Örüljetek az úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!

1964. november 24, kedd

Lekció: 

Alapige

”Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!”

Bizonyosan tudjátok a ma esti programot, mert hiszen többször is hirdettem már. Ma este arról szeretnék beszélni, hogy Jézus Krisztus által az örömben is milyen bővölködővé tud válni egy embernek az élete. Azt is bizonyára tudjátok, hogy minden estének és az egész hétnek összefoglaló címe tulajdonképpen Jézusnak az a mondása, amivel szinte válaszol arra a kérdésre, amit feltennénk neki, és amit sokszor fel is szoktunk tenni emberek: Miért is jött tulajdonképpen erre a világra? Jézus így válaszol: ”én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek.” #Jn10,10.
Szeretném felhívni a figyelmeteket arra az egyetlen szóra, hogy ”bővölködjenek”. Az eredeti szónak az értelme valahogy így hangzik: valaminek a bővében lenni, valami dologban nagyon gazdagnak lenni, túláradó módon bírni valamit, annyira, hogy még feleslege is marad az embernek. Ezt jelenti: ”én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek”. Ilyen bővölködőéletet jelent Krisztus.

Képzeljétek el, milyen élet lehet az, amelyik az örömben is ilyen túláradó módon bővölködik. Annyira tele van örömmel, hogy nemcsak magának elegendőminden helyzetben, mindenkor, hanem még jut belőle másnak is, meg tud vele vidámítani másokat is. Igazán valami nagy kiváltság Jézussal élni.
Sokszor elgondolkoztam már ezen, és szeretném, ha megéreznétek ebből valamit: milyen jó nekünk, hogy mi hihetünk Jézusban, abban a Jézusban, aki életünket ennyire kiteljesíti. Ha mi egészen komolyan vennénk, amit Ő mond, akkor örömben ilyen bővölködőemberek lennénk. Akkor az örömünk túlcsordulna a szívünkön, és jutna belőle a környezetünk számára, a hitvestársunk, a gyermekeink számára, az ellenségeink számára is. Még a villamoson tolongó emberek számára is kisugározna belőlünk ez a boldogság, ez a belsőöröm, amiről itt szó van.

Mindenesetre azt jelenti ez, hogy Krisztustól ne féltse senki az életét, a fiatalok se féltsék az élet örömeit. Jézus senkit sem akar szegénnyé tenni, sőt meg akarja örömben is gazdagítani minden ember életét. A keresztyén élet nem egy szomorú életforma, nem olyan, amelyik mindenről kénytelen lemondani és az élet örömeit kénytelen megtagadni, hanem éppen egy nagyon is boldog és örvendezőéletforma, csak sajnos nem látszik rajtunk. Mi inkább a szomorú formáját vetítjük ki a világba, mintha gyászmenetben járnánk. Még az úrvacsorához is úgy szoktunk jönni, mintha valami szomorú dolog történne itt. Pedig ez győzelmi vacsora. Azt jelenti, hogy már most részesülhetünk Jézus eljövendőteljes győzelmében. Sajnos a szomorúságunk nem nagyon vonzó az emberek számára, és ezért nem irigylik meg tőlünk, mert nem látszik meg rajtunk, hogy bővölködnénk az örömben. A keresztyén élet tehát nagyon bővölködőélet, örvendezőélet, valahogy úgy azonban, ahogy egyszer egy kedves testvéremnek mondottam, hogy az örömében is van valami a mennynek a komolyságából, és a komolyságán is átsüt valami tiszta derű.

Hát hogyne, amikor mindaz, amit Jézusról tudunk, hogy mit cselekedett, hogyan élt, halt meg és hogyan támadott fel, minden egyetlen szóban foglalható össze, ebben a szóban: evangélium. Ez magyarul azt jelenti: örömhír. Egy olyan isteni jó hír, amelyik felvidítja az embernek a szívét. Még egy emberi jó hír is milyen jó hatással van a kedélyünkre, még a keserűségben is felélénkíti az embert, és szinte új lelkierőt kap az ember egy igazán jó hírtől. Hát még egy isteni jó hír mit kellene jelentsen, ha mi igazán el tudnánk fogadni, és meg tudnánk hallani. Bár ezen az estén valahogy így hallanánk az evangéliumot, az isteni jó hírt!

