Az élet fundamentuma

1965. augusztus 29, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

“Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az őházát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása.”

Mindnyájan azonnal érezzük, hogy ez képes beszéd. Nem olyan házról beszél Jézus, amiben lakunk, nem a lakóházukról, hanem valamiféle lelki házról. Nem arról a házról, amit kőből, téglából, fából és egyéb anyagokból építenek az emberek maguknak, hanem arról a lelki építményről, amelyik gondolatokból, érzésekből, vágyakból, reménységekből, napi gondokból-bajokból, eseményekből rakódik egymásra, épül lelki házzá, egyéniségünkké, belső életünkké.
Igen, az életünk házáról van szó, sőt annak is a legmélyebb alapjáról, a fundamentumáról, mert amiképpen egy lakóháznál is az a legfontosabb, hogy milyen a megalapozása, úgy az életünk egész felépítményének is ez a legdöntőbb kérdése: mire épül fel, mi van a mélyben? Emberi életünkben nagyon fontos lehet az, ami látszik, ami felül van, de még fontosabb az, ami nem látszik: a fundamentum, az alapja az életnek. Ez azért a legfontosabb kérdésünk mindnyájunknak, mert egyszerűen olyan világban élünk, amelyben nemcsak kellemes, simogató napsütés van, hanem olykor zuhogó eső, pusztító árvíz, tomboló szélvihar is.

Jézus olyan józan realitással beszél erről. Nem azt mondja, hogy vigyázzatok, mert jöhet az életetekben árvíz, esetleg szélvihar támad, esőfelhők takarhatják el a napot. Nem. Hanem szinte előre megmondja: számoljatok azzal, hogy jönni fog az árvíz, fújni fog a szél, esni fog az eső. Ez hozzátartozik az emberi élethez. Nemcsak egy-egy peches, sorsüldözött embert ér az az eső, vihar, hanem ez az általános emberi sors. Minden lelki házba előbb vagy utóbb, de valami módon feltétlenül beleütköznek ezek az életet megtépázó erők, a tépőgondok, fájó csalódások árvize, a lelki fájdalmak, ki nem elégített vágyaknak a vihara, a keserves könnyek zápora.

Úgy szokták ezt mondani, hogy minden háznak megvan a maga keresztje, minden szívnek van valahol egy sebe, minden életnek van valami egészen speciális baja, problémája, terhe, batyuja. Mindenki életében van olyan idő, amikor ömlik az eső, jön az árvíz és fújnak a szelek.
Néha hirtelen és váratlan tud rászakadni valami ijesztővihar egy-egy házra. Tegnap még talán derűsen ragyogott a nap, a boldogság és vidámság éneke hangzott benne. Azután egyszerre elsötétült az ég, úgy szakadt rá a baj, mintha villámcsapás érte volna a házat. Belerendült az egész élet. Vajon kibírja-e a vihart? Nem omlik-e össze? Ez attól függ, hogy milyen alapra épült. Milyen a fundamentuma.

És még valamit: előfordulhat az is, hogy itt a földön minden nagyobb megrázkódtatás nélkül éli végig valaki az életét, elkerülik a házát a nagyobb viharok, akkor is még hátra van, ami még bizonyosan rátör: ha hamarább nem, de a halálban, az utolsó ítéletkor mindenki meg fogja tapasztalni teljes kemény valóságában, mit jelentenek Jézusnak ezek a szavai: “És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett” (25. v.). És akkor lesz majd igazán akuttá a kérdés: mire volt felépítve az életed?

Azt mondja Jézus: egy életnek a fundamentuma vagy homok, vagy kőszikla. Sokan voltak valamikor, akik azt hitték, az élet legbiztosabb alapja a földbirtok, az ingatlan, a vagyon. Azután jött a nagy történelmi vihar, és úgy kimosta alóluk ezt a talajt, mint az árvíz a homokot. Kiderült, hogy nem lehet rá tartósan építeni. De aki az egészségére, a fiatal életerejére épít, az is homokra épít. Elég egy rosszul irányzott lelépés a villamosról, és máris megrokkan az alap, összedől minden.
Ismertem olyat, aki egy boldog családi élet reményére építette fel az egész életét. Azután jöttek a csalódások viharai, s alapjaiban rendült meg minden. Úgy érezte, egy egész világ omlik össze a lelkében. Sokszor volt már, hogy valaki az egész életét - még az Istenben való hitét is - feltette egy szenvedélyes szerelemre, egy drága személyre, egy ambícióra, és azután jött a hideg zuhany, halálos sodró áradat, és szóról szóra az történt vele, amit Jézus mondott: “összeomlott: és nagy lett annak a romlása” #Mt7.27b.
Nem arról van szó, hogy a pénz, a vagyon, a boldog családi élet, az egészség, a szerelem, az ambíció nem jó dolog. Jó dolog az, csak alapnak nem jó. Arra nem jó, hogy építsünk rá, hogy életet alapozzunk meg rajta, mert ez mind, akármilyen drága és jó dolog is, olyan, mint a homok, nem tartja meg a ráépített házat, ha ömlik az eső, jön az árvíz és fújnak a szelek. Mi akkor az a kőszikla, az a szolid és szilárd alap, amire az ember biztonságosan építheti a házát? Jézus szerint ez: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az őházát” #Mt7.24. . Tehát az a kősziklaalap: Isten igéje, amit hall és megcselekszik az ember. Mit jelent ez? Isten igéje a legmélyebb alap. A legbiztosabb fundamentum. Már csak azért is, mert nincs az életnek olyan szituációja, amiben ne lenne érvényes, ahol ne lenne aktuális, ahová ne lenne való. Nem különös-e az, hogy Isten szava egyformán hangzik a bölcsőfelett, meg a koporsó felett is? Aktuális a mennyegzői örömben is, meg a fájdalmak éjszakájában is. Hangzott a teremtés hajnalán is, és hangzani fog akkor is, amikor az ég és föld elmúlnak.

