Hazafelé

1964. december 31, csütörtök

Hangfelvétel: 

Alapige

“Monda pedig: Egy embernek vala két fia; És monda az ifjabbik az őatyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám esőrészt! És az megosztá köztök a vagyont. Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és őkezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az őmezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az őgyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! És felkelvén, elméne az őatyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az őatyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened: és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam ! Az atyja pedig monda az őszolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.”

Jézusnak ez a megható története a tékozló fiúról tulajdonképpen minden egyes embernek az élettörténete, sőt, az egész emberiségnek is az élettörténete. És különösen most, amikor ennek az évnek az utolsó estéjén visszatekintek az elmúlt évre, érzem, hogy mennyire a mi történetünkről van szó itt! Bár mindenben igazán a mi történetünk lenne - nemcsak a szomorú vonatkozásában, hanem az örvendetesben is! Bárha igazán hasonlíthatnánk a tékozló fiúhoz nemcsak a tekintetben, hogy hol, merre jártunk, kóboroltunk az elmúlt hetekben és hónapokban, életünk lefolyt idejében, hanem abban is, hogy hová érkezünk meg mostan!? Igen, jó ha mind a kettőt nagyon világosan látjuk most, azt is, hogy hol jártunk, meg azt is, hogy hová érkezhetünk mégis? - Erről szeretnék most beszélni!

Én sokáig nem tudtam magam azonosítani a tékozló fiúval, úgy éreztem, sohasem sodródtam el olyan messze az Istentől, mint őaz atyjától -, rájöttem azonban később, hogy itt nem a távolság számít, hanem az elszakadás -, nem az, hogy ki milyen mélyen veti bele magát, mint a tékozló fiú, az érzéki örömök karjaiba és milyen mélyre züllik le testileg-lelkileg, hanem az, hogy az atyai szeretetnek hátatfordítva éli a világát. - Rájöttem, hogy ez a szomorú történet rólunk szól, meg a magamfajta hívőemberekről, tehát mirólunk, akik most is ilyen szépen, illedelmesen ülünk itt a templomban. - Mert - szomorú és érthetetlen - de mindnyájunkban benne van ugyanaz az ösztön, ami ezt a fiút a messze idegenbe sodorta.

Nem tudjuk igazán megbecsülni azt az áldást, hogy van Atyánk, aki törődik velünk, szeret bennünket, szavával figyelmeztet, vezet, véd... nekünk ez nem kell, terhes, mindig valami más kellene, mint amit Ő akar, - nyűg a gyámkodása, megbénít a törvénye, szabadulni akarunk alóla. Nem így van a gyakorlatban!? Nem úgy van, hogy mindig inkább az az erővonz jobban, mai pedig szemmel látható módon a veszedelembe sodor? Nem úgy van, hogy sokszor szinte tudatosan rohanunk a magunk vesztébe, hogy nem bírjuk ki az Istennel való békesség nyugalmát, és jobban vágyakozunk az Őtőle eltávolodó élet békétlensége után, Nem úgy van, hogy valami szörnyűmenekülési ösztön működik bennünk, ami mindig újra elhajt hazulról, ki az idegenbe? - Micsoda titokzatos nehézkedési törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint felfelé? Nos, természetellenes valami ez az Atyától való folytonos eltávolodni akarás?

Vagy te talán még nem ismerted föl magadban ezt a menekülési ösztönt? - Hogy is mondta a tékozló fiú: “Atyám, add ki a vagyonból a rám eső részt!” - Lám, így kezdődik az eltávolodás. Mert mit jelent ez? Bizalmatlanságot az Atyával szemben, - ez a fiú nem mondja el az Atyjának, mit akar tenni, nem beszéli meg az atyjával a terveit, nem önti ki előtte gyermeki bizalommal a szívét, hanem követelőzik. “Atyám, adj meg nekem mindent, ami az életben nekem jár, - adjál jó egészséget, majd aztán hogy mit kezdek vele, az már az én dolgom! Adjál boldogulást, kimenekedést a bajból, adjál erőt, családi örömöket, kenyeret, lehetőleg jó nagy darabot, - mindig azt, ami éppen kell, - adjál, adjál, adjál... - azután majd én megélem a magam életét, ahogyan nekem tetszik!” - Nos: ez igazán nem gyermeki szeretet! - Isten csak arra kell, hogy adjon, de abba már ne szóljon bele, hogy mit kezdek azzal, amit ad! Az már az én dolgom!