Örülni jó dolog, minden ember szeret, vagy szeretne örülni, és nemcsak jó, hanem szükséges dolog az öröm. Olyan szüksége van minden embernek az örömre, mint ahogy a növényi, állati vagy emberi organizmusnak szüksége van a napsugárra. Az öröm az életnek a napsugara, ami nélkül olyan pincevirág-életűvé válik az ember. De olyan nehéz mindig örülni. Eszembe jut, hogy amikor a gyermekeim egészen kicsik voltak, az egyik kisfiam egy reggel felült az ágyában, körülnézett és azt mondta: apuka, én úgy örülök valaminek, de nem tudom, minek.
Milyen jó a gyermeknek, az egészséges életöröm csak úgy feszül benne. Tud örülni mindennek, tud örülni az életnek. De mit csináljon az a 80 esztendős asszony, akivel múltkor beszélgettem és elmondta, hogy miután meghalt a férje, mindenki magára hagyta. Vagyonát is elveszítette, és minden mást is elveszített. Tele van keserűséggel és szomorúsággal. Egyetlen hozzátartozója van, de inkább ne lenne, mert attól szenvedi el a legtöbb keserűséget. Azt mondta: nagytiszteletű úr, egyetlen örömöm lenne, ha meghalhatnék. Vágyik meghalni - és valóban, mi öröme lenne még egy ilyen öregnek, akinek már az egész élet egy nagy fájdalom? Lehet ennek még öröme egyáltalán?

Tényleg, nem úgy van az, hogy az éveknek a múlásával egyre örömtelenebbé válik az ember élete? Hiszen olyan sok fájdalom, annyi keserűség, kellemetlenség rakódik rá az élet folyamán mindjobban az életünkre, és olyan ritkán ragyog fel az öröm napsugara, hogy bearanyozza az életünket, és akkor is csak olyan rövid pillanatokra. Pedig olyan sok ember keresi az örömet. Sok ember azt hiszi, én is sokáig hittem: ahhoz, hogy valaki igazán örülni tudjon, boldog legyen, ünnepelt filmsztárnak kellene lennie, vagy egy egészséges, mosolygó gyermek édesanyjává válnia, ami olyan szép álom régóta az életében. Sok fiatalember azt hiszi, az igazi örömet az jelentené számára, ha egy aranyéremmel térhetne haza az olimpiáról, vagy egy négyes találata lenne a lottón, vagy talán az kellene, hogy megnyerje annak a kezét, aki után már rég áhítozik, vagy hogy szép ruhában, jó barátok között, egy előkelővendéglőben tudjon vacsorázni. Vagy a Tátrában, fenyvesek között, esetleg a tengerparton a természet szépségeiben gyönyörködhessen. De sok ember keresi ilyen rendkívüli dolgokban az örömét! Sok ember meg is találja, de sok ember rájön arra, hogy ha elér is ebből valamit, bizony az sem igazi boldogság. Nem mindig öröm az, amire az ember vágyakozik, és ami végül beteljesedik az életében. Vagy ha jelent is örömet, akkor az az öröm olyan csalóka és rövidlejáratú, olyan hamar eltűnik, mint az élet, és elszáll, mint a délibáb, vagy talán van benne az ürömnek a keserűségéből.

Van valami abban, hogy a görögöknek régen volt egy külön istenük az öröm számára. Dionüszosz volt ez az Isten, de ugyanez ugyanakkor a halálnak az istene is volt. Mintha abból a megfigyelésből eredt volna ez, hogy itt ezen a földön az öröm mindig rögtön gyászfátyolban jelenik meg. Ez is a jelszó: együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap meghalunk. Ez az öröm tragikuma, hogy az élet öröme és a halál szomorúsága olyan közel van egymáshoz. Hogy mindig olyan az öröm, hogy valahol határa van. Van olyan öröm, hogy virradatig tart, de tovább nem, vagy egy betegségig tart, vagy egy gyászesetig, de azután megszűnik. Vagy egy bizonyos életkorig, 50-60 évig, de azután már nem. S éppen ezért vannak pesszimista emberek, akik már nem tudnak igazán örülni semminek, mert mindig attól félnek, hogy megint csalódni fognak.

Van a Bibliában egy öreg bölcs, aki sokat tapasztalt ember lehetett, aki a Példabeszédek könyvét őírta. Van ebben egy egészen megrendítőmondás: ”Nevetés közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra” (Péld 14,13). Gondoljátok el, mennyire igaz ez. És nem lehetne ezt egyszer megfordítani, és azt mondani: a szívfájdalom közben is mosolyog a lélek, és a szomorúságon is átsüt valami derű?

