A Szentlélek gyümölcse

1965. június 05, szombat

Alapige

„...a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.”

Kedves Testvérek! A mai Igénk az előirányzott program szerint a felolvasott

Ige.

Meglepetést jelent, vagy csalódást, hogy nem Siklós József fejezi be az evangélizációs sorozatot, amit őkezdett el és a Lélek áradásával végzett közöttünk, amiért csak mindnyájan hálásak lehetünk neki. Az Úr Isten áldja meg minden szolgálatát! Én magam is azt szerettem volna, ha őfolytatja és fejezi be ezt a sorozatot, amit elkezdett - épp ez volna egy evangélizációs sorozatnak a lényege, hogy egy gyülekezet, amelyik hozzászokott egy bizonyos hangszereléséhez az Igének, ugyanazokat az igazságokat, mondanivalókat más hangszerelésben hallja meg, akkor előfordul, hogy jobban meghallja, mélyebben hatol bele a szívébe. Egyébként is jobb, ha egy evangélizációt egy ember visz végig. De mindnyájan tudjuk, hogy holnap Pünkösd, neki van egy gyülekezete Jászkiséren, muszáj ott lenni a gyülekezetben. Nem lehetett másképp megoldani a dolgot, mint hogy ma reggel elutazott. Vigasztaljon bennünket az ő kedves mondása, amivel elbúcsúzott tőlem. Azt mondta: „Én elmegyek, de a Szent Lélek itt marad”. Tehát higgyük valóban, hogy ha ő elment is, a Szent Lélek itt maradt. Higgyük, hogy most is Isten Szentlelke szól hozzánk, tanít bennünket. Próbáljunk mindnyájan megalázkodni, én magam is veletek együtt Isten Szent Lelkének a tanítása, az Ige hatalma alatt.

Nos, kedves Testvérek, tudjátok, hogy a meghirdetett programból ma a Lélek gyümölcseiről van szó. Azokról a gyümölcsökről, amikről épp most olvastam a Galata levélben. Nagyon sokan kívülről is el tudják mondani. Láttam egyszer egy nagyon érdekes képet: tulajdonképpen egyetlen szőlőfürtöt ábrázolt. A szőlőszemek igen gyönyörű, duzzadt szemek voltak és minden egyes szemre rá volt írva, hogy: „szeretet”, „öröm”, „béketűrés”, „szívesség”, „jóság”, „hűség”, „szelídség”,

„mértékletesség”. Hát valami egészen csodálatosan gyönyörűés felséges, nagyszerűgyümölcs, egyetlenegy szőlőfürt az egész - micsoda zamatos, micsoda ízletes, micsoda vitamindús, tápláló gyümölcs lehet ez! És azt mondja a Galata-i Ige, hogy minékünk ilyen gyümölcsöt kell teremnünk! Milyen jó volna ilyen gyümölcsöt érlelve látni a saját életünkben, az egymás életében. De Isten Lelke termi ezt a gyümölcsöt és az Ige azt mondja, hogy a Lélek gyümölcsei pedig ezek.

Tegnap hallottunk a Lélek ajándékairól, hallatlanul sokmindenféle ajándéka közül csak a prófétálást, a nyelveken szólást, a lelkek megítélését, meg még néhányat vett elő az igehirdető, és elmondta azt is, hogy nem mindent kap egy hívőember, ezt Krisztus gyülekezete kapja, a Léleknek ezeket az ajándékait a test építésére, az egész gyülekezet hasznára. Az egyik kapja a prófétálást, a másik a gyógyítást, a harmadik a nyelveken szólást, a negyedik megint valami mást, de soha sincs úgy, hogy a Lélek minden ajándéka egyetlenegy ember életében valósággá válik, mindegyiket gyakorolhatja. Na már most, döntőkülönbség a Lélek ajándékai és gyümölcsei között épp az, hogy a Lélek gyümölcseit pedig igenis mind együtt kapja az, akiben Isten Lelke munkálkodik. Tehát nem lehetséges az, hogy van bennem öröm, de a békességem hiányzik: nem lehet akkor öröm sem. Nem lehetséges, hogy van bennem szeretet, de nincs bennem hűség, vagy szívesség, vagy nincs bennem mértékletesség, mert ez az egész fürt egybe tartozik és ez az egész együtt jelenti a Léleknek a gyümölcsét.

