Heidelbergi káté 34. Úrnapja

1964. május 03, vasárnap

Lekció: 

Alapige

”És szólá Isten mindezeket az igéket, mondván: Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.”

A csütörtöki bibliaórákon egy esztendőóta a 400 éves jubileumát ünneplőHeidