Mikor imádkozol...

1964. november 29, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belsőszobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ősok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.”

A napokban került kezembe egy könyv, Bodelschwingnek az életét olvastam benne. A híres bétheli nagy diakóniai telepnek a megalapítója és hosszú időn át vezetője volt, több mint kétezer rettenetes nyomorult torzszülöttet ápolt ott. Magam is jártam ott és láttam, hogy micsoda rendkívüli, hatalmas szeretetmunkát végeznek. Bodelschwing életéből csak egyetlen kicsi jelenetet szeretnék elmondani bevezetés képpen.
Egyszer az történt, hogy rövid két hét leforgása alatt mind a négy apró gyermekét el kellett temetnie. A gyermekkacagástól hangos és boldog családi otthon egyszerre kiürült, és a két szülőnagy szomorú árvaságban maradt otthon. Ez már magában véve is nagyon megható dolog, amikor ilyen történik egy emberrel, de a legmeghatóbb ebben a történetben az, ahogyan elmondja maga Bodelschwing, hogyan tette le az ődrága kicsi gyermekeinek az életét, a lelkét, egyiket a másik után az Isten kezébe. Hogyan bízta rá ezeket a drága kicsi báránykákat, egyiket a másik után a legfőbb Pásztornak, Jézusnak az oltalmára, hogyan adta át Neki őket.

A nagyszerűebben a dologban az, hogy a legnagyobb csapás súlya alatt sem veszítette el a kontaktust Istennel, az Ő mennyei Atyjával. A legnagyobb csapás súlya alatt sem szakadt meg egyetlen pillanatra sem az a meghitt gyermeki beszélgetés az Atyával, amiben addig is volt Bodelschwing.
Később, amikor elmondotta életének ezt az eseményét, így emlékezett meg róla: Bizony, nagyon keményen bánt velem akkor Isten. Amikor erről az esetről beszélt, soha nem mondotta: hogyan tehetett ilyet az Isten, miért tette ezt Isten éppen velem, aki az egész életemet Neki szenteltem? Hogyan engedhette meg ezt az Isten? Mert amikor valaki így beszél: hogyan engedheti ezt meg Isten, vagy miért teszi ezt Isten, - akkor már nem az Istennel beszél, hanem az Istenről beszél, szinte témává lesz számára az Isten és mindaz, amit az Istenről tud. S akkor önkéntelenül odáig jut el egy embernek a gondolata, hogy: látjátok, ilyen az Isten! Lehet az ilyen Istennek hinni, érdemes egy ilyen Istent szolgálni, egy ilyen Istennek az életünket feláldozni?

Bodelschwing akkor sem az Istenről beszélt, hanem az Istennel beszélt. Ez volt a titka annak, hogy nem omlott össze, hogy nem rendült meg a hite, nem veszítette el az erőt és az életkedvét, hanem szinte még áldottabban tudta szolgálni azokat a rendkívül szerencsétlen nyomorultakat, akiknek olyan végtelenül nagy szükségük volt éppen az őédesatyai szeretetére. Ezt csak azért mondtam el, hogy egy példával fejezzem ki azt a nagy igazságot, amit nem győzök eleget hangsúlyozni, hogy az Isten elsősorban nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Nem vitatéma az Isten. És ha valakinek mégis vitája van, akkor az ne az Istenről vitázzék, akár másvalakivel, akár önmagával, vitázzék az Istennel, és akkor rögtön jó lesz.

Isten nem beszélgetési téma, hanem beszélgetőtárs. Azt jelenti ez, hogy Isten és az Ő egész gazdag világa, meg minden cselekedete elsősorban nem úgy ismerhetőmeg, hogy beszélgetünk Róla, hanem különlegesen úgy, hogy beszélünk Vele. A Vele való személyes érintkezésben, a Vele való párbeszédben, a Vele való kapcsolatban - az imádságban.
Ezért örülök annak, hogy éppen az elmúlt heti evangelizáció után most ez a rész következik gyülekezetünk általános rendje szerint. A Hegyi beszédnek az a része, amelyben Jézus imádkozni tanítja gyermekeit. Az elmúlt héten tudniillik mi is nagyon sokat hallottunk arról, hogy milyen véghetetlenül gazdag lehetősége nyílik a Krisztusban hívőember számára mindenféle isteni áldásban való részesülésnek, hogy aki igazán hisz a Krisztusban, az milyen gazdag lehet az örömben, a kegyelemben, a jótéteményben, a gondviselésben, vigasztalásban. Elmondhatatlan nagy kiváltság az, hogy hihetünk egyáltalán az Istenben. Nem győzök hálát adni Istennek azért, hogy megismertette magát velem, hogy Jézus Krisztuson keresztül ismertette meg magát velem, hogy úgy ismerhetem az Istent, hogy ismerem Jézust.
Most az a nagy kérdés, hogy mindaz, amiről az elmúlt hét folyamán hallottunk, hogyan lehet egészen személyesen a mienk, hogyan részesülhetünk mi is abban az örömben, kegyelemben, győzelemben, vigasztalásban, amiről olyan nagyszerűigehirdetéseket hallottunk az elmúlt napokban?

Valami egészen egyszerűmódon: Az Istennel való személyes beszélgetés által. Mindabból, amiről a múlt héten beszéltünk, annyi lesz a tied, annyi lesz életedben megélt valóság, amennyit magad beszélsz róla személyes közösségben az élo˝ Istennel. Mert nem elég, hogy hallgatod mindezt a szép tanítást és meghallgatsz néha egy-egy szép igehirdetést, hanem amit ott hallottál, azt most már te magad beszéld meg az Istennel. Mert ebben az Istennel való beszélgetésben realizálódik az életünkben mindaz. Ebben az Istennel való beszélgetésben tárul ki a szívünk annak a gazdag életnek a befogadására, amiről Jézus beszél: “én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek” #Jn10,10b. Sőt, a magunk részéről semmi egyebet nem is tehetünk ezért a gazdag életért, mint egyszerűen megnyitjuk előtte magunkat, kitárjuk magunkat Istennek azok előtt az áldásai előtt, amelyek olyan bőségesen sugároznak reánk a Krisztuson keresztül.
Ne felejtsétek el, Isten egyre titokzatosabbá válik, egyre jobban eltűnik, egyre érthetetlenebbé lesz az ember számára és a te számodra is, amikor vitázunk Róla. Amikor mérlegeled az Ő cselekedeteit, dolgait, amikor témává lesz a számodra Isten. És csodálatos módon egyre jobban megérted ezt a titokzatos Istent és minden útját, gondolatát és akaratát, amikor beszélgetsz vele, amikor imádkozol.

Ne is menjünk egy pillanatra tovább, hanem álljunk meg rögtön itt. Van olyan része az életednek, amikor imádkozol? Így mondja Jézus: “Mikor imádkozol...” Szeretnék most egy pillanatra kérdőjelet tenni e mögé a mondat mögé, hogy így hangozzék el: Mikor imádkozol? Mikor imádkozol igazán, mikor jutsz el egy mai modern világ hajszájában élő ember oda, hogy valóságosan imádkozol? Hogyan beszélgetsz az Istennel? Mikor lezajlott végre megint egy hosszú napnak minden hajszája, aztán az újságot is elolvastad már, fáradt vagy mindenre, már a lámpát is eloltottad, de mielőtt még leragadnak a szemeid a nagy fáradtságtól, hirtelen még elmormolsz magadban egy imádságot, aminek a végére már nem is nagyon emlékszel, mert közben elaludtál? Vagy reggel, a fogmosás és a kapkodva felrántott ruha közötti néhány másodpercben, vagy állva elfogyasztott reggeli előtti néhány ideges pillanatban, amikor még a napi igét gyorsan átfutod és rohansz a munkahelyedre? Vagy talán az étkezés előtt, mielőtt a kanalat a szádhoz vennéd, lehajtod a fejed, hogy mégis ne úgy fogj az étkezéshez, mint a kutya, amikor odadobják elébe az ételt? Vagy az alatt az egy perc alatt, amit itt szoktunk a templomban tartani a prédikációt követőimádság után és a Mi Atyánk előtt? Mikor imádkozol... Mikor imádkozol? Érdemes lenne egyszer lemérni azt az időt, amit imádsággal töltünk. Érdemes lenne komolyan számba venni azt, hogy a napnak 24 órájából hány pillanatot, hány másodpercet szánsz az Istennel való beszélgetésre? Nevezhetőez egyáltalán imádkozásnak?
Elég ez neked, elég ennyi? Én nagyon jól tudom mindazokat a kifogásokat, amelyek ezzel kapcsolatosan fel szoktak merülni. - Nekem nincs nyugalmam. De testvéreim, éppen az imádságban kapnánk meg azt a nyugalmat, amelyre annyira áhítozunk. - De nekem nincs időm rá. Hát éppen az imádsággal lehetne legjobban szabályozni, hogy jusson mindenre, amire igazán szükséges. - Nem mindig vagyunk olyan hangulatban. Éppen az imádság révén juthatnánk hozzá ahhoz a hangulathoz, amire olyan végtelenül nagy szükségünk van nekünk is, meg a körülöttünk élőembereknek is.