Érdekes, - nem tudom, észre vettétek-e -, hogy épp a Galata levélben Pál apostol nem is így mondja: „A Lélek gyümölcsei”, hanem egyszerűen: „gyümölcse”, és akkor jön a felsorolása a sokféle gyümölcsnek. Mintegy ezzel is kifejezésre juttatván azt, hogy ezek összetartoznak, mind benne kell legyenek annak az embernek az életében, az élete fáján meg kell teremniök, aki Krisztussal az Ő Lelke által igazán kapcsolatban van. Érdekes dolog az, hogy Jézus milyen sokat beszél a gyümölcsről. Többek között például egyetlen példára hadd hívjam fel a figyelmet, a fügefa példájára, amelyik nem akar gyümölcsöt teremni semmiképpen, pedig igazán mindent megtesz a gazda, nem díszfának szánta, hanem gyümölcsfának, azért ültette, gondozta, trágyázta, öntözte, fáradt vele, hogy azután egyszer végre élvezhesse a gyümölcseit. Mert ha egy gyümölcsfa nem terem, annak a szőlőkertben semmi keresnivalója nincsen, akkor az a gyümölcsfa csak feleslegesen foglalja a helyet. Mert a szőlőskert nem díszpark, amelyik arra való, hogy gyönyörködtesse az embereket. Jó a díszfa, néha arra is szükség van, de egy szőlőskert nem díszpark, az gyümölcsös, amelynek célja abban van, hogy a gazdának valami haszna legyen belőle. Ezért gondozza, ezért fárad vele.

Bizonyára érezzük, hogy tulajdonképpen mi vagyunk ezek a gyümölcsök, rólunk van szó, tehát Krisztus egyházáról van szó, minden egyes Benne hívőemberről egyénileg, személy szerint - tehát azokról az emberekről, akiket Jézus gondoz, nyeseget, öntöz meg, kapál meg és igazán mindent megtesz azért, hogy végre valami gyümölcsöt lásson azon a fán. A keresztyén ember nem díszfa, a keresztyén ember gyümölcsfa és Jézusnak a halála meg a feltámadása, meg az élete, meg a tanítása és egész munkája semmiképpen nem azért volt, hogy nekünk, akik belefáradunk a világ zajába egy-egy Istentisztelet áhítatos csendjében lehetőségünk legyen valami mást hallanunk, hanem ez mind-mind a gyümölcsért volt. Emlékezzetek reá, amikor Jézus önmagát a szőlőtőkéhez hasonlítja és bennünket a szőlővesszőhöz. Azt mondja: „Aki Énbennem van, Én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt.” Tehát megint arról van szó, hogy Jézussal valami olyan csodálatos mennyei erő került bele ebbe a világba, hogy a Vele való kapcsolat révén - hitbeli kapcsolat révén - az Ő életereje bele akar áradni a mi tagjainkba, gondolkodásunkba, ösztöneinkbe, át akarja formálni a mi cselekedeteinket és ki akarja érlelni rajtunk ezeket a gyümölcsöket. Tehát az Ige - mondhatnám - mind-mind a gyümölcsért van. Mind a gyümölcsökért van a Karácsony, a Húsvét, az Áldozócsütörtök és a Pünkösd, teljességgel a gyümölcsért van és ugye tudjuk, hogy mi a gyümölcs? A fa vallomása önmagáról. Ahogy Jézus mondja: „Gyümölcseiről ismeritek meg őket.” A gyümölcséről lehet megízlelni, megállapítani, hogy mit ér egyáltalán egy fa. A gyümölcsfa szolgálat mások javára. Vele szegényebbé válik talán a fa, de ugyan akkor gazdagabbá válik általa valaki más. Tehát olyan valami a gyümölcs, amit az a fa nem önmagának termett, amit lead önmagáról mások táplálására, egy darab a fának az életéből. Mert ott csúcsosodik ki a fának az egész lénye, abban fejeződik ki annak a fának az egész célja, rendeltetése, hogy gyümölcsöt terem.

