Élő reménység

1965. augusztus 15, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

"Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élőból való feltámadása által reménységre Jézus Krisztusnak a halál"

Kedves Testvérek! Mikor először olvastam fel ezt a részt, ezt a verset, ez a mi számunkra egy kicsit hosszadalmasnak, néha egy kicsit dagályosnak tűnt. Nem is nagyon értjük, mert annyira tele van örvendezéssel, hálaadással, ujjongással, Istenben való örömmel.
Valahogy olyanformán, mintha egy nagy hálaadó imádság szakadna fel Péter apostol szívéből - úgy zuhog belőle, mint a margitszigeti forrásból a forró víz. Nem is tudja végét szakítani. Személyes tapasztalatból ered, éppen ez az értéke az egész levélnek. Ez az értéke, ereje, hogy minden szó tulajdonképpen személyes tapasztalatából ered az apostolnak. Íme, amint hallotta, igyekszik visszaadni ezt az ujjongó hálaadást: „Áldott az Isten és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült bennünket élőreménységre, Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.”
A további részben már csak ezt részletezi tovább az apostol. Röviden úgy vonhatnánk össze, hogy ennek a nagy hálaadó imádságnak a tartalma az élőreménység. Ez volt az a hatalmas erőaz apostol életében, amely az egész életének új fordulatot adott: Az élőreménység, amelyben Isten újjászülte őt, Krisztus halálából való feltámadása által.

Mi ez az élő reménység? Erről szeretnék beszélni. Azért nagyon jó, ha belegondolunk, hogy mi az élő reménység. A meghalt reménységről szinte minden ember tud a maga életében. Mindnyájunknak voltak saját elképzeléseink, álmaink, törekvéseink - akkor nekifeszültünk, dolgoztunk érte, reménykedtünk a megvalósulásában. Azután egyszerre jöttek a csalódások, a kudarcok, a leveretések. Nem úgy történt, ahogy szerettük volna, ahogy megálmodtuk, ahogy elképzeltük. Talán valakinek az életében nem jött el az a valaki, akinek az eljövetelére olyan nagyon vágyott, vagy talán az özvegy édesanya egészen magára maradt özvegységében, gyermekei szétszóródtak. Pedig azt remélte, hogy özvegységében drága kis unokák fognak játszadozni körülötte. De nem így történt, egészen másképp alakult. Vagy elérkezett valaki férfikora delelőjére és visszatekintve, megdöbbenve állapította meg, hogy sok szép tervéből, alkotásvágyából ó, de nagyon keveset valósított meg. Vagy valaki azt érzi, hogy lassan már elszállt az élet felette és még mindig nem hozta el számára azt a várva-várt dolgot. Nincs olyan ember, aki ne reménykedett volna valamiben - hiába. Szinte halmozódnak a letört, a visszahullott reménységek az életünkben. Mennél többet élünk meg, annál több reménységünket temetjük el.

Péter apostol is nagyon jól ismerte a lemondást, az őéletében is volt olyan időszak, amikor minden, minden reménye szertefoszlott. Pedig hogyan reménykedett Jézusban. Reménykedett az Isten országa eljövetelében. Fiatal temperamentumának egész szenvedélyét beleadta ebbe a nagy reménységbe. Azután volt egy nagyon szomorú napja: nagypéntek. Gondoljuk el, micsoda borzasztó dolog lehetett látni neki azt, ami ott ment végbe a jeruzsálemi vesztőhelyen. Különösen a középsőkereszten ott függött élete reménysége, mintha az élete hevert volna romokban, élete omlott volna össze, amikor ránézett arra a keresztre. Mindennek vége van! Van-e egyáltalán értelme, hogy tovább éljen, mikor a reménységei összeomlanak.

Ó, de sokan mondják. „Érdemes még tovább élni?” Nézzük, milyen hatalmas változásnak kellett végbemennie ennek az embernek az életében, hogy minden drága reménysége tökéletesen szertefoszlása után így szólt Róla, hogy: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, Aki az Ő nagy irgalmassága szerint újjászült minket élő.” reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása általTehát valami nagyon nagy dolog történt. Nagypéntek után eljött a Húsvét. Jézus feltámadott! Ez a Jézus, Aki az egész reménységét élvezte. Akinek a halálával együtt az egész reménysége sírbaszállt. Íme, ez a Jézus feltámadt a halálból. Tehát tulajdonképpen ami összeomlásnak látszott, temetésnek és halálnak és a reménység kimúlásának, az tulajdonképpen új kezdet volt. Egy egészen új reménység kezdete, épp annak az élőreménységnek a kezdete. Itt van az alapja minden igazi reménységnek, amelyik soha nem fog meghalni, kimúlni. Tehát ebben a tényben, történeti tényben, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez az a lobogó tűz, amelynek a lángjánál minden kimúlt, elaludt reménység feltámadhat, hogy Jézus feltámadott. Minden reménység, amely nem Jézus életerejének ennél a tüzénél kap lángra, halott reménységgé fog változni előbb-utóbb.

Nos, amikor reménységről, keresztyén reménységről beszélünk, szeretném újra nagyon hangsúlyozni azt, amit a múlt vasárnap az örökélettel kapcsolatban hangsúlyoztam, hogy tudniillik a keresztyén reménységgel kapcsolatban necsak erre a végsőreménységre gondoljunk, necsak a halál utáni, túlvilági reménységre. Sajnos, épp ez a baj, hogy a hívőembernek a köztudatában is, de a nem hívőkében még inkább egészen áttolódott a keresztyénség fogalma az evilági problémáról valami meghatározhatatlan túlvilági jónak, az üdvösségnek az elnyerésére. Természetes, hogy ez is benne van a keresztyén reménység fogalmában, végsőkiteljesedésében. De nemcsak arra, hanem a földi világra is, és mostanra ennek a problémáira is vonatkozik ez a reménység.

Az igazi hit egyúttal mindig reménység és hogyha valaki hisz ebben, nyugodtan tekinthet bármilyen helyzetben reménykedve a holnap és a holnapután elé vigyázó reménységgel. De ez a reménység, amiről itt szó van, nem az a színtelen idealizmus, amely egészen egyszerűen szemet huny a való tények és problémák előtt, nem látja meg azokat. Semmiképpen sem az az olcsó optimizmus, amelyik minden további nélkül könnyelműen átnéz a problémák felett. ez a reménység semmiképpen sem álomvilágba, illúzióba való belemerülés az élet kemény realizmusából. Épp ezek azok a dolgok, ez az illúzió, ez a menekülés, az álomvilág, az optimizmus, az idealizmus, épp ez az, ami miatt a költőezeket a borongó sorokat írta a reménységről: „Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó csalfa, vak remény... csak maradj magadnak, biztatom valál, hittem szép szavadnak, mégis megcsalál!” Ez az a reménység, ami megcsal. Az élo˝ „reménység”, amiről Péter beszél, egészen más, egy egészen új dimenzió kerül bele az ember életébe.

Reménykedni, azt jelenti, hogy az Isten lehetőségével számolni. Ez az új dimenzió, ami belekerül az ember életébe, az Isten lehetőségének a dimenziója. Ezt jelenti reménykedni. Számolni kell mindenféle helyzetünkben Isten lehetőségével. Tehát nemcsak azt jelenti, hogy számolok azzal, hogy majdcsak jobbra fordul a dolog, majdcsak kilábolok ebből a kutyaszorítóból, amibe belekerültem, majdcsak a kedvem szerint történnek az események. Hanem azt a reménységet: arra a Valakire számítani, Aki már egyszer a történelem folyamán húsvét reggelén hitelre méltónak és képesnek bizonyult a legreménytelenebb problémákkal szemben. Ez a reménység azt az abszolút bizonyosságot jelenti, hogy az Isten, Aki Jézust a halálból feltámasztotta, most is itt van, ez az Isten most is uralkodik, ez az Isten intézkedik most is mindenféle helyzetben.
Az élőreménység arra számít, hogy Jézusnak a földön való megjelenésével elindult valami hatalmas isteni akció: a megváltás folyamata és ezt az akciót Isten tovább folytatja és diadalra viszi a teljes kibontakozásig, teljes diadalra juttatja. „Aki elkezdte bennünk a jó dolgot, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig.”
Ezért a keresztyén ember reménység alatt tudja látni az egész világot. Ha akármilyen reménytelen is sokszor a helyzet, reménység alatt látja az egész világot, mint a szántó-vetőember, aki bevetette a szántóföldet, és már ott csírázik a jövendőtermés ígérete, reménye. Mindig tud reménykedni ez az ember az életnek bármilyen sorsfordulata felett, ott látja Istent a szenvedés és a bűn felett, a népe jelene és jövője felett, a feszült világhelyzet felett, a nagyhatalmak tárgyalásai felett is ott látja a végsővalóságot: az Istent. Az Istennek abszolút, végsőgyőzelmét, ami elkezdődött húsvétkor. Jézus feltámadásához hadd mondjam még sokkal egyszerűbben ezt. Sokszor hallottátok, hogy a mi reménységünk sohasem valamire, hanem mindig Valakire irányul, és ez a legfontosabb. Nem valamire, hogy valahogyan lesz, megfordul a sorsom, kimenekedem valamiféle bajból, hanem mindig Valakire. Az élő, hatalmas, kegyelmes, megváltó Istenre magára.