Hadd valljam meg nektek őszintén, hogy amikor erre az igére készültem, akkor döbbentem rá magam is, hogy én, aki olyan sokat beszélek az Istenről, olyan mérhetetlenül keveset beszélek az Istennel. Éppen ezért tudom azt is, hogy ti is keveset beszéltek az Istennel. A keresztyének, akiknek pedig éppen ez az óriási kiváltság jutott, hogy szóba állhatnak az Istennel, nem élnek kellőképpen ezzel a lehetőséggel, ezzel a kiváltsággal. Tudjátok-e, miért örömtelen a keresztyén életünk? Azért, mert nagyon keveset imádkozunk. És hogy miért szenvednek leverettetést Krisztus hívei sokszor az élet küzdelmeiben, a bűneikkel szemben, miért van olyan kevés győzelem az életünkben? Mert nagyon keveset imádkozunk. Miért vagyunk kimondhatatlanul tehetetlenek a jóra, amiben pedig bővölködnünk kellene, ahogy hallottuk az igehirdetésben? Mert nagyon keveset imádkozunk érte. Miért tudunk olyan nyomorúságosan keveset megvalósítani abból a nagyszerűéletformából, amire képesítene bennünket a Krisztus? Mert keveset imádkozunk.

Hallottuk, Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk. Hogy nekünk örömben, szeretetben, jóságban, győzelemben, vigasztalásban bővölködőéletünk lehessen. Jézus ma is éppen olyan hatalmas, mint amilyen hatalmas volt régen és amilyen lesz mindig. Ma is pontosan azt akarja, hogy az életünk kiteljesedjék és igazán boldog, gazdag életté váljék. De értsük meg, hogy nem adhat még Jézus sem többet annál, mint amennyit igénylünk tőle. Ha magunk nem igénylünk mindig többet tőle, ha nem nyújtjuk ki felé a kezünket, mert hiszen Isten az Ő ságban felé nyújtott kezekbe tudja beletenni.

áldásait az imádMeg vagyok győződve, hogy a bukdácsoló, siralmas, nyavalyás, egyáltalán nem vonzó keresztyén életünknek az oka, az Istennel való elrejtett érintkezés hiánya. Így kezdi Jézus: “Mikor imádkozol...” De van egyáltalán olyan része az életünknek, amikor igazán imádkozunk? Mert nem elég beszélni róla, hogy milyen hatalmas, milyen gazdag az Isten, hogy mit tett az Isten. Mindez kívül marad rajtad, mint valami nagyon szép elmélet, mindaddig, amíg te magad nem beszélsz minderről magával az Istennel.

