Ha valaki én utánam akar jönn1...

1964. november 15, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“A sokaságot pedig az őtanítványaival együtt magához szólítván, monda nékik: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.”

Jézusnak az Ő követésére hívó kijelentései között sok olyan van, ami úgy tűnik, mintha valami nagyon nehéz dologról lenne szó. Íme itt is önmegtagadásról, kereszthordozásról beszél. Mintha el akarná rettenteni az embereket attól, hogy Őt kövessék. Mintha maga csinálna ellenpropagandát a saját ügyének. Olyan kemény és szigorú követelményeket állít az Őt követők elé, hogy csoda, ha mégis kedvet kap valaki hozzá... “Tagadja meg magát, vegye fel az őkeresztjét, veszítse el az életét...” Az ilyen kifejezésekre mondja a világ, hogy a vallás, a keresztyénség nem elég gyakorlati életformát hirdet, lemondóvá, mindenbe belenyugvóvá, passzívvá, pesszimistává teszi az embert... Megkötözi, terheket rak rá, akadályozza az egyénisége szabad kiélésében... Nos, hát nézzük meg most közelebbről, hogy valóban így van ez? Valóban igaz, hogy amit itt Jézus mond az önmegtagadásról, meg a kereszt felvételéről, az elnyomorítja, leszűkíti, gátolja az embert? Én magam nem így tapasztaltam. Sőt, Jézusnak minden szava, ez is, amit most fölolvastam: Evangélium, vagyis magyarul örömhír, - Evangélium, vagyis olyan isteni szó, ami éppen nem megkötöz, hanem minden egyéb megkötözöttség alól fölszabadít, - éppen nem megnyomorítja, hanem kiteljesíti az életet. - Lássuk hát közelebbről!

Valóban van Jézusnak ebben a mondásában egy igen súlyos, igen kemény kijelentése, - de ez nem az, amire mi gondolnánk. Nem a kereszthordozás, nem az önmegtagadás. Nem! - Hanem ez a rész: “Ha valaki én utánam akar jönni!” Tehát az, hogy akar. Itt szokott megtorpanni a mi Krisztus-követésünk, nem a kereszthordozásnál. Tehát ott, hogy nem veszi igazán komolyan a keresztyén ember, hogy neki magának is akarnia kell! Mert más dolog az, ha valamit csak megszokásból csinálok, vagy ha magam is akarom! Más dolog az, ha valamit csak úgy ímmelámmal művelek, vagy ha igazán akarom is azt művelni! Más, egészen más eredménye van annak, ha csak helyeslem a keresztyén életet, vagy ha elszántan akarom! Még az is nagy különbség, ha szeretném követni Jézust, vagy ha akarom Őt követni! Óriási különbség van a között, hogy mondjuk szimpatizálok Jézus ügyével, vagy meg akarom azt valósítani a magam életében is. Tehát jól értsük meg: nem azt mondja Jézus, hogy ha valaki helyesli azt, amit én tanítok, - sem nem azt, hogy ha valaki szeretne úgy élni, ahogy én mondom, - sem nem azt, hogy ha valaki szimpatizál velem, akkor... Hanem így: ha valaki akar! Igazán akarod?

Akarod követni Jézust?! Ez az első kérdés. És ez a nehéz! Igazán akarni!
És ma különösen aktuális Jézusnak ez a kijelentése: ha valaki én utánam akar jönni. Mintha oda állna a lelkünk elé és megkérdezné mindnyájunktól személy szerint: akarsz? Te is akarsz? - Mert - sokszor mondtam már - ma mindenki olyan vallású, amilyennek vallja magát. Nem amilyennek született. - Ma egyre kevésbé számít az, hogy ki hol, milyen felekezetűanyakönyvben van nyilvántartva, hanem egyre jobban az, hogy ki mellé áll a döntésével, Most igazán válaszúton van mindenki és arra megy tovább, amerre akar! Föltettük-e már magunknak igazán komolyan azt a kérdést, hogy akarjuk-e hát igazán követni Jézust? - Azt mondhatná most valaki, hát persze, hogy akarjuk, hiszen azért vagyunk most is itt, és nem valahol máshol. Már a puszta jelenlétünk egy templomban magában véve is egy bizonyos nyilatkozat arra a kérdésre, hogy mit akarunk! Nos, nem is akarom én ezt kétségbe vonni, kétségtelenül van valami bizonyságtétel a Krisztus követése mellett már abban a puszta tényben is, hogy valaki vasárnap reggel nem a televíziót nézi, hanem elmegy a templomba. Ez igaz! De nem elég. Éppen itt a templomban, éppen az idejövőktől kérdezi meg Jézus: igazán akarsz engem követni!? Akarsz?! Mert csak abból lesz valami, amit az ember akar is! - Jézus követéséből, a keresztyén életből is csak akkor lesz valami, ha valaki maga is akarja!

- Nem mintha erős akarattal meg lehetne valósítani a keresztyén életet, - hanem az akarás döntést jelent. Elhatározást! És ahogy én ismerem magamon keresztül is a többi keresztyén embert, attól félek: itt van egy alapvetőbaj, hogy nem akarjuk eléggé, nem akarjuk igazán! Vajon Jézus megváltó munkája nem azért jelent nagyon keveset a gyakorlati életünkben, mert mi magunk sem akarjuk igazán, hogy megváltottan éljünk?! Vajon nem azért vagyunk olyan tehetetlenül beleragadva régi bűneinkbe, mert magunk sem akartunk úgy igazán megtisztulni belőlük? Vajon nem azért nem látja rajtunk a világ, hogy Jézus követői vagyunk, mert hát olyan igazán komolyan mi magunk sem akarjuk követni Őt?! Mert még mindig nem volt az életünkben egy olyan határozott akarati döntés Jézus mellett, ami az egész valónknak az Ő uralma alá adását jelentette volna! Mert még mindig nem mertük teljes elszántsággal kimondani a nagy döntőszót, hogy én pedig akarom! Igen: karom! Akarok rálépni arra az útra, amelyen Jézus vezet! - Tehát Jézus ezzel a szavával: “Ha valaki én utánam akar jönni!” elsősorban a döntésünket várja. -
Most, ebben a pillanatban is megszülethet bennem is a döntés, - most, ebben a pillanatban is megmondhatod neki a lelked mélyén: Igen, Uram, én is akarok! Akarok Te utánad menni. Igazán akarok! No, most azután Jézus ezt a döntést konkretizálja tovább, amikor ezt mondja: “Tagadja meg magát!” Ne értsük félre, ne riadjunk meg tőle: nem arra buzdít Jézus, hogy az Őt követni akaró ember semmisítse meg a maga egyéniségét, hajtson végre önmagán egy bizonyos lelki harakirit, öljön ki magából minden vágyat, akaratot, kezdeményezést, - még csak nem is valamiféle aszkézisről van szó, hogy böjtöljön, szenvedjen, kínozza magát. - Jézus sohasem egy világmegtagadó, világfájdalmas magatartást kíván a követőitől, - hanem csak azt, hogy adják át maguk fölött az uralmat Neki! Bízzák Ő reá az életük vezetését. És ezzel tulajdon képpen nekünk akar jót.

A legjobbat! Mert ha nem Ő a legfőbb úr az életünkben, akkor mindig valami más tart fogva. Mindegy, hogy micsoda, talán a pénz, vagy egy szenvedélyes érzelem, talán a szexuális ösztön, vagy valami félelem, vagy a saját hiúságom. Igen, ilyen dolgok szoktak eluralkodni rajtunk. Ilyen dolgok szokták irányítani a gondolatunkat, tetteinket. És ez nem jó, nem vezet jóra. Az ember nem tud szabadulni, rabjává válik annak, ami a lénye középpontját fogva tartja. - Nos éppen ez alól a rabság alól akar Jézus fölszabadítani. Azt mondja: tagadd meg azt a zsarnokot, aminek az uralma alatt állsz, szállítsd le a trónról és tedd azt szabaddá az én számomra. Majd meglátod akkor, hogy föllélegzel, fölszabadulsz az én uralmam alatt! Tehát a régi önmagamat, a hitetlen, a szívtelen, az önző, a félénk, a testies énemet tagadjam meg azért, hogy kibontakozhasson bennem a Krisztusi élet. Ne a szíved vágyai, indulatai, érzelmei szabják meg, hogy mit csinálj, mit mondjál, hová menjél, vagy hová ne menjél, hanem - Jézus! Hallgass Jézusra. Aki Jézusnak igent akar mondani, az sokszor kerül abba a helyzetbe, hogy önmagának kell nemet mondania, a maga szívének, a maga elgondolásának. Tehát éppen nem az életet kell megtagadnom magamtól, hanem éppen a halált, a bennem működőhalált! Nem fájó lemondás tehát, hanem éppen alkalmassá válás a teljesebb életre, - helykészítés arra, hogy olyan erő hatalmába kerüljek, ami nem én vagyok, hanem - Jézus! Azért tagadjam meg lényem középpontját, önmagamat, hogy egy másik középpont körül - Krisztus körül - újra rendeződjék az egész életem. Vagyis beleilleszkedjék a mindenség örök rendjébe, harmóniájába. Tulajdonképpen azt akarja itt Jézus, hogy életünk legapróbb és legnagyobb dolgaiban, elhatározásaiban mindig Övé legyen a döntőszó! Aki akarja Jézust követni, az egy életen át ebben kell, hogy gyakorolja magát - abban, hogy Jézusé legyen mindig a döntő szó, ami az ember magatartását meghatározza. Így sohasem kerül az ember olyan helyzetbe, amit később meg kellene bánnia. “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát...!”

“És vegye fel az őkeresztjét” - folytatja Jézus. Ez még további konkretizálása, részletezése az előbbieknek. - Kereszt! Súlyos szó! Szenvedés, fájdalom, véres verejték, megaláztatás tapad hozzá... És valóban valami ilyesmit jelent. - Kétféle értelemben lehet valakinek keresztje: egyik az, amit maga az élet rak reá az emberre; a másik az, amit a Krisztus követésének a ténye rak reá. - Tehát egy tágabb és egy szűkebb értelemben vett kereszt. - Tágabb értelemben véve minden embernek megvan a maga keresztje, ahogyan szokták mondani. Valóban: minden embernek megvan a maga keresztje. A kereszt tágabb értelemben az a valami, ami nem úgy van az ember életében, ahogyan szerette volna, ahogyan elképzelte. Ami sorsszerűleg alakult másként, mint ahogyan vártuk, reméltük, óhajtottuk. Csak a lelkészi naplóból hadd hozzak elő néhány rövid példát. Egy idős özvegy asszonynak az a keresztje, hogy kénytelen együtt élni a saját lányával és annak a családjával, akik egy kicsit éreztetik is vele, hogy bizony már terhükre van az öreg... Nagy kereszt! Sok öreg embernek van ilyen keresztje! - Vagy például egy fájó szakadék, ami egyre jobban mélyül olyan emberek között, akik pedig egymásra lennének utalva, összetartoznának, házastársak között, vagy szülők és gyermekek között. Nem értik meg egymást. Mintha más nyelven beszélnének. El sem képzeljük, milyen rengetegen roskadoznak a megromlott, örömtelenné vált családi élet keresztje alatt! - Vagy például egy ragyogó tehetségű, nagy karrier magaslatán tündöklőközéleti nagyságnak az az örökké fájó keresztje, hogy egyetlen fia - nyomorék! - Vagy például ismertem valakit, aki egy egész élet szorgalmas munkájával igyekezett elérni a maga által kitűzött célt a pályáján, és igazságtalan és méltatlan mellőzés miatt sohasem érte el. Ez az ember ez alatt a kereszt alatt szenvedett csendesen... Pál apostol életét is nyomta valamiféle kereszt, az a bizonyos tövis, amiről beszél a Korintusi levélben, valószínűleg valami gyógyíthatatlan betegség állandóan irritáló fájdalma. - Lehetne folytatni a végtelenségig, hiszen valóban minden embernek megvan a maga keresztje! Valami, ami nyomja, amit nehéz elviselni, ami szenvedést okoz, - amit az élet rakott rá. Együtt jár a puszta élettel!