Testvérek, épp ezért nincs reménytelen helyzet, akármennyire is összekuszálódtak az események szálai valakinek az életében, akármilyen megfoghatatlannak látszik egy probléma, vagy a szorongatás ideje. Akármennyire semmire sincs kilátás, nem reménytelen sohasem, mert a mi reménységünk azon alapul, hogy Isten Jézus halálában és feltámadásában feltárta előttünk a szívét, vigyázzunk, nem az útjait, hanem a szívét tárta fel előttünk. Tehát nem tudjuk mit akar velünk, merre vezet, mit hoz reánk, az útjait elrejtve hagyta, de egyet határozottan tudunk: hogy Isten tartja kezében a sorsunkat és irányítja az eseményeket. Aki Jézusban mellénk állt és mindazzal, amit még cselekedni akar velünk, mindig hűmarad ahhoz, amit Jézusban kijelentett. Jézusban pedig azt jelentette ki, amit magának Jézusnak a neve jelent, hogy „velünk az Isten”, ehhez Ő mindig hűmarad. Ez a mi reménységünk alapja. Sohase legyen a mi keresztyénségünk alapja olyan passzív magatartás, hogy összeteszem a két kezem, csak várok, egyszerűen csak reménykedem, hiszen itt úgysem lehet semmit sem tenni, legfeljebb csak reménykedni lehet! Általában akkor szoktunk reménykedni, amikor tenni semmit sem lehet, amikor cselekedetei, teljesítőképessége határához érkezett el az ember, azt mondja: „Itt most már nem tehetek semmit, most már csak reménységem van.” De valóban nincs. Sőt, sokkal inkább a reménység legyen az az alap, amelyen állunk és ezen az alapon minden erőnket, emberi képességünket nyugodtan összeszedhetjük cselekvésre. Tehát sohase válasszuk szét e kettőt: vagy cselekszem, vagy reménykedem. Hanem sokkal inkább kössük össze ezt a kettőt: cselekedve reménykedjünk és reménykedve cselekedjünk.
Tehát ne toljuk ki a keresztyén reménységet az emberi teljesítőképességünk határán túlra, hanem hassa át a szívünket, szavunkat és tettünket mindjobban a reménység, a cselekedet! Tehát reménykedve cselekedjünk és cselekedve reménykedjünk! Erre hív fel bennünket az apostol. Írja, hogy újjászülte őt Isten Krisztus halálából való feltámadása által.

Tudjátok, hogy az a nagyszerű, hogy a reménység akkor világít a legjobban, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. Ha volt valaha pillanat, amikor Jézus sötétenlátó lehetett volna, akkor amikor ott állt a főtanács előtt. Megcsúfolták, megköpdösték, a szemét bekötötték, arcul ütötték. Ő mégis mindenkor a lehetőlegteljesebb isteni nyugalommal tűrte és akkor mondta: „Mostantól fogva meglátjátok az Ember Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján.” Ott, akkor, képzeljétek el, micsoda győzelem volt afelett a reménytelen helyzet felett! Megkötözve a két keze és mégis arról beszél, hogy Ő most ott ül a legmagasabb isteni méltóságnak a jobbján. Megkötözött kezekkel, dagadt ajakkal, véres arccal ezt hirdeti: „Enyém a győzelem!” És igaza volt, az évszázadok beigazolták, hogy Neki volt igaza. Övé a győzelem. De a csodálatos az, hogy ezt akkor hirdette, amikor teljesen ki volt szolgáltatva az emberi önkény kénye-kedvének. Akkor mondta: „Mostantól fogva meglátjátok az Embernek Fiát az Istennek hatalmas jobbján.” Nem azt mondta:

„Majd egyszer”, hanem most látjátok ott ülni az Embernek Fiát az Istennek jobbján. Tehát mi történt itt tulajdonképpen? Az Ő jövőbeli győzelmét, kiteljesedését mostanivá tette. És ez a keresztyén reménység titka, hogy már e világ problémái között az Isten végsőgyőzelmének a tudatában és a saját üdvösségének a tudatában él. Igen, szinte behozom a jelenbe azt, ami még csak a jövendőben ígéretként az enyém. Pál apostol így ír erről: „Megragadván hitetek célját, az üdvösséget, amit Isten hatalma őriz a számunkra.” Az a csodálatos, hogy a halál nem tudja kioltani, mert az a reménység akkor is él, amikor a földi tudomány, hatalom, bölcsesség csak azt tudja mondani: „Ember, hagyj fel minden reménnyel!”
Tehát a halálnál is ennek a reménynek a jövendője van, a feltámadt Krisztusban. Hívő, reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az örökkévalóság felé, mint egy örökös, aki tudja, hogy mi vár rá. Így a keresztyén reménység a végsőreménység, bizonyosság.
Reménykedve élni, azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit ide-oda hány-vet a sorsnak a szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak nőtovább a reménysége, mert egyre közelebb jut a végsőbeteljesedéshez.
Próbáljuk meg hát, Testvérek, így látni mindig azt az utat, amelyen járunk. Próbáljuk meg így látni az életünknek azokat a közbensőállomásait, ahol néha olyan szomorúan vesztegelünk. Végül ez a reménység felszabadult életűvé teszi az embert, felszabadult életűemberré.

