Hiszem és vallom; ígérem és fogadom!

1965. április 25, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

„Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek elsőnapján, és mikor az ajtók zárva valának, a hol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla középen, és monda nékik: Békesség néktek! És ezt mondván, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének azért a tanítványok, hogy látják vala az Urat. Ismét monda azért nékik Jézus: Békesség néktek! A miként engem küldött vala az Atya, én is akképen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelle, és monda nékik: Vegyetek Szent Lelket: A kiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; a kikéit megtartjátok, megtartatnak. Tamás pedig, egy a tizenkettőközül, a kit Kettősnek hívtak, nem vala ővelök, a mikor eljött vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk azUrat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az őkezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az őoldalába, semmiképen el nem hiszem. És nyolcz nap múlva ismét benn valának az őtanítványai, Tamás is ővelök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”

Ezen a mai ünnepi istentiszteleten ismét a fiataloknak egy kis csapatát fogadjuk be a gyülekezet nagy családi közösségébe. Íme itt vannak közöttünk a felserdült fiúk és lányok, akiknek a keresztelésük alkalmával 13-14 évvel ezelőtt szüleik azt ígérték, hogy úgy nevelik és neveltetik őket, hogy majd ők is bizonyságot tegyenek előttünk a hitükről. Ezért állnak majd ide Isten és a gyülekezet színe elé, és kijelentik, hogy a Krisztus evangéliumát ők is hiszik és vallják, Krisztushoz és az Ő egyházához való hűségüket ők is megígérik és megfogadják, és ezzel mintegy szüleik által a keresztségben vállalt kötelezettségét a maguk részéről is vállalják. Nos, hát éppen ehhez a hitvalláshoz és fogadalomtételhez szeretném most a felolvasott történet alapján Isten Igéjének a komoly figyelmeztetését és bátorítását elmondani nekik, de nekünk is mindnyájunknak.

Először is arra figyelmeztet ez a történet, hogy milyen nagyon fontos a Krisztust követni akaró ember számára az, hogy beletartozzék a többi hívők közösségébe és résztvegyen a velük való együttlét alkalmain. Azért olyan fontos, mert ott, a gyülekezeti közösségben élheti meg az ember mindig újra és újra Jézus jelenlétének a csodáját. Íme itt a történetben is arról van szó, hogy a tanítványok kis csapata együtt ült húsvét napjának estéjén egy szobában, és miközben Jézusról beszélgettek, egyik is, másik is elmondta, milyen élményei, tapasztalatai voltak Jézussal kapcsolatban, épp úgy, mint ma például egy bibliaórán. - Egyszerre csak hogy, hogy nem, valami megmagyarázhatatlan módon - megjelent maga Jézus közöttük, élővalóságában ott állt előttük személyesen Jézus! Megtapasztalták a valóraválását annak az ígéretnek, amit Jézus még régebben mondott nekik, hogy „Ahol ketten-hárman együtt lesznek az én nevemben, ott leszek közöttük”. Ők így voltak együtt, Jézus nevében, Jézust emlegetve, és lám, akiről beszélgettek, az maga is megjelent közöttük.

Az ma is az igazi nagy jelentősége az istentiszteletnek, minden bibliaórának, minden olyan összejövetelnek, ahol többen együtt vannak és Jézusról beszélnek, hogy ott maga Jézus is személyesen jelen van! Tehát itt is, most is, mi közöttünk is éppen olyan bizonyosan és valóságosan jelen van Jézus, mint akkor ott, abban a kis tanítványi körben. Csak éppen a testi szemeinkkel nem látjuk úgy, de Lelkének erejét éppen úgy megtapasztalhatjuk. Én nem akarom, nem is tudom megmagyarázni, hogyan lehetséges ez, a tanítványok sem tudták, miként jelent meg közöttük Jézus a zárt ajtón át is, de feltétlenül hiszem és tudom! Meg vagyok győződve róla, hogy amit így szoktunk énekelni: „Itt van Isten köztünk!” - az sokkal reálisabb igazság, mint ahogy gondoljuk vagy elképzeljük! - Tehát bármilyen gyülekezeti alkalmunknak éppen az a lényege, hogy rajtunk kívül, akik egymást látjuk, olyan Valaki is itt van, Akit nem látunk: Jézus! - Én tudom, hogy ez nagyon merész állítás, pláne ha arra gondolunk, hogy olyan nyavalyás emberek vagyunk, olyan gyenge a hitünk, olyan méltatlanok és alkalmatlanok vagyunk arra, hogy megtiszteljen bennünket Jézus a jelenlétével... De hát az a kis tanítványi sereg sem volt különb nálunk semmivel sem. És mégis sem a zárt ajtó, sem a félelem, sem a kishitűség, sem egyéb gyarlósága a tanítványoknak nem akadályozta meg Jézust abban, hogy megjelenjék közöttük. Éppen ebben van az összejöveteleinknek az értéke és ajándéka! Sőt, egyenesen azt mondhatnám: azért jövünk össze ketten vagy hárman, vagy több százan az Ő nevében, hogy megéljük az Őjelenlétét! - Aki nem ezért jön ide: miért is jön tulajdonképpen? Csak egy régi szokást gyakorolni, vagy egy kis vallásos hangulatban fürödni, vagy egy-egy ismerősével találkozni, vagy emberi szónoki teljesítményt meghallgatni és megbírálni? Ezért nem érdemes! Azzal az igénnyel gyertek mindig ide, meg a gyülekezet egyéb összejöveteleire is, hogy Jézus jelenlétét, erőt adó, vigasztaló, felemelőközelségét óhajtjátok megélni, és így felkészülni az élet további küzdelmeiben való helytállásra! Tudatosítsa bennünk ez a bibliai jelenet azt, hogy igen: itt van Jézus közöttünk!