Nézzétek: ennek a történetbeli fiúnak mindene, amije csak van, az mind az atyjától van - és őmindezzel az atyja nélkül él, mindezt az atyja nélkül használja föl. A teste, amibe olyan sokan beleszerettek, amit fölcicomázott, amit az élvezetekbe belemerített: ez is az atyjától való. A pénze, a ruhája, a cipője, az étele, itala, ez is mind az atyjától van, hiszen abból az örökségből vette magának, amit az atyja adott neki... Hát nem mindnyájan a mi Atyánknak a javaiból élünk minden pillanatban? A szellemi erőnk, a rendkívüli módon kifejlett értelmünk, a technikai képességünk, egész kultúránk, amit elértünk, hát nem mind abból az ősi örökségből van-e, amit az Atya juttatott gyermekeinek? Nem Isten adta hozzá a lehetőséget?! Mi mindent meg tudunk már csinálni? A világűrbe ki tudunk törni, az anyag atomjainak az energiáját a kezünkben tudjuk tartani, minden fölött van már hatalmunk, csak a saját hatalmunk fölött veszítettük el a hatalmat! És ezért fenyeget éppen mindaz, amit az atyai örökséggel tettünk, azzal, hogy oda jutunk, ahová a tékozló fiú, aki abból a moslékból szeretett volna enni, amit a disznók ettek, “és senki sem ád vala néki!”... Igen, ilyenek vagyunk mi, emberek!

És ezért jutott a világ egy fenyegető, félelmes szakadék szélére, mert kivettük Atyánk kezéből az örökségünket, és messze-messze elmentünk Tőle! - A tékozló fiúról is azt olvastuk, hogy “messze vidékre költözék!” Ez a messze vidék nem fizikai távolság, hanem lelki! Figyeljétek csak meg: az a lelkület, amivel a mindennapok világában viszonylunk a munkához, az emberekhez: milyen nagyon messze van attól a lelkülettől, amivel itt ülünk a templomban Isten előtt! Az a lelki “vidék”, amit kint a világban járunk be, milyen messze van az Isten országa vidékeitől! Az egész életünk tulajdonképpen azon a “messze vidéken” folyik le: távol Istentől, függetlenítve magunkat az Atyától!
El tudom képzelni, hogy amikor az a fiú ott a történetben megrakodva a bőséges atyai örökséggel, nagy, magabiztos lépésekkel indult el a messze vidék igézete felé, milyen szomorúan nézhetett utána az atyja!... Eszedbe jutott-e, hogy hányszor nézett ilyen szomorúan utánad az Atya, amikor ott, azon a messze vidéken, titkos vágyakkal tiltott gyümölcs után jártál, vagy haraggal, gyűlölködőindulatokkal néztél valakire, vagy felelőtlenül éltél, nem törődve azzal, hogy mi lesz majd egyszer ennek a tékozló életnek a következménye... Milyen szomorúan nézett utánad az Atyád... Hát annyira nem volt jó otthon? Hát igazán azt hiszed, jobb ott a messze földön, árván, hontalan...?! Hiszen Istentől elszakadva is az Isten gyermeke vagy! Úgyse tudsz megnyugodni, mert tudat alatt is gyötör a honvágy!...

Talán ezt a szomorú édesatyai tekintetet, ami áthatol minden fizikai és lelki messzeségen: ezt érezte meg a tékozló fiú, mert íme így folytatódik a történet: magábaszállt! Rádöbbent a valóságra: elmentem az atyámtól! Elfeledkeztem Róla! Elveszítettem az Istent! Ezért veszítettem el önmagamat! - Egy ilyen óév utolsó napi este különösen alkalmas arra, hogy az ember végre egyszer igazán magába szálljon: fölmérje, hogy hol járt, hogy élt, és hogy hová jut, ha így megy tovább?! Hiszen így múlik el egyszer, talán nem is olyan sokára az egész élet is, mint ez az 1964-dik esztendő! És mi lesz akkor? Hová jutok? Hogyan állok meg majd azon a nagy végsőítéleten? A nagy számonkérésen, hogy mit tettem azokkal, akik rám voltak bízva - meg azokkal mit tettem, mennyi kárt, akik nem énrám voltak bízva, hanem talán egy másik férfira, egy másik asszonyra? - Mit tettem a keresetemmel, az időmmel, a tehetségemmel, a testemmel!?... Mit tettem azzal az örökséggel, amivel Isten elbocsátott az élet útjára?!

A tékozló fiú, mikor magába szállott, nagyon keserves fölismerésre jutott, így fogalmazta meg önmagának: “Vétkeztem! Nem vagyok méltó!" - Keserűfölismerés ez! Annyira nehéz, hogy néha hamarább követ el valaki öngyilkosságot, mint hogy beismerje önmaga előtt a saját vétkét. Pedig itt kezdődik az út - hazafelé! Ott, hogy őszinte szégyenkezéssel, bűnbánattal érzem, tudom és el is mondom Istennek: vétkeztem! Én vagyok a hibás! Nem a körülményeim, nem a kor, nem az emberek, akik bántanak, nem a családom, amelyik nem ért meg, nem a barátaim, akik rossz útra térítettek, nem a természetem, amit örököltem - én, én vétkeztem, vétkeztem az ég ellen és az emberek ellen! Nem vagyok méltó, nem érdemlek több jót, annyit sem, amennyi van! Elvesztettem az Istent, és ezért veszítettem el önmagamat. “Elvesztem!”