Tehát a gyümölcsök azok a Krisztusi indulatok, cselekedetek, amelyek az emberi együttélést kellemessé, zamatossá, üdítőbbé teszik, vagyis egyáltalán nem luxuscikk, hanem vitamin, amire óriási szüksége van minden élő lénynek, pláne az embernek.
Nos, már most Testvérek ezek után próbáljuk konkrétabban nézni ezeket a gyümölcsöket, amelyekről Pál apostol beszél. Sajnos, az a helyzet, hogy tulajdonképpen mindegyikről egy-egy külön prédikációt lehetne mondani - nem is akarom mindegyiket végig magyarázgatni, inkább csak szeretnék erről a gyönyörűszőlőfürtről leszakítani számunkra egy-egy szemet és megpróbálni, milyen ennek az íze.

Tehát itt van rögtön a szeretet - a szeretet, mint a Lélek gyümölcse. És azt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy olyan hallatlanul gazdag tartalma van ennek a szónak, hogy szinte csak ellentétekben lehet róla beszélni - olyan ellentétekben, hogy összehasonlítja az ember ezt a szeretetet, ami nem a Lélek gyümölcse, azzal a szeretettel, ami viszont a Lélek gyümölcse. Tehát, hogy csak néhány vonását hadd próbálom felvázolni annak a szeretetnek, ami tőlünk telik ki, pl. az egyik ilyen ellentétpár az, hogy a szeretet, amely tőlünk telik ki, így mondhatnám viszonzó szeretet, az a másik, amelyik a Lélektől van, kezdeményező szeretet. Ugye tudjuk, mit jelent a viszonzó szeretet, amikor állandóan azt várjuk, hogy „Emberek, itt vagyok, hát szeressetek, miért nem szerettek engem? Legyetek jók hozzám, becsüljetek meg hát! Én nem bántok senkit, és én is tudom szeretni azokat, akik engem szeretnek!” - ez a viszonzó szeretet. A másik, a kezdeményező szeretet, ahogy Jézusról van feljegyezve, hogy „Ő előbb szeretett minket” - tehát mielőtt én bármit tettem volna, hogy szeressen, Ő már szeretett, sőt, amikor én mindent elkövettem azért, hogy ne legyen oka szeretni, Ő ennek dacára már szeretetével jön elém és szeret, szeretetével őriz meg. Tehát a Lélek gyümölcse az áradó szeretet, amelyik szeretettel megy elébe a másiknak, nem vár, hanem kezdeményez - nem kapni akar, amiből aztán megállapíthatja, hogy mennyit adhat őmaga is, hanem feltétel nélkül csak mindig adni. Aztán a másik az érdem szerinti szeretet. Az érdem szerinti szeretet azt jelenti, hogy hát igen, aki méltó reá, hogyne szeretném! Olyan sok ember van a világon, akik megérdemelték azt, hogy én szeressem őket, tehát szeretem őket, mert méltók reá. Általában így, hogy szeretem mert... ez logikus, meg tudom magyarázni, hogy mi indokolja ezt, hogy szeretem. A másik a rászorultság szerint való szeretet, amelyik ezt mondja: hogy szeretem, mert... és itt van az óriási nagy különbség - „mert annak a szerencsétlennek olyan nagy szüksége van arra, hogy szeressem..., mert az az ember elpusztul szeretet nélkül..., szeretem, szeretem, mert az a nyomorult senkitől sem kap szeretetet, hát mi lesz vele, ha még én sem szeretem..., hát azért szeretem, mert utálatos, mert mocskos, mert piszkos, mert bűnös - vagy talán azért, mert utál..., ezért szeretem...” Tehát a rászorultság szerint való szeretet... Milyen csodálatos Jézusnak a szeretete - mindig azokat szerette legjobban, akik a legnyomorultabbak voltak, akiket kiközösítettek, megutáltak az emberek - pl. a gadarénusi ördöngöst - átment miatta a túlsó partjára a tónak, azért az egyetlen emberért, akitől mindenki félt, akit kiközösítettek, ezért átment a tó túlsó partjára... Vagy azt a poklost, akitől mindenki iszonyodott és messze, félve elkerülték, hogyha látták, mert mindenki félt tőle, félt attól, hogy átragad rá a betegség. Vagy a vámszedőket, Zákeust, akit mindenki szíve teljességből megvetett - és méltán vetett meg, emberileg szólván, a köszönését sem fogadták. Tehát „érdem szerint való”, „ráutaltság szerint való”, ugye milyen óriási különbség van a kettő között?