A történet további részéből azután még jobban kidomborodik az, hogy milyen szükséges a gyülekezeti összejövetelen való részvétel a Krisztust követni akaró ember számára. Ímé, ezt olvassuk: „Tamás pedig - tehát annak a kis gyülekezetnek az egyik tagja -, nem volt velük, amikor eljött Jézus!” Tehát abban az együttlétben, ahol a tanítványoknak a nagy, boldog élményük volt Jézussal való találkozásról, Tamás hiányzott. Talán valami egyéb, sürgősebb dolga lehetett éppen, vagy nem volt kedve, vagy fáradt volt, kimaradt a gyülekezeti közösségből, és így kimaradt egy boldog megtapasztalásból is! És míg a többieknek már megerősödött a hite az élőJézusban, Tamás még kétségekkel viaskodik, tépelődik, nem tud bizonyosságra jutni, elveszíti lassan még a maradék hitét is. - Mindig így jár az, aki elmarad a gyülekezettől. Óh, de sokszor láttam már, hogy egy-egy ember, aki elveszíti kapcsolatát a gyülekezeti közösséggel, Jézus többi tanítványával: az előbbutóbb elveszíti kapcsolatát magával Jézussal is. Nagyon mély igazság van abban az isteni gondolatban, amit rögtön a Biblia legelején olvasunk, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni!” Lelkileg sem jó, a hitéletben való megmaradás szempontjából sem jó! Aki lelkileg magára marad, akinek nincsenek imádkozó társai, aki nem tartja a lelki testvéreivel a kapcsolatot: annak a hite egyre bizonytalanabbá, gyengébbé válik és lassan kialszik, mint a magánosan égőgyertya lángja a szélben... Az nem baj, ha valakinek hitbeli kételyei vannak, mint Tamásnak, de az baj, ha ezekkel a kételyekkel magára marad és egyedül akar megküzdeni velük! Ezért hívunk benneteket mindig újra és újra ide a templomba, meg a gyülekezet egyéb alkalmaira, mert egymás hite által épülünk és erősödünk, még ha egyenként akármilyen gyatra is a hitünk, - szükségünk van egymásra, a testvéri szíveknek olyan találkozási alkalmaira, ahol közösen hallgatjuk az Igét, ahol együtt mondjuk az imádságot, énekeljük a zsoltárt, - szükségünk van olyan szűkebb, meghitt együttlétre is, ahol ki-ki föltárhatja őszintén a lelkét, elmondhatja a problémáit, mint Tamás itt a tanítványok előtt tette, amikor őszintén megmondta, hogy ha nem látja Jézus kezén a sebek helyét, semmiképpen sem tudja elhinni, hogy föltámadott! Igen, ki kell törni a lelki magányból és együtt lenni időnként olyanokkal, akik már találkoztak a feltámadott Jézussal, és akkor majd a kételkedőember is meggyőződik róla, hogy Jézus valóban feltámadott!

A továbbiakban azután arra is figyelmeztet ez a történet, hogy Jézus akkor is jelen van, ha az ember nem gondolja, sőt ha nem is hiszi! - Képzeljétek csak el, milyen kínos meglepetés lehetett Tamás számára, amikor majdnem szóról-szóra hallja vissza Jézus szájából azt, amit őmondott: 27. vers. Igen, így mondta Tamás egy héttel ezelőtt, pontosan így, mintha egy láthatatlan magnószalagra vették volna föl a szavait és most leforgatnák előtte! Hát mi az? Jézus hallotta, amit őa tanítványoknak mondott? Hiszen Jézus akkor nem volt ott! Vagy akkor is ott volt, amikor Tamás nem látta Jézust?! - Bizony: ennyire közel van hozzánk az a láthatatlan világ, amelyben Jézus él, Isten világa, - ennyire közel van! Nem valahol a csillagvilágon túli messzeségben, hanem itt! És a láthatatlan Jézus ennyire pontosan hall és lát mindent, amit mi itt a látható világban teszünk és mondunk! Éppen ezt akarja megéreztetni Jézus Tamással és velünk is. Döbbenjen rá minden hitetlen Tamás arra, hogy az a láthatatlan világ, hadd mondjam így: Jézus, Akit az öt érzékszervünkkel nem tudunk megragadni: közelebb van hozzá, mint a saját inge vagy a bőre! Körül vagyunk véve az örökkévalósággal, bele vagyunk burkolva! Körös-körül ez a látható mindenség, ami az örökkévalóságtól elválaszt, olyan vékony, hogy áthallatszik rajta minden, a sóhajtás is, a gondolat is! Átlátszik rajta minden. A titokban elkövetett bűn is! És bizony, nagyon jó lenne néha, amikor valami nem tiszta gondolat, vagy szándék van bennünk, amikor csúnyán beszélünk vagy cselekszünk, ha ilyenkor eszünkbe jutna, hogy mindent tud, lát és hall Valaki, Aki láthatatlanul jelen van! Nem lehet elfutni, vagy elbújni az Isten elől. Így mondja ezt egy régi zsoltár: 130. ének 2-5. verse. Tehát Jézus ott is jelen van, ahol nem is gondolod, akkor is lát és hall mindent, amikor nem szeretnéd, hogy valaki lássa és hallja, amit cselekszel vagy beszélsz!

