. Itt is erről van szó: “Eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek” #Mk10,22, tehát vállaljuk azt, hogy tényleg Jézus legyen az első és a legfőbb a mi életünkben. Valóban az Ő uralma alatt rendeződik minden más dolgunk: Anyagi kérdéseink, családi problémáink, hivatalos magatartásunk, minden, minden.

Ez az, amit a gazdag ifjú nem tudott vállalni. Ő mindaddig szeretett volna valamit Jézusból, abból, amit Jézus ad, míg az nem a teljes élete odaadását jelentette volna, hanem a többi mellé Jézust is befogadná az életébe. Ezért olyan tragikus kimenetelű e történet. Ott állt épp e döntés küszöbén, és mégsem lett belőle semmi.

Nagyon nagy figyelmeztetés van ebben a történetben, ebben a kérdésben, hogy “mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?” Látjuk a történetből, hogy ez is hozzátartozik ennek a fiatalembernek az egész arculatához, hogy jó ember, tisztességes, vallásos, becsületes, kedves, szerény, sok minden jót el lehet róla mondani. Nem lopta a vagyonát, nem volt üres, léha, a családi viszonyai nyílván rendezettek lehettek. Jézus, amikor ránézett, egyenesen azt mondja az Ige, hogy megkedvelte őt. Sok jó természeti adottsággal megáldott ember volt. Nagyon nagy dolog az, amikor valaki természetétől fogva hoz magával egy csomó jó tulajdonságot, nagyon nagy ajándéka ez Istennek. De ímé, látszik az egész történetből: Minden természetes jóság nem elég az üdvösséghez.

A múltkor az örökélet földi vetületéről volt szó inkább. Most vegyük az üdvösség felől való vetületét. Nem elég az üdvösségre, hogy megtartotta a parancsolatokat és tiszteletreméltó életet élt. Ennek az embernek semmi üdvbizonyossága nincs. Bizonytalan az üdvössége felől. Talán nem is mer arra gondolni, hogy mi lesz vele majd, ha mindaz elmúlik, ami eddig érték volt: a saját jósága, vagyona és a megbecsülés. Amikor ez mind lezárul, azon túl mi lesz?

“Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?”- ez a kérdés nagyon fontos. Újra és újra fontos nekünk, Kedves Testvérek, hiszen alapjában véve olyan többé-kevésbé hasonló természetű emberek vagyunk, mi is ilyen többé-kevésbé szimpatikus, jómodorú emberek vagyunk. Mi is hoztunk magunkkal egy csomó természetes jóságot, talán olyan különösen csúnya folt nincs az életünkben, élesebb, rút bűn nem teszi feltűnően csúnyává az életünket. Áldozatos anyák, becsületben megőszült emberek vagyunk. Sosem ártottunk senkinek, megadtuk mindenkinek, ami járt, erkölcsös, tiszta életűek voltunk. Sok minden szépet és jót el lehetne mondani rólunk, ahogy itt vagyunk. Épp erről van szó, hogy ez nem elég az üdvösségre! Semmiképpen nem elég a természetes jóság! Nem elég, akármennyire nagy ajándék, ha van. Nem elég! Valami hiányzik a jó emberek életéből is, hiányzik valami. Nemcsak a bűnösök, a nagy hitvány gonosztevők életéből. Ennek az embernek az életéből is hiányzik valami: nem a kincsek, hanem a bűnbocsánatnak a felszabadító ereje. Ha talán látjuk magunk előtt ezt a nyomorult embert, aki minden jósága mellett szánalomra méltó, azt kell mondanunk, hogy talán emberileg szólva könnyebb a nagyobb bűnösöknek, mint az ilyen jóknak. Mert az ilyen jó ember nem érzi annyira szükségét a bűnbocsánatnak, nem érzi annyira, hogy ő is kegyelemre szorul.

Ez az ember sem érezte: “Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” (21. vers) - mondja. Jézus nem vitatkozik vele, nem magyarázza meg neki azt, amit mi próbálnánk ilyen esetben, hogy: “Nem igazán, dehogy tartottad meg...” Hanem egész egyszerűen egy olyan szót mond neki, aminek az értelme végeredményben az: próbáld meg még egyszer igazán komolyan venni az én követésemet, próbálj engem egyszer halálosan komolyan követni, majd akkor meglátod, hogy milyen bűnös vagy, milyen nyomorult vagy, és hogy mennyire kegyelemre vagy utalva. Mert ez az egyetlen alap, amin egy ember viszonyulhat Istenhez, amit valóban Jézusban talál meg. Mert hiszen a mi életünk is nyugtalan mindaddig, míg Istenben meg nem találjuk a békességet, amíg oda nem orientálódunk Isten megbékéléséhez, ez pedig cs
k Jézus által lehetséges ma is mindannyiunk számára.
Itt a történet szomorúan végződik, mert ez a fiatalember, látva ennek a lehetetlenségét a maga erejéből, elment szomorúan. Egy eredménytelen találkozás történt egy ember és Jézus között.
Én hiszem azt, Testvérek, hogy minden alkalommal, amikor így együtt vagyunk az Igére figyelve, találkozás történt egy ember és a jelenlévő Jézus között. Jaj, el ne menjen senki megszomorodva, hanem inkább azzal a nagy, boldog reménységgel, hogy ha akármilyen lehetetlen is a mi számunkra, Istennél minden lehetséges: hogy bennünket, “jó” embereket, akik tisztességesek és becsületesek vagyunk - tehát “gazdagokat” - úgy fogadjon kegyelmébe, hogy a bűnbocsánat felszabadító erejét vigyük magunkkal, hogy ne legyen eredménytelen ez a találkozás. Igazán őszinte legyen a szívünkben és az ajkunkon ez a megszólítás, hogy: Jó Isten, “Jó Mester!” Ezért imádkozzunk!

Ámen

Dátum: 1965. augusztus 1. bibliaóra.