Nincs olyan öröm, amelyiket nem kell félteni attól, hogy eltűnik, hogyha meg akarom fogni, mint a délibáb? Nincs olyan öröm, amelyikbe nyugodtan beleélheti magát az ember, és nem kell félnie attól, hogy megint csalódnia kell? Hála Istennek, van ilyen öröm! Éppen erről az örömről szól az a bizonyos örömhír, amelyiket úgy szoktunk mondani: evangélium. A Krisztus evangéliuma éppen ilyen örömet hirdet, és Pál apostol is éppen erre biztat ma este mindnyájunkat, amikor azt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! Rengeteget lehetne elmélkedni arról, hogy az mi-mindent jelent. Most minden külön magyarázkodás helyett egy példával hadd próbáljam megvilágítani.

Hallottátok az előbb felolvasott igében, hogy Pál és Silás éjféltájban énekkel dicsőítették az Istent. Hogy micsoda rettenetes éjfél volt az, micsoda borzalmas sötétség! Vérbe fagyva feküdt az a két ember a börtön kövezetén, mert amikor a római liktorok ötven korbácsütést mértek valakire, s őket ennyire ítélték, akkor azon a testen nem igen maradt egy tenyérnyi ép bőr. A legbelső börtönben voltak, talán helyesen úgy mondhatnánk, hogy a siralomházban, és a lábuk kalodába volt szorítva. Még mozogni sem tudtak azon a kis helyen. És most jól értsük meg: ez a két ember nem akkor énekelt Istent dicsőítőéneket, amikor már kint voltak a börtönből, mert később csodálatos képpen megszabadultak, de nem akkor énekeltek, nem akkor örvendezett a szívük, amikor már minden újra rendben volt és kivilágosodott körülöttük, hanem éjfélkor, amikor igazán nyakig voltak a bajban. Amikor sajgott a sebük, amikor vérzőhátukkal támaszkodtak a börtön nedves falának, és a kalodának a vaspántja élesen belehasított az eleven húsukba. Tehát amikor emberileg a legkilátástalanabb volt a helyzetük. Hiszen másnap bíróság elé kellett állniuk, és az a legrosszabb kilátással fenyegetett.

Tehát akkor, amikor sötét volt. Talán a legsötétebb és legkilátástalanabb pillanata az életüknek, amikor örömre és Istent dicsőítőmagasztalásra semmi okuk nem volt. Sokkal inkább jajgatásra, sírásra, panaszkodásra, átkozódásra, ahogy ilyen helyen szokott lenni. És ez a két ember akkor dicsőítette Istent. Volt kedvük énekelni, tudtak örülni ott, abban a rettenetes helyzetben. Ebből látszik, hogy az az öröm, amiről Pál apostol beszél, és amit az evangélium hirdet, az valami teljesen független az ember sorsának az alakulásától, a börtönfalaktól, a sebektől, a nyomorúságtól és kilátástalanságtól, a közelgőhalálnak a tudatától és bizonyosságától. Hogy ha az örvendezőistendicséret a jó közérzettől lenne függő, és az életkörülményeink szerencsés alakulásától, olyan kevés istendicsérőének szállna fel a mennybe a földről, mert rengeteg olyan börtönajtó van, amelyik soha nem nyílik meg, és rengeteg olyan kalodába van szorítva egy-egy emberi élet, rengeteg olyan kereszt van, amelyik soha nem vétetik le az emberről. Amikor minden jól megy, amikor megvan mindaz az embernek, amit szeme-szája kíván, a jólétben, a szerencsés helyzetben örülni igazán nem nagy dolog. De ilyen sötétségben, az életnek ilyen rettenetes éjféltájában örülni, amiben Pál és Silás volt, az egészen különleges öröm.

És vajon mi volt ennek a különleges örömnek a titka? Pál apostol egy olyan kifejezést használ itt, amit máskor is sokszor használt, és amit én is mondtam már sokszor, de most kénytelen vagyok megint mondani. A titok ez a kicsi szó: ”az Úrban”. ”Örüljetek az Úrban mindenkor”. Mit jelent ez, hogy ”az Úrban”? Nagyon egyszerűen úgy mondhatnánk, hogy az Isten karjaiban, a mennyei Édesatyánknak a szeretőkarjai között. Megtapasztaltam már ennek a realitását négy esztendővel ezelőtt, amikor súlyos betegen feküdtem a kórházban, és amikor annyi erőm sem volt már, hogy igazán imádkozni tudjak. Naponta csak annyi volt az imádságom: Uram, köszönöm, hogy így is a tied vagyok! És ez tökéletesen elegendővolt. Valami olyan jólesővédettséget, olyan boldog bizonyosságot jelentett a számomra, hogy édesen tettem bele magam az Úrnak a karjaiba, mint amilyen édesen aludtam el kisgyermek koromban az édesanyám ölében. Ezt jelenti, hogy az Úrban, az Isten karjai között lenni.

Pál apostol és Silás számára ez valami egészen határozott, reális konkrétumot jelentett. Nem valami elvont eszme volt, amiről úgy el lehet beszélgetni. Nem egy szép elmélet volt, amit ki lehet dolgozni, és nem egy dogmatikai tétel volt, amit a dolgozószoba csendjében szépen elgondol az ember, hanem tapintható realitássá vált számukra.

Jézus egészen csodálatos valaki! És minél tovább hiszek benne, annál jobban elámulok Jézusnak a csodáin. Az a rendkívüli drága csodalény, akinek a személyében a távoli, megfoghatatlan, titokzatos, ismeretlen Isten-fogalom - amire mindennél jobban vágyik minden ember - élővalósággá lesz, közel jön és átölel: Jézus. Pál meg Silás ott a sötétben megtapasztalták, hogy ott van az Úr, és az evangélium, amit ők eddig másoknak hirdettek, az igaz. Arra rá lehet tenni az életet, ezért meg lehet halni. Ez örök életet jelent az ember számára. Úgy érezték, hogy Jézus nemcsak szép név, nemcsak egy nagyszerűszó, amiről minden szépet el lehet mondani, hanem valami hatalmas valóság, egy életet betöltővalóság a számukra. Megélték az Istennek a valóságát, amihez képest a börtönnek a valósága, a sebes hát sajgó valósága, a közelgőhalálos ítélet valósága másodés harmadrendűvalósággá törpül el. Nem is érdemes vele foglalkozni. Átláttak a börtön falán, mintha már nem is ott lettek volna, és akkor megtört a félelem varázsa, a szenvedésnek, a kétségbeesésnek, a gondoknak a varázsa. Akkor talán egy belsőhangot hallottak: ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa 43,1). Ne féljetek, mert én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! És ez tökéletesen elég.

Megrendítővalóságban élte át azt, amit azután Pál a rómaiakhoz is írt: ”Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” #Róm8,38-39. És akkor valami minden értelmet felülhaladó békesség és védettség, biztonság járta át a lelküket. Megerősödött a szívük, és mielőtt még kinyíltak volna a börtönnek a falai, és leszakadt volna a kaloda, a lelkükről már lehullt a börtön és a kaloda, és a többi már nem is olyan fontos.

Mert ez az igazi, amikor a lelkéről hullik le valakinek a börtönrács, és akkor felszabadul az ember. - Akkor elkezdtek énekelni. És én egyáltalán nem csodálkozom, mert ez egészen természetes. Nem is lehet másként, mert amikor egy embernek a szíve tele van az Isten jelenlétének és szeretetének a tudatával, akkor a nyelv nem tud hallgatni, mert úgy tele van a szív az evangélium örömével, hogy az túlcsordul belőle, és akkor az életnek a romjaiból Istent dicsérőének száll fel az ég felé. Akkor elkezdtek énekelni... Egyik éneket a másik után énekelték, talán Pál apostol kezdte és belekapcsolódott Silás is. Előbb talán halkan, a könnyüket nyeldesve, nagyokat sóhajtva, aztán egyre szabadabban, boldogabban, erősebben, úgyhogy végül már a két halálra ítélt fogoly teli tüdővel úgy énekelte, hogy szinte a börtön visszhangzott: örvendj egész föld az Istennek. És dicsérlek téged, Uram, mert te megtartottál engemet... és dicsér téged teljes szívem, én Istenem, hirdetem neved - és a többi örvendező zsoltárokat. Elkezdtek énekelni, mert tele volt a szívük örömmel.
Atyámfiai, ez igazi öröm, ez valóságos öröm. Ez az, amit mond az apostol, hogy ”mindenkor az Úrban”. Ugye, érzitek, hogy ez nem a jókedvnek az öröme, ami vidám társaságban keletkezik, hanem valahogy egy belsőrendben valónak az öröme. Nem kívülről ható, a külsőkörülmények által felkeltett jó érzés, hanem valami belülről kisugárzó csodálatos és érthetetlen öröm az Úrban. Diákkorunkban mindnyájan tanultunk a mágneses erőhatásról: ha egy lágy vas bekerül ebbe a mágneses erőhatásba, maga is megtelítődik ugyanazzal. Nos, ha Istennek abba a mágneses erőhatásába, amit Jézus jelentett ezen a földön, belekerül egy emberi szív, akkor az maga is megtelítődik ugyanazzal az erőhatással, úgy hogy ez az öröm tulajdonképpen egy darab a menny öröméből, szépségéből, derűjéből, békességéből és boldogságából.

A Jézus öröme benne hívőembernek az öröme. A Szentlélek örvendezik ilyenkor az emberben. Így volt Pál apostolban is öröm még a börtönben is és ezért volt tele a szíve még azon a borzalmas éjféltájon is örömmel. És ez nem jelenti azt, hogy ha valaki az Úrban van, akkor annak már nem lehetnek könnyei, vagy nem lehet szomorúsága, fájdalma. Nagyon is lehet, és talán még több van, mint annak, aki nem az Úrban van. De másképp, egészen másképp. Valahogy úgy, hogy abban a könnyben, abban a fájdalomban mégis ott van valami érthetetlen öröm. Olvastam egyszer, hogy amikor Moody meghalt, a felesége fogadta a barátait, akik jöttek neki kondoleálni. Feltűnt az embereknek, hogy ez az asszony, aki igazán szerette a férjét, micsoda
ülönleges derűvel fogadja a részvétnyilvánításokat. Meg is kérdezte tőle valaki: hogyan lehetséges ez? Ő ezt válaszolta: hogyne örülnék (de közben potyogtak a könnyei), hiszen ez a nap az én férjem menynyei koronázásának a napja. S igaza volt.

Elmondottam már néhányszor, hadd mondjam el most is: én is éreztem ugyanezt az örömet. Életem legszomorúbb két napja volt, amikor először az édesapám, azután rövid időn belül az édesanyám koporsója mellett álltam, és úgy éreztem, a szívem szakad meg, amikor letették a koporsót a sírba. És mégis ebben a szívszaggató fájdalomban is átsugárzott valami érthetetlen, diadalmas öröm. Mert nem a magam veszteségére gondoltam, hanem az őnyereségükre. És tudtam, akármilyen nagy az én veszteségem, annál sokkal nagyobb az őnyereségük, és a magam szomorúsága helyett megpróbáltam örülni az őörömüknek. Megpróbáltam együtt örülni velük, és tudom, hogy lehet. Azt is megtapasztaltatta velem az Úr, hogy a saját halálomra is ugyanazzal az örömmel, diadallal gondolhattam, hogy a halál nem az életnek, hanem csak a múlandóságnak, a szenvedésnek a vége. Maga az élet éppen a múlandóságtól és szenvedéstől megszabadulva megy tovább, és ott bontakozik ki a maga teljes gazdagságában. Ott túl a halálon ugyanaz a Jézus vár, akit itt megismertem. Hát nem nagyszerűdolog ez?

A halál rettenetében is ilyen örömmel tekinteni át a halálon? Hát nincs igaza Pál apostolnak, amikor azt mondja: ”Örüljetek az Úrban mindenkor”?! Még a halálnak a partján is örüljetek, de lehetne folytatni a példákat a végletekig. Hogy micsoda örömet jelent az ember számára, amikor a Krisztus ereje által győzedelmeskedik egy kísértésen, vagy amikor az ember a másik embert meg tudja vigasztalni a Krisztus nevében.

Sosem felejtem el annak az ismerősömnek az arcát és örömét, aki amikor Krisztus által megszabadult a bor rabságától, akkor mindenfelé, minden ismerősnek és ismeretlennek elmondta, micsoda ostoba ember volt, hogy örömét a bor mámorában kereste, neki most sokkal nagyobb öröme van az Úrban, mint valaha. Igen, az Úrban mindenkor lehet örvendezni, és az Úrban lehet csak igazán örvendezni. Természetesen nem azt jelenti ez, hogy most más öröme nem is lehet valakinek. Hát nem örülhet valaki egy gyönyörűnapfelkeltének, egy szép erdei sétának, egy jó társaságnak, boldog házasságnak, kedves gyermek megszületésének, nagyszerűkoncertnek? Jó is, ha örül, hiszen annyi minden széppel van tele a világ Isten kegyelméből! Az nagyszerű, ha tud valaki örülni az élet szépségeinek. A baj az, ha nem jól örül neki, hogy ha nem látjuk meg abban a szépben, abban az örvendetes dologban minden szépnek és örvendetes dolognak az adományozóját, szerzőjét, az Istent. Próbálj meg egyszer úgy gyönyörködni egy szép tájban, hogy az Isten dicsőségének a visszatükröződését látod meg benne. Vagy úgy örülni Bach, Beethoven muzsikájának, hogy az örök harmóniák nagyszerűbőségét hallod belőle. Az Úrban természetesen örömeink is megszentelődnek és megsokasodnak.

El tudom képzelni, hogy valaki azt mondja: én mégsem tudok örülni, még az Úrban sem. Ez nagyon komoly dolog. Ismertem valakit, aki nagyon tudott örülni az Úrban, de elveszítette ezt az örömét. Ti is ismeritek: Dávid király volt. Aki ismerte az Úrban való létnek az örömét, de elveszítette azt. És olvassátok el az 51. zsoltárt, milyen rimánkodva könyörög: ... ”add vissza nékem a te szabadításodnak örömét!”? (14a vers). Egy rettenetes bűn, mint felhőtakarta el előle az Isten jelenlétének az örömsugarát. A felhőn keresztül alig süt a nap. Meg lehet szomorítani az Istennek a Lelkét, és minden egyes bűn, amit nem akarunk feladni, megvallani, mind ilyen felhő, ami alatt elveszítjük az örömet.

Valaki egyszer azt mondta: van egy kanárimadara, amelynek az a tulajdonsága, hogy addig nem énekel, amíg meg nem fürdött. Akkor egyszerre felcsattan a torkából az ének, és gyönyörűen énekel. Ilyen az ember szíve is. Nem száll fel belőle az örömnek a dala, amíg le nincs mosva róla miden folt és szenny. De amikor megtisztul, akkor énekel igazán. És hol tisztulhatnál meg minden szennytől, ha nem az Úrban? Istennek abban az erőterében, amit Jézus jelent ezen a földön. És azt mindnyájan tudjátok, hogyan lehet ebbe bejutni egy bűnös embernek: Úgy, hogy rászánja végre magát egy kíméletlen leleplezésre az Isten előtt.

Ő szinte bűnbánattal bevallja minden bűnét. A bűnvallás olyan, mintha szétszakítaná valaki azokat a felhőket, amelyek eltakarják az örömnek a sugarát, és akkor örvendezik igazán a lélek. A legcsodálatosabb öröm a bűnbocsánat bizonyosságának az öröme.
Hadd adjak fel nektek egy házi feladatot. Ha most hazamentek, vegyétek előa Bibliátokat és olvassátok el hangosan a János 3,16 részt, akkor is, ha kívülről tudjátok. Így hangzik: ”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az őegyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen”. Ezt mindenki olvassa úgy, hogy e helyett a szó helyett: ”valaki”, tegye oda a saját nevét, így: Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy Joó Sándor, aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! Ezt olvasd el még ma este, a magad nevét behelyettesítve, és ha akkor sem járja át a szívedet az Úrban való öröm... de hát ez lehetetlen!

Azt mondja Pál apostol: ”Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek”! Sehol sem fordul előa Bibliában, hogy kétszer megismétel valamit, ez az egyetlen hely, azért, mert tudja, hogy milyen nyomorult emberek vagyunk, hogy nem élünk a lehetőséggel, és nem merítünk kellően az örömnek abból a forrásából, amit Isten felfakasztott a számunkra Jézusban. Igen, az Úron kívül csak olyan öröm van, hogy együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap úgyis meghalunk. De az Úrban való öröm olyan, hogy: együnk, igyunk, vigadjunk, mert örökké élünk! És ebből egyetlen csepp több olajat önt az élet gépezetébe, mint bármiféle öröm ezen a világon.

Befejezésül még annyit, amit magatokkal vigyetek. Csak egy szót, amit nem én mondtam, hanem Jézus: ”Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék” #Jn15,11. Jézus öröme maradjon bennünk akkor is, ha kimegyünk innen, hogy olyan bővölködővé váljunk, mint az elején mondtam: gazdagnak lenni, túláradóan, úgy, hogy jut belőle másnak is, mert marad még feleslegesen, ha neked már elég. Jut belőle a hitvestársadnak, a gyermekeidnek, a kollegáknak, holnap is, meg azután is. ”Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék”!

Ámen

Dátum: 1964. november 24.