Péter kétszer is beszél erről, hogy „örvendeztek benne, noha most még szomorkodtok”. Így írja az apostol, különös dolog, hogy egymás mellett áll ez a két szó: „Örvendeztek, noha szomorkodtok”, épp ez a keresztyénség titka, hogy ez a kettő egyidejűleg van jelen az ember szívében. Az örvendezés és a szomorúság, vagy mondjuk úgy, a szomorúság és az örvendezés egyidejűleg.

Mi általában úgy szoktuk ismerni, hogy vagy örvendezünk, vagy szomorkodunk. Amikor örvendezünk, nem szomorkodunk, amikor szomorkodunk, nem örvendezünk. Mi egyszer örülünk, vidámságban vagyunk, máskor bánatban szomorkodunk. Nos, éppen erről van szó, hogy a keresztyén reménység az, hogy amikor minden okunk megvan a szomorúságra, akkor is örvendezünk, mert a bánat mélységén is ott van az öröm a reménykedőember szívében. A szív fájdalmát is beragyogja mindig valami felülről jövőtiszta derű. Persze ez az öröm nem hangulat, érzelem, ez a mélyen rezdülőalaphangja az egész életnek. Valami csendes derűvan benne, olyan valami, hogy a legválságosabb helyzetben is tud örülni. Természetesen fáj a szíve, majd meghasad és mégis átjárja a szívét az a dicsőült öröm, a Krisztus halála felett is győzedelmeskedett erejébe vetett hitünk, reménykedésünk öröme.

Pál apostolnak sem lehetett valami túlságosan jó kedve a filippi börtönben, a kalodában. Mégis mennyi öröm volt a szívében, hogy kénytelen volt énekelni. Ez nem a vidámság hangulata volt, mert ilyen helyzetben nem szokott az ember vidám lenni. Hanem éppen ez a kibeszélhetetlen, dicsőült öröm, a felszabadultság öröme. Olyanforma öröm, mint az édesanyáké a gyermekszülés után, hogy sok még a fájdalom, de még nagyobb az öröm, ami az új élethez fűződik, mely a reménységből ered.

Nos, Testvérek, hogyha nekünk ilyen reménységünk van - hisz ti is tudjátok, ír róla az apostol, hogy van -, akkor nem kell nekünk olyan bizonytalanul, nyomottan, letörten járnunk. A fennhangon beszélőkeresztyének arról tesznek bizonyságot, hogy valami hiba van a hitünk körül. Ha igazán szereted a Krisztust, Aki az örömhírrel, az evangéliummal fordult az emberek felé, azzal bizonyítsd be, hogy mindenkivel szemben elfogulatlan, kedves, felszabadultan természetes tudsz lenni.

Sokszor elnézem, hogy milyen magabiztos azoknak az embereknek a fellépése, akiknek pénz van a zsebükben, vagy a tülekedők között a pályaudvaron milyen nyugodtan mozognak azok, akik megváltották a helyjegyüket. Valami ilyen módon kellene nekünk is járnunk ebben az életben. Nem pénz van a mi zsebünkben, annál sokkal nagyobb gazdagság, mert vegyük tudomásul, hogy te is meg én is a leggazdagabb Édesatyának, a világ Urának vagyunk a gyermekei. a szeretett gyermekei! És nem bankjegyünk van, hanem fenntartott helyünk az örökkévalóságban - ahogyan írja az apostol. Ennek a tudatában éljünk!

Én nagyon jól tudom, hogy terhek nehezednek reánk, a mindennapok gondjai sokszor felőrlik az idegeinket. Néha fájdalmat ad az élet, nem is vagyunk mindig olyan nagyon jókedvűek, de épp ezért próbáljuk meg elkezdeni a napot mindig azzal az élőreménységgel, amelyik számol az Isten lehetőségével, ezzel az új dimenzióval - az Isten lehetőségével - kezdjük minden reggel a napot, azzal a boldog hálaadással, hogy milyen jó: megint itt van az új nap, nagyszerűalkalom arra, hogy a láthatatlan Jézus iránt való szeretetemet megmutathassam. Láthatóvá tehetem az embereknek és segítségükre lehetek nekik azzal a kimondhatatlan, dicsőült örömmel, ami a szívemet átjárja az élőreménység által.

Ámen.

Egyedüli reményem,
Ó Isten csak te vagy;
Jövel és nézz meg engem,
Magamra ó ne hagyj!
Ne légy tőlem oly távol,
Könyörülj űszolgádon,
Úr Isten, el ne hagyj!

276. ének 1. vers

Dátum: 1965. augusztus 15.