És valóban: Isten szava épp úgy velünk van az élet vidám óráiban, mert megszenteli az örömöt, mint a csalódások és gyász szomorúságában, mert megvigasztalja a szívet. Velünk van a bőségben épp úgy, mint a szükségben, a nevetés közben meg a sírásban, a gazdagságban meg a szegénységben, a boldogságban épp úgy, mint a boldogtalanságban, itt a gyülekezeti közösségben meg a kórházi betegágy magányában. És majd abban az utolsó órában, amikor a kezünket fogó drága kéz szorítását sem érezzük már, amikor minden kedvesünk visszamarad az innensőparton, amikor elnémul számunkra a madárdal és elsötétül a nap, amikor minden és mindenki elhagy.

Ez a csodálatos szó, Isten szava, akkor sem szakad el tőlünk, s beteljesül majd, amit életünk idején így kértünk: “Mellőlem el ne távozz, ha majd én távozom” (341. ének). Nem távozik el, sőt ugyanez az isteni szó jön majd elénk a túlsó oldalról is. Ó, de sokszor tapasztaltam már haldoklóknál, hogy Isten igéje csodálatosan áthatol a lélek olyan rétegén, és behatol olyan mélységeibe, ahová az emberi szó már nem juthat el. Isten igéje kísér át azon az ismeretlen határon és vár ott a másik oldalon, ahol még mindig érvényes, még mindig ható erőt jelent. Ezért a legmélyebb alapja az életnek az Isten szava, az Isten igéje: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket...” - mondja Jézus. Hiszen annak a beszédeiről van szó, annak a szava hangzik Jézusban, Akinek a trónja elé vezet minden út, az örömnek és fájdalomnak, a reménységnek és elesettségnek rengeteg mindenféle állomásán keresztül mindnyájunk útja. Onnan hangzik felénk ez a szó, Isten szava.

Értitek már, miért Isten szava lehet csak az életünk egyetlen biztos fundamentuma? Egyszerűen azért, mert ez az egyetlen, ami állandó, megmarad, hűmarad, mindig ugyanaz marad, és mert nincs egyetlen olyan pillanat sem, amiben Isten szava ne lenne érvényes, ható tényező. Egyetlen pillanat sem.

Ott van a bűn elkövetésének a pillanata: abban is ez a szó ítél meg és ez a szó ad bocsánatot. Amikor értelmetlenné, kilátástalanná válik minden: abban is Isten szava mutat kiutat és támaszt új reménységet. Az ég és a föld elmúlnak, - tehát elmúlik mind az is, amivel az ég és a föld vigasztalt, gyötört, vidított vagy szomorított -, de az Ő beszédei soha el nem múlnak #Mt24,35. És ezért nem fognak elmúlni soha azok sem, akik ezekből a beszédekből éltek, és akik ezekkel a beszédekkel haltak meg. Akik annak az Úrnak a társai akarnak lenni, Aki ezeket a szavakat, igéket mondotta, Aki maga volt az Ige, a testté vált isteni szó #Jn1,1-14. Ezért olyan sziklaalap az Isten beszéde, ami dacol minden viharral. De Jézus még egy nagyon fontos dolgot fűz hozzá: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat” Tehát nem az ige maga a kőszikla, hanem az az ige, amit az ember meg is tesz, meg is cselekszi, amit valaki igazán komolyan vesz. Tehát nem az az ige, amit naponta talán mechanikusan átfut a tekintetével a Bibliájában, vagy sebtében elolvas a Útmutatóban. Ez is lehet homok. Hanem csak egyedül az az ige tart meg mindvégig, mindenen át, amit megcselekszik az ember.