Azután megint egy másik ellentétpár: az a szeretet, ami éntőlem kitelik, kérkedőszeretet, a másik pedig elrejtőzködőszeretet. A kérkedőszeretet tetszeleg vele önmagának is, hogy őjó... milyen sokat segített, aztán szívesen el is emlegeti, sokszor, minél többször, hadd tudják meg minél többen, hogy én aztán nagyszerűember vagyok - úgy tudom szeretni azt is, amazt is... Meg is kapja jutalmát az emberek dicséretében, többet is kap érte. A másik az elrejtőzködőszeretet, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem lesz nagy mellénye tőle, hogy jaj, látjátok, hogy ki vagyok én - valahogyan olyan marad, ahogy Jézus mondja, hogy „még a jobb kéz se tudja, hogy mit csinál a balkéz”, ahogy maga Jézus csinálta, amikor ötezer embert vendégelt meg - ilyen még nem volt a világon, hogy egyetlen valaki a saját erejéből ötezer éhezőembert lakasson jól - és a tanítványok mozogtak, nem Ő , Ő a háttérben volt, még csak meg sem tudták köszönni Neki, hát kénytelenek voltak a tanítványoknak megköszönni, de ők azt mondták: „Ne nekünk köszönjétek!” - „Hát kinek?” - „Jézusnak!” - „Hol van Jézus?” Akik meg akarták Neki köszönni, meghálálni, nagy buzgó lelkendezésükben királlyá akarták felemelni, királyként akarták tisztelni, akkorára már el tűnt arról a vidékről Jézus. - Kérkedő, elrejtőzködőszeretet.

Aztán megint egy másik ellentét pár, hogy az a szeretet, ami mitőlünk telik ki, az hallatszik, az a másik szeretet pedig látszik. Ugye tudjátok, hogy mit jelent ez: „hallatszik” szép, kedves, ömlengő szavakban, hangulati és érzelmi kitörésekben... na és mit ér vele a másik? A másik szeretet pedig látszik - egész egyszerűen látható. Lehet, hogy egy hangjegyben látszódik meg, lehet, hogy azt látjuk meg, hogy tiszta lett valakinek a lakása, amelyik piszkos volt azelőtt, vagy hogy bestoppolódott az a harisnya, amelyik lyukas volt. Lehet, hogy egy mozdulatban látszik, amelyikben azonban megérzett valaki valamit annak a szeretetnek a melegéből, amelyik Krisztusból való. Látszik valamiben, látszik, mert annak a szeretetnek, ami nem látszik és nem érződik, semmi értelme sincs.