De szűkebb értelemben véve a kereszt annak a szenvedésnek a jelképe, amit a Krisztus követése rak rá a hívőemberre, tehát ami abból következik, hogy a Krisztus tanítványa. Az igazán komoly Krisztus-követésnek néha kellemetlen, fájó konzekvenciái is lehetnek. (Jac Blum!) A szűkebb értelemben vett kereszt, az a hátrány, az a mellőzés, az a gúny, az a lenézés, az a népszerűtlenség, vagy bántalmazás, amivel a hite miatt találja szembe magát valaki a közvéleménnyel, a környezetével. Ilyen is volt mindig és lesz is mindig, amíg konzekvens keresztyén lesz a világon!

Mármost az a kérdés, mit kezdjen valaki a maga keresztjével? Mit lehet tenni egyáltalán egy embernek a maga keresztjével? - Nos meg lehet próbálni lerázni, ledobni. “Nem bírom tovább, mondta múltkor valaki, fölborítom az egész családi életemet!” Így akart szabadulni a keresztjétől! - De ez nem megoldás! - Meg lehet próbálni elmenekülni előle például az alkohol feledtetőmámorába. A legtöbb alkoholista életében előbb-utóbb kiderül, hogy valamiféle kereszt miatt sodródott ilyen tragikus menekülésbe. - Ez sem megoldás! - Van, aki belekeseredik a keresztje nyomásába, lázadozik ellene, átkozódik miatta, idegösszeomlásba esik, kórházba kerül, pesszimistává válik, vagy rezignáltan megadja magát. - Ez sem megoldás! Van, aki külsőleg, látszólag megtagadja Jézust, hogy a vele járó kellemetlen következmények keresztjétől szabaduljon. Pedig hiába, mert úgysem hiszik már el neki! - Mit lehet hát tenni? - Mit mond Jézus? “Vegye föl az őkeresztjét!” Ez a “vegye föl” nem azt jelenti, hogy nyugodjon bele, törődjön bele, - hanem azt, hogy vállalja! Fogadja el! Vegye föl! Mint ahogyan az ember egy megbízást elfogad, - vagy egy munkát fölvállal, vagy - egy ajándékot elfogad! Igen, így vegye föl! Mint feladatot, munkát, megbízatást, - ajándékot! Mert a kereszt az!

Illetve azzá válhat. Ezért mondja Jézus: “Vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem!” Vagyis Jézus követésében az a kereszt csudálatos módon nagyszerűfeladattá, lehetőséggé, - ajándékká válik az ember életében! A Krisztus követésében a kereszt, amit “felvesz” az ember magára: csodálatos módon nem összeroskaszt, hanem fölemel! Nem pesszimistává tesz, hanem jobbá, Krisztus követésében a kereszt áldássá, az életünket meggazdagító, az életet kiegyensúlyozó teherré válik a számunkra. Egy nagyon régi, de nagyon igaz hasonlat a gyöngykagyló példája. Ez, amikor egy ingerlőhomokszem kerül a kagylójába: gyönggyel vonja be. Bánatából, fájdalmából így csillogó igazgyöngy lesz. Így van ez a Krisztus követésében is: a kereszt fájdalmából jellem, tűrés, megértő szeretet kovácsolódik. Igen: aki fölveszi a maga keresztjét és úgy követi Jézust, az nemcsak cipeli a terhét, hanem hasznát is veszi annak, fölhasználja, és megváltozik alatta! - Jézus keresztjéből erő, világosság, megváltás áradt ki az egész világra. Ezért lehet a te kereszted is alkalom, eszköz arra, hogy megváltozz alatta és felemelj vele másokat is. Ha életed akármilyen keresztjét összekapcsolod Jézussal: ebből a kapcsolatból mindig áldások fakadhatnak reád is, másokra is!

Ne féljünk hát, hiszen a leggazdagabb, a legteljesebb életre hív Jézus, amikor azt mondja: “Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az őkeresztjét, és kövessen engem.”

Dátum: 1964. november 15.Ámen!