NEM! - Mondja Jézus! Most már nem! Most már éppen nem vagy elveszve! Most, most érvényes éppen rád is, amit az atya a tékozló fiúra mondott: “Ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!” - Nézzétek csak, mi történik, amikor egy tékozló fiú, vagy egy tékozló leány magábaszáll, visszafordul

- fáradtan, rongyosan, nagyokat sóhajtva, meg-megállva elindul hazafelé: “Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az őatyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.” Ilyen fogadtatásra azok után, amik történtek, igazán senki sem számíthat! Hát így szeretnek bennünket?! Hát ennyire várnak? Hát az, akiről mi úgy elfeledkeztünk, ennyire nem feledkezett meg rólunk? Aki számára mi elvesztünk, ennyire nem veszett el a mi számunkra? Hát a mi Atyánk, az egész idő alatt, míg mi messze tájakon jártunk, ott állt a kapuban, kémlelve az utat, jön-e már, akit vár, és nemcsak ott áll, hanem elébe fut, csókkal, öleléssel fogadja az érkezőt, - engem, téged, a rossz fiút - és most boldog, hogy egy züllött koldus üres zsebekkel, üres szívvel visszatért? - Nehéz ezt megérteni, hogy így lehessen szeretni azt, aki nem érdemli meg! Pedig éppen arról szól a példázat, hogy így szeret, téged is, engem is - és vár! Elébünk jön az Isten, akit elhagytunk - olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Krisztusban látható és tapintható! És ha akármilyen erős is az emberben az Isten közelségéből való szabadulási ösztön, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! - “Hozzátok előa legszebb ruhát, vágjátok le a hízott tulkot, húzzatok gyűrűt...” mindez gyönyörűképsorozatban való illusztrációja mindannak, amit a Biblia így nevez: bűnbocsánat! Így bocsát meg az Isten! Mindenkinek, aki most is, itt is, ebben a pillanatban magábaszáll és hazafelé fordul lélekben. Úgy tesz, mintha soha semmi nem zavarta volna meg a családi békességet, nem hányja szemére tékozló fiának, ami volt, ami elmúlt, újra teljes gyermeki jogaiba állítja vissza, mintha soha ki sem esett volna belőle... Igen, ilyen teljes bűnbocsátó öleléssel vár most téged is, engem is haza a mi Atyánk!

Így végződik a történet: kezdének azért vigadni! - Tehát: kezdének! Vagyis tulajdonképpen itt nem végződik a történet, hanem éppen itt kezdődik! Igen, a hazatéréssel kezdődik az igazán örvendőélet - az az élet, amelynek a legszürkébb hétköznapjait is az otthonlét ünnepélyessége és öröme deríti föl - az az élet, amelyikről mások is észreveszik, hogy a régi problémákat derűsebben oldod meg, a régi kereszteket megvigasztalódva hordod, hamarább tudsz megbocsátani, gyöngédebben szeretni, szívesebben szolgálni!... A hazatéréssel kezdődik az az élet, ami most már Isten számára is, meg az emberek számára is hasznos, áldásos!

Egy kis történetet hallottam egyszer egy édesanyáról, aki rengeteget szenvedett elzüllött leánya miatt, hosszú éveken át hívta és várta haza a lányát, de hiába! Egyszer a sokat sírt édesanya csináltatott magáról egy fényképet és aláírta: leányom, én még mindig szeretlek téged! És kitette a képet az újságokba. A bukott leány egyszer meglátta a képet és alatta a felírást, felsikoltott, elkezdett zokogni, és még azon az éjszakán hazatért... A miattunk szenvedo˝

Édesatyánknak is van egy ilyen képe: a keresztrefeszített Jézus! Ez is azt hirdeti: Te ember, aki ezt látod, tudd meg, hogy én még mindig szeretlek téged! Ennek az esztendőnek az utolsó estéjén újra ezt a képet mutatja eléd az Isten, lásd meg a miattad szenvedo˝ Édesatyád képét, Jézust - és hidd el, amit ráírt, hogy Ő még mindig szeret téged! Jöjj hát haza! Nyitva az ajtó! Vár az Édesatyánk! - Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd - jöjj haza!

Amen!

Dátum: 1964. december 31. Szilveszter