És még egy ellentétpárt hadd mutassak fel: a mi szeretetünk - mondjuk így, ami tőlünk telik, a bűnnel szemben... a másik ember bűnével szemben... vak, vagy megbotránkozó, - az a másik szeretet pedig olyan, hogy nem rója fel a gonoszt, még ha akármennyi volna is a rovásán, nem rovogatja fel, és mindent elfedez, a szeretetével betakar mindent. - Tehát vak a mi szeretetünk a másik bűnével szemben, vagy megbotránkozó. Ismeritek ezt, - óh, de sokszor halljuk: „Megbocsátottam én már, csak elfelejteni nem tudom többé...” És hogyha az Isten is ezt mondaná: „Fiam, megbocsátok, de nem tudom elfelejteni!?” És mikor valaki számon tartja a mások bűnét és aztán alkalmas pillanatban benyújtja a számlát? Mint ahogy van nekem egy ismerősöm, egy asszony, aki a férjének minden gorombaságát, kellemetlenkedését, mindent, amit a férjétől sokszor kap, naplószerűen feljegyzi magának anélkül, hogy a férje tudna róla... most ezt csinálta, meg amazt csinálta... bűnlajstromot vezet a másikról, azután békességben él s amikor felborul a békesség, ez az asszony előveszi a listát: „Na, emlékszel rá? Január 24-én például ezt csináltad, ezt mondtad...” és így felsorolja egymás után neki, felrója a gonoszt. Tudjátok, Testvérek, mi az igazi próbája az igazi szeretetnek? Az, hogy hogyan tudunk viszonyulni az ellenséghez, hogy áldjuk-e azt, aki bennünket átkoz és tudjuk-e szeretni azt, aki nem szeret, tudunk-e jót mondani a háta mögött arról, aki bennünket szidalmaz... Ez volna az igazi próbája az igazi szeretetnek.

Nos, hát ilyen ez a szőlőszem, amire az van ráírva, hogy „szeretet”, és ezt a szeretetet érleli ki az embernek az életén Istennek a Lelke, hogyha a Lélek igazán munkálkodik valakiben.

Egy másik szőlőszemet szakítok le. Próbáljuk ezt is megvizsgálni. Itt van például az öröm. Nem arról a jókedvről van szó, vidámságról, ami természetes, magától jön, amikor jól érzi magát valaki, amikor külsőhatásra kiváltja belőle, hanem arról az örömről, ami mint a Lélek gyümölcse, belül van. Azt hadd mondjam ezzel kapcsolatban, hogy Isten derűs Isten, örvendező, boldog Isten. Az Isten örömének, gyönyörködő örömének három főiránya van: 1. Örvendezve gyönyörködik az Isten önmagában, a tulajdon életének a gazdagságában. Mikor Jézus megjelent ott a Jordán folyó partján és mikor a Lélek mint egy galamb rászállott a magasból, akkor hangzott el ez a szózat: „Ez az én szerelmes Fiam, Akiben én gyönyöröködöm”. Az Isten gyönyörködik önmagában és minden oka meg van rá, hogy gyönyörködjék és örüljön önmagának. Az a legszebb, a legtisztább, a legtökéletesebb, nem is láttak ennél szebbet! 2. Aztán mikor az Ő teremtett világában, ebben a hatalmas, nagy, tényleg gyönyörűvilágmindenségben gyönyörködik. Nem hiába van megírva a teremtés történetében mintegy refrén szerűen: „Látá Isten, hogy ímé, mindaz igen jó” - mert valóban igen jó és igen szép és igen nagyszerű, és az Istennek minden oka megvan arra, hogy gyönyörködjék a saját művében. És gyönyörködik az Isten az újjáteremtett világban a tékozló fiúnak az apja örömével - hadd halljuk csak, mikor mocskosan, sárosan, züllötten hazatér hozzá, örömnapot ülnek. Mikor Jézus azt mondja: Öröm van a mennyben az ég angyalai között, mikor egy bűnös ember odafordul Isten felé és felderül előtte a kegyelem valósága. Tehát Isten örömmel, isteni örömmel veszi körül ezt a világot és ha a mi életünk bekapcsolódik Isten hatalmas élete művébe, akkor örömmel kell, hogy megtelítődjék a mi életünk is. Istennek minden valóságos közeledése tényleg valami különleges örömöt jelent az ember számára. Emlékezzünk csak vissza Jézussal való legelsőtalálkozásunk ujjongó örömére, amikor azt hiszi az ember, mintha a mennyország teljes lendületével, boldogságával feszítené széjjel a tüdejét, a szívét... pedig - de sok szomorúság van ezen a világon, olyan sok kellemetlenség, utálatosság - ez a külsőélet mindig gondoskodik valami bajról, ami beárnyékolja az örömünket - lehet akkor egyáltalán örülni? Pál apostolnak van egy nagyon különös mondása: „mint bánkódó, noha mindig örvendező” Pál apostol megtanulta a keresztyén kérdés, az élet nagy titkát, hogy egyidejűleg lássa ezt a kettőt: a bánkódást és az örvendezést, hogy miközben bánkódik, egyidejűleg tud örvendezni is. És ez az egyidejűség, ez az óriási nagy dolog. Jézus is ezt csinálta, nem éppen ideális körülmények között, és mégis milyen gazdagon, milyen örömmel, mert Atyja élete lüktetett Benne. Mikor ment a kereszt felé minden oka meglett volna arra, hogy sírjon, hogy kétségbeessék, akkor mondta a tanítványainak: „Ezeket azért beszéltem néktek, hogy az én örömöm tibennetek maradjon.” „Az én örömöm” - még akkor is volt Benne öröm, a kereszt felé való menetel közben is és azt mondta, hogy ahol Ő van menyegzővan, örömünnep. Tehát: „Noha bánkódó, mégis mindig örvendező” Ugye a világban van az, hogy az Ige mondja, hogy:
Nevetés közben is fáj a szív és végre az öröm fordul szomorúságra”. Az Úrban pedig, Krisztusban épp megfordítva van, a fájó szív, a sajgó szív fájdalma közben is mosolyog a lélek és lelke szomorúságát is beragyogja valami felülről jövő, tiszta derű. Így örülni igazán csak a Szent Lélek által lehet, de csak a Szent Lélek által! Mert a Lélek gyümölcse ez az öröm.

Aztán még egyet hadd vegyek elő, itt van a békesség befelé és kifelé, belül a szívben és kinn magunk között. Ahogy Pál apostol mondja: „Krisztus békessége uralkodjék a ti szívetekben” a fontos csak ez. Ugye ahhoz, hogy békétlenség, harc, viszály legyen, ahhoz nem kell két ember, akik egymással veszekednek, hanem egyedül, egymagam egy szobában rettenetes harcok dúlhatnak bennem, mert a félelem, meg a hiúság, meg a megbántottsági érzés, meg a gyűlölködőgondolatok - ezek azok, amelyek belülről tesznek valakit békétlenné, hiába van akármilyen békés környezet, belülről békétlen marad mindaddig, amíg Krisztus békéje el nem uralkodik ezeken az indulatokon. Tehát, „eluralkodik” - nemcsak, hogy meghúzódik valahol a lélek kicsike zugában a Krisztus békessége, hanem eluralkodik. Ezért mondja Pál apostol: „Krisztus békessége uralkodjék a ti szívetekben” és miután ezt mondja, így folytatja az apostol: „Hogyha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben éljetek”. Nem áll teljesen rajtunk, mert a másik ember szíve nem áll hatalmunkban, nem tudjuk irányítani a másik ember ösztönét, ahogy a Szent Lélek árad, de „amennyiben rajtatok áll” - legalább annyit tegyünk meg ennek érdekében, hogy kifelé békesség legyen.

Rettenetes békétlenség van ebben a világban! Hozzám sokan jönnek mindenféle problémával - ha összeszámolnám, a békétlenség vinné el az elsőhelyet. Családi, házastársak, szülők, gyermekek, rokonok, társbérlők közötti, hivatalban kollégák közötti békétlenség, ügyfelekkel, barátokkal, mindenütt, mindenütt szinte ugyanaz a refrénszerű, megismétlődőbékétlenség. Ő kezdte, őtehet róla, őa hibás. Nos, már most kedves Testvérek, Isten nagy csendességben megkérdez bennünket: Amennyiben rajtad állt, te a magad részéről igazán mindent megtettél, tényleg megtettél? -Ha megtettél, akkor neked legalább lehet békességed és majd akkor a másikkal is elcsendesül a háborúság. Tehát amilyen mértékben valóság számunkra, hogy Isten békessége van bennünk, olyan mértékben lesz ugyanez a békesség bennünk és körülöttünk.
Lehetne tovább beszélni a békességről, jóságról, szelídségről, de még csak egy utolsó szemet hadd próbáljak letépni és megízleltetni mindnyájunkkal: a mértékletességet. Tudjátok, milyen különös kérdések kerülnek itt előezzel kapcsolatban?

Ilyen kérdés merül fel: Mennyit szoktunk enni, meg inni, meg mennyit szoktunk aludni? Tudunk-e például virrasztani egy beteg mellett, ha arra szükség van, le tudunk-e mondani testünk valami öröméről, kényelméről, vagy testünk valamilyen vágyáról, ha szükség van rá, hogyan viseled gondját a testednek? ... Igen a testednek, nem a lelkednek, a testednek! Hogyan szoktad elviselni a fájdalmat, a testi fájdalmakat - a fogfájást, avagy a fejfájást, hogyan viseled el? Azt mondhatná valaki, hogy ezek nagyon profán kérdések, nem ide tartoznak - mi köze ennek a Szentlélekhez? - Nos, nagyon is sok köze van - egyfelől azért, mert tulajdonképpen itt arról van szó, amit így nevezünk: önmegtartóztatás, önfegyelem, önuralom, a test megfékezése.

A szellemi élethez nagyon nagy köze van. A mértékletesség az utolsó helyen van, de tudjuk, hogy a végén csattan az ostor - a Szentlélek is akkor ér el igazán hozzám, ha egész testemet is eléri. Mert ha nem éri el a testemet is, akkor az összes többi is illúzió. Illúzió a szeretet, a jóság, a szívesség, a hűség, meg minden, mert a testem az az eszköz, amelyen át megvalósul a szeretet, kisugárzik az öröm, érvényesül a jóság, testté válik, megtestesül a keresztyén élet. Ezért mondottam, amíg a testemig nem hatol el a Szentlélek, nem is hatolt el igazán hozzám. Ezért mondja Pál: „Testeteket szolgává tegyétek, megsanyargassátok.” ...Nem önkínzás ez, nem magunk csapkodása, ahogy a középkorban csinálták, hanem azt jelenti, hogy úgy fékezem meg, hogy ne a testem legyen az úr, ne uralkodjék el rajtam. Mert naponként megkörnyékez a falánkság, a fáradtság, a restség, a lustaság, a testi vágy, naponta fel kell vennem velük szemben a küzdelmet, újra és újra meg kell bizonyosodonom, hogy nem igaz, hogy ez a halandó test uralkodik rajtunk, más uralom van, a test felett is az Úr Jézus Lelke.
Hiszen az öröm, a békesség, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, a mértékletesség mennyei gyümölcsök és azt mondja Jézus: „Aki Énbennem van, Én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt”, aki Krisztusban van, az mind ezt a gyümölcsöt megtermi - a Krisztus termi meg rajta keresztül, az Ő Lelke ereje által. És Testvérek, ilyen gyümölcsöt keres rajtunk az Úr, ilyet vár tőlünk az Isten. Sőt, hadd mondjam így: ilyen gyümölcsöt vár tőlünk a világ, a körülöttünk élőember. Egyszer valaki nagyon-nagyon fájdalmas arccal ezt mondta: „De szép volna ez az élet, ha nem volnának emberek” Milyen borzalmas az, hogy az emberek teszik nehézzé, borzasztó nehézzé az életet!

Egyszer egy idős kollégámat látogattam meg, aki már nyugdíjban volt. Rengeteget csalódott, nagyon sokat! Megkérdeztem mit csinál? Azt mondta: „Fákat nyesegetek, mert azok legalább nem bántanak, ezek hálásak”. Ilyenek vagyunk mi, Testvérek, magunkban mindig csak fárasztóvá, gyötrelmessé, elviselhetetlenné tudjuk egymás számára tenni az életet. De Jézus Lelke a szeretet, az öröm, a békesség, a szelídség, a szívesség, a jóság, a hűség, a mértékletesség által széppé, könnyűvé, boldoggá tudja tenni magunk és mások számára is az életet.

Gyümölcsfa vagyok-e én is? Gyümölcsfa vagyok, és a mi életünknek a célja, értelme a gyümölcstermés, az, hogy Krisztust közvetítsük, Krisztust ajándékozó élet legyünk!

Ámen.

Dátum: 1965. június 5. szombat (Evangélizáció)