Azután így folytatja Jézus: “És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek” (Máté 6,5). Ma nem nagyon fenyegeti a hívőembert ez a veszély, hogy az utcák szegletein fennállva, emberek szeme előtt akarna imádkozni, mert amikor valaki a maga vallásos gyakorlatát végzi akármilyen formában, lehetőség szerint arra törekszik, hogy ne lássa senki. Sokszor még a templomba is inkább úgy megy, hogy észre ne vegyék. Mégis aktuális Jézusnak ez a figyelmeztetése a számunkra, mert nemcsak az volt a baj ezeknél a farizeusoknál, hogy kiálltak a szegletekre, amikor elérkezett az imádságnak az ideje és mindenki szeme előtt végezték az ájtatosságukat, hanem az volt a baj, hogy az imádság az életükben egy bizonyos szerepet jelentett. A szerep pedig azt jelenti, hogy nem ez az igazi életformája, ezt csak úgy felvette magára, de azután ennek a szerepnek egyszer vége van, ebből egyszer kilép az ember, és akkor valami egészen más ember lesz belőle. A szerepben talán egy jószívű, gazdag király, aki jótékonyságában pazarolja a maga javait, és segít mindenkinek, akinek szüksége van rá. A szerepen kívül pedig ugyanaz a valaki talán egy gondokkal küzdő, szerencsétlen flótás, aki még a betevőfalatot is irigyli a másik ember szájából.

Értitek? A szerepnek a világa, meg a való életnek a világa két különbözővilág. Nem vettétek észre, hogy néha, vagy talán sokszor, az imádság is csak ilyen szerep, s nem olyan cselekmény, ami az igazi énünkből való. Hogy az imádságunk világa meg a való életünk világa két különbözővilág, amely meglehetősen távol van egymástól, amely olyan távol van, hogy egyikből a másikba átlépni nagyon hosszú és nehéz út.

Például az imádságban alázatos, szelíd, csendes, mindent ígérő, az imádságán kívül, amikor kilép a szerepéből, akkor egészen más, akkor hiú, öntelt, veszekedő, hangoskodó, goromba, tehát egy egészen más ember lesz. Teljesen más az Isten felé és egészen más a világ felé. Két különbözővilágban él, az egyik egy nagyon szűk világ, ez az imádság világa, a másik pedig az imádságán kívüli világ. Egy szent és egy profán világban él, s ez a két világ élesen elhatárolódik egymástól.

A mi tulajdonképpeni világunk, gondoljunk most igazán és őszintén magunkra, nem az imádságnak a világa, hanem a másik, a profán világ. A mi tulajdonképpeni világunk a pénzkeresetnek és kenyérgondnak a világa, meg a családtagokkal és kollégákkal való viaskodásnak, az ideges hajszának a világa. Néha egy kis szórakozásnak, mozinak, koncertnek a világa. Éjszaka talán egy álmatlan vergődésnek a világa. Ez a mi igazi életünk. Ott vagyunk igazán otthon. És ettől mintegy egészen különálló, idegen világ az imádság világa, amelybe ha mégis belépünk, ahhoz valami egészen külön elhatározás kell, arra külön rá kell szánni az embernek magát, hangulatot kell teremteni magának, külön időt kell szakítani rá, hogy beléphessen ebbe a másik világba. És ha ez végül sikerült, akkor ott is ennek a profán világnak a zaja zúg tovább, vibrál, mint a le nem állított motor az álló autóban, és zavar.

Figyeljétek meg, hogy Jézusnál ez pontosan fordítva van. Jézusnak az imádság volt az otthona, és amikor az emberek közé ment, hogy gyógyítson, tanítson, akkor mindig az imádságból jött az emberekhez. Jézus, amit az emberekkel beszélt, előbb mindig megbeszélte az Atyával, mindig az Atyával való imádságos együttlétből jött bele a mindennapok világába, a mindennapok gondjaiba és bajaiba. Ez a nagy különbség Jézus magatartása és a mi magatartásunk között, hogy mi a mindennapi élet elfoglaltságából szakítjuk ki magunkat erőszakkal, amikor imádkozunk, Jézus pedig ott van igazán otthon, és onnan lép a világba, a mindennapi élet gondjaiba. Mi az élet gondjai-bajai felől nézzük az imádságot, és ezért van egyre kevesebb időnk rá. Jézus pedig fordítva, az imádság felől nézte a mindennapi élet gondjait, ezért talált mindig alkalmat és időt a mindenre, amire szükség volt.