De ez a tény nem csak nagy figyelmeztetés, hanem még nagyobb bíztatás is, ami így hangzik: merj hát hinni Benne és számolj Vele, ha nem látod is! Így mondja Jézus Tamásnak: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” - Tudom, hogy olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, távcsővel és mikroszkóppal vizsgálnak, szétszednek és összeraknak: nehéz hinni egy láthatatlan Istenben. A mai ember hozzá van szokva, hogy csak azt hiszi, amit lát, amit megfoghat a kezével, mérhet az elméjével. Csak azt fogadja el valóságnak, amit kísérletekkel be tud bizonyítani. Ami nem fér a fejébe, arra egyszerűen rámondja, hogy az nem is létezik! Azt igényli, hogy az agyvelejének a felfogóképessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban, ami van! Minden egyébbel szemben kételkedik.

Jézus mégis azt mondja: azok „boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Mintha bíztatna: merj hinni! Ne félj hinni olyan valaki létezésében, melletted állásában, akit nem látsz! Az, hogy nem látod, nem azt jelenti, hogy ez a valaki nincs! Hiszen az édesanyátok szeretetét sem lehet megtalálni a szívben mikroszkóppal, vegyi kísérlettel, boncolással, nem lehet megállapítani, hogy nohát ez az, itt a szeretet, nem lehet, de mégis van! Ugye, de mennyire van! És Beethoven IX. szimfóniájában az örömöt sem lehet logarléccel kiszámítani, és mégis benne rezdül a hatalmas kórus minden hangjában. - Isten világáról, Jézus élővalóságáról csak hit által lehet tudomást szerezni. Boldogok, akik nem látnak és hisznek.

A látás által egyébként is csak külsőismeretre lehet eljutni, az igazi lényeg megragadására nem! Nézzétek: Pilátus látta Jézust, a római katonák, akik felfeszítették a kezükkel ragadták meg Jézust, és mégsem ismerték, hogy kicsoda Ő valójában. Pál apostol pedig sohasem látta testi szemeivel Jézust, vagy Bethlen Gábor, vagy Schweitzer Albert sohasem látták, és mégis ők ismerték igazán Jézust. Senki ne gondolja, hogy a hit alacsonyabbrendűfunkció, mint a látás. Ne féljen senki attól, hogy maradi dolgot művel, tudományellenes magatartást tanúsít akkor, ha hisz! A hit több, mint a látás. A hit közvetlen látás, a lényeg megragadása. Ne szűkítsük le magunk körül a világot csak a látható dolgokra, ne szegényítsük meg magunkat azáltal, hogy a valóságok világát csak akkorának tartjuk, mint amekkorát az értelmünk kulcslyukán keresztül megismerhetünk belőle! - Igen, csak azok a boldogok, akik nem látnak és hisznek. Mit gondoltok, vajon boldogabbakká váltak-e azok, akik föladták az Istenben való hitüket? Nem gondolom! Sőt, azt tapasztalom, hogy a kételkedőlélekben hihetetlen vágy van az élo˝ Isten után. Kételkedés, cinizmus, hangos kritika tulajdonképpen nem egyéb, mint burkolt vágy a hit világa után. Úgy szeretne az ilyen ember élő hitre jutni. Nincs nagyobb vágya a modern embernek, mint gyermeki módon hinni..

Bizony azok a boldogok, akik hisznek! Boldogok, mert soha nincsenek magukra hagyatva, van mellettük egy hatalmas Valaki, Aki segít nekik az élet harcában, a problémák megoldásában, fájdalmaik, terheik elhordozásában, az emberek őszinte szeretésében, Aki átvezeti őket a nehézségeken, megvigasztalja a szomorúságban, utat nyit a halálon át az örök élet felé... Merjed hát hinni, ha nem látod is, hogy a keresztfán meghalt és harmadnapon feltámadott élo˝ Jézus a te Urad és a te Istened, és akkor majd Ő maga győz meg arról, hogy az is, valóban, igazán: a te megváltó Urad és Istened! - Jertek hát, mondjuk együtt, - hiszen hallja, amint mondjuk neki:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron,
Egyedüli győztes vagy:

Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

295. ének 2. vers

Amen

Dátum: 1965. április 25. Konfirmáció