Mit jelent megcselekedni? Egyszerűen azt, hogy megélni. Élni vele, általa. Azzal az igénnyel olvasni, hallani, hogy itt most az az Isten szól hozzám, Akinek a szava teremtőerő, gyógyító, tisztító, felemelő, sorsot formáló hatalom. Cselekedni azt jelenti, hogy bár a gondok valóságát az életemben komolyan veszem: hogy miként oldom meg a pénzügyi nehézségeimet, hogyan jöhetek ki a nyugdíjamból, mi lesz a gyermekeimmel, ha mégsem veszik fel az egyetemre, - de mindezekben még nagyobbnak tartom annak az igének a realitását, hogy az a holnap is, ami úgy aggaszt, Isten kezében van. Semmi sem érhet, ami ne ment volna át előbb az Ő cenzúráján, és hogy minden a javamra kell, hogy váljék, ha az iránta való szeretetem meg nem hűl.

Igaz, hogy súlyosan megbántott valaki, megérdemelné, hogy én is úgy bánjak vele, ahogy megérdemli, de még igazabb, amit Jézus mondott, hogy jót tegyetek azokkal, akik üldöznek és bántanak titeket, és minden érzésem ellenére is ehhez tartom magam. Igaz, hogy túl sok teher nehezedik rám, nem lehet már bírni, nem csoda, ha kiborulok. Mégis inkább leborulok az előtt, Aki azt mondta, hogy örökkévaló szeretettel szeret, és viszem tovább a terheket abban a bizonyosságban, hogy: “Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” #Fil 4,13.
Igen, valami ilyet jelent hallani e beszédeket Jézustól, és megcselekedni. Olyat, hogy merek engedelmeskedni Jézus szavának akkor is, ha emberileg szólva őrültségnek látszik. Merem megmondani az igazságot akkor is, ha butának tartanak is érte, mert Isten ezt parancsolja. És teljes szívvel bízom abban, hogy Isten nem hagy cserben, hanem beváltja ígéreteit. Megcselekedni azt jelenti, hogy mindent odaviszek Isten elé: a kollégáimat, akiknek nehézségei vannak, a részvét-levelet, amit meg kell írnom, a tiszta és ragyogó őszi napfényt, amit egy kiránduláson élvezek, a vietnami háborút, amiről az újságban olvasok, a gyermekem lázát, a szomszédom betegségét, a munkám fáradságát, a szabad estém nyugalmát, mind-mind könyörögve és hálát adva tárom Isten elé. Valami ilyesmit jelent ez, hogy megcselekedni, mert csak az az ige válik a lábunk alatt sziklaalappá, amire teljesen ráállunk. Egyszer egy hívőember, Müller György, egy egész, több száz gyermeket gondozó árvaházat épített föl arra az igére, hogy “Kérjetek és megadatik néktek” #Lk11,9. És ha bármire szükség volt, ősohasem kért az emberektől egy fillért sem, mindig csak az Istentől. És Isten mindig kiutalta embereken keresztül, ami éppen kellett. Soha nem maradtak szükségben.
Újra hadd hangsúlyozzam: csak az az isteni szó, bibliai ige válik kősziklává, rendíthetetlen fundamentummá alattunk, amire igazán teljesen ráállunk. Aki az Isten szavát csak úgy mellékesen veszi magához, mint egy kis ünnepélyes hangulatot, mint egy kis szippantást egy másik világ atmoszférájából, mint szép gondolatot, annak az egész hitélete is csak homokhit, amit elmos a legelsőzápor. Sok ilyen homokkeresztyén szenvedett már hitben hajótörést az élet viharaiban. De annak, aki igazán rá mer állni arra, amit Isten megmondott, és reszkírozza azt, hogy Jézussal együtt jár, él, annak a számára minden szava Jézusnak egyszerre rendíthetetlen sziklafundamentummá válik, úgy érzi, hogy az Isten keze tartja.

Jézus maga az a kőszikla, Aki biztos alapot jelent. Jézus maga az a drága isteni kéz, amelyik soha el nem enged. Jézus maga az örökkévalóság, amelyik mindig megmarad. Jézus az a békesség, ami minden értelmet felülhalad. Ő az egyetlen, Akire mindig számítani lehet, Akire mindent építeni lehet. Az élet alapjában véve mindig nehéz. A boldogság is nehéz, meg a boldogtalanság is. Meg a feladataink is. Meg a szívünk is. A jólét, meg a szomorúság is nehéz. Nem bírja el a homok. Viszont a kősziklán mindnyájunk számára van még hely! Mondjuk el Neki teljes szívvel:

Győzhetetlen és kőszálom,
Védelmezőm és kővárom, ,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.

346. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1965. augusztus 29.