Nem lehetne, nem kellene ezt a sorrendet egyszer megfordítani? Hogy ne az élet problémái szabják meg az imádságunkat, hanem az imádságunk szabja meg az életünket? Ne a mindennapok hajszájában keressünk valami utat az imádságra, hanem az imádságban próbáljunk utakat keresni a mindennapi élet hajszájában. Vajon nem lenne akkor egészen más az életünk?

Pontosan erre tanít Jézus, amikor ezt mondja: “Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van” #Mt6.6. . De kinek van ilyen belsőszobája? Éppen az a legnagyobb baj a modern ember életében, hogy nincs egy zúg, ahova el tudna bújni, ahol igazán imádkozni tudna. Éppen ezért követelik nagyon sokan, hogy ne csak a katolikus templomokat tartsák nyitva minden nap, hanem a protestáns templomokat is, hogy az élet külsőzajából elmenekülve beléphessen az ember egy helyre, ahol igazán elcsendesedhet. Ez a belsőszoba, amiről Jézus beszél, egyáltalában nem egy kedves, hangulatos kis imaszoba, térdeplő zsámollyal, házi oltárral, vagy egy kicsi kápolnácska, hanem ez a belső szoba az akkori életforma mellett a lakások éléskamráját jelentette. Azt a helyiséget, amelyik igazán a legkevésbé ünnepi, amelyik a legprofánabb és nem egy díszes helyiség; ahol a materiális életnek a szaga csapja meg az ember orrát, a mindennapi élet dolgai veszik körül, és ezzel mintegy arra utal Jézus, hogy ide menj be, ebbe a belsőszobába. Mintegy azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat, vagy valami lelki magaslat, hogy valaki az Édesatyját megtalálja, ki-ki úgy, ahogy van. Maszatosan, sírva, mosolyogva mehet oda Istenhez minden pillanatban. És ott, ahol van, zsúfolt villamoson, utcán, csendes erdőben, íróasztal mellett, vagy betegágyon, jöhet mindenütt az Atyához.

Isten is így jött hozzánk a karácsonyi gyermekben, Nem díszes ceremóniájú, pompás külsőségek között, hanem egy trágyaszagú istállóban, meg egy borzalmas, véres kereszten. A mindennapi élet legreálisabb atmoszférájában menj be a te belsőszobádba, és az a belsőszoba, az az éléskamra ott a palesztinai házakban az egyetlen helyiség volt, amit be lehetett zárni, mert óvni kellett az állatok és esetleg a tolvajok ellen. Ezért mondja Jézus: “menj be a te belsőszobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz”, mert egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És hogy ezt az egyedüllétet az Istennel a világon semmi meg ne zavarja: se egy gondolat, se a gondjaid, se egyetlen ember! Tehát teljesen mindegy, hol és hogyan, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel négyszemközti csendességben töltesz el.

Nincs nagyszerűbb pillanata az ember életének, mint igazán csendben lenni valakivel, akit az ember szeret, és akiről tudja, hogy az is szereti őt. Nincs fenségesebb pillanat az életben, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a léleknek minden ajtaját meg ablakát, elbeszélgetni az Istennel. Elmondani neki mindent, azt is, amit soha senkinek el nem mondana az ember, mert ilyen is van mindenki életében. Mindent elmondani Istennek, és megtelítődni újra és újra az Isten örömével, békességével, kegyelmével, győzelmével, gondviselőszeretetének minden ajándékával.
Igazán ilyen egyszerűa keresztyén élet? Ez a titka mindennek: “Menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz” #Mt6.6.
Tudjátok, hogy a világ összes ateista propagandája nem árt annyit a hiteteknek és a keresztyén életeteknek, mint az Istennel való csendes együttlétnek a hiánya, az elhanyagolása, vagy akárcsak az ideges elkapkodása. Ez a belsőcsendes szoba a mi életünk zűrzavarában a legfontosabb stratégiai pont, mert ha valaki elveszíti a tekintete elől az Istent, a világot sem tudja áttekinteni. És ha valaki az áldások forrásából nem merít mindig újra és újra, természetes, hogy maga sem tud igazán áldássá lenni a többi ember számára. Értsük meg, hogy nem lehet Isten nélkül istenes életet élni, és nem lehet Krisztus nélkül keresztyén (=Krisztusi) életet élni. Ez nem egy emberi jó tanács, amit valaki ráérőidejében kigondolt, ez Istennek a szava, Jézus által: “menj be a te belsőa te Atyádhoz” #Mt6.6. szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál Végül van itt egy nagyon komoly biztatás, amikor azt mondja Jézus: “És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ősok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” #Mt6.7-8. . Egészen röviden azt jelenti ez, hogy imádkozni, nem tudni kell, hanem imádkozni szabad. Hinni, nem tudni kell, hanem hinni szabad.

Nos, az imádsággal kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy imádkozni nem valami különleges művészet, amit úgy el kell sajátítani, amire rá kell születni valakinek, hanem imádkozni szabad. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy szabad neked is és annak is, aki eddig soha nem imádkozott, mindenkinek szabad imádkozni. Mert nem attól függ az imádság hatása és ereje, hogy milyen szépen formálja ki az ember a szavakat. Istent nem kell meghatni, rábeszélni semmire, nem kell meggyőzni, megnyerni nagyszerűérvekkel, amiket az ember felállít, mert Ő már sokkal korában gondolt ránk, minthogy egyáltalán gondolkodni tudnánk.

“Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle” #Mt6.8b. Azt jelenti ez, hogy mindig előbb ott van, mint a mi bármiféle bajunk, ami fenyeget bennünket. Ő mindig előbb ott van melletted, mint azok a hullámok, amik elnyeléssel fenyegetnek. Előbb ott van, mint azok a kísértések, amelyekkel küzdened kell. Tényleg csak igényelni kell valamit, ami már készen van a számunkra. Az áldás, a segítség, az öröm, a békesség, mind ott van, tehát felesleges erőlködéssel és hosszadalmas könyörgéssel igazán nyitott ajtókat döngetnünk. Ne legyünk bizalmatlanok az iránt, aki már kitárta az ajtót és vár, mint a példázatbeli édesatya, aki várta hazatérőfiát. Nem szükséges hosszadalmas S.O.S. jeleket leadni annak, akinek a tekintete állandóan rajtunk van, és csak arra vár, hogy egyszer már fordítsuk mi is felé a tekintetünket és a szívünket.

Senki ne akarjon szépen imádkozni, mert Isten a dadogást jobban szereti, és jobban meghallja, és az öntudatlanság mélységébe süllyedt lelkeknek titkos sóhajtását, nyögését is megérti. Egyszerűen azért, mert szeret, és sokkal jobban ismer bennünket, mint mi ismerjük önmagunkat.

Advent elsővasárnapja van. Advent a Krisztus-várás ideje, de már eljött az, Akit várunk. Eljött, méghozzá azért, hogy életünk legyen és bővölködjünk: kegyelemben, örömben, vigasztalásban, túláradó életünk legyen. Jézus eljött, ez azt jelenti, hogy te előtted is nyitva van az ajtó e felé a gazdag élet felé. Azt jelenti, hogy téged is, engem is hív az Isten ezen a nyitott ajtón át. Vagyis nem is te hívod Őt, Ő hív téged. Neked már csak válaszolnod kell. Neked már csak kiáltanod kell. Jelentkezned kell: itt vagyok, én is itt vagyok, Uram! És ezzel az Ő hívására jelentkezo˝ “itt vagyok”-kal kezdődik az igazi imádkozás.

Ámen
1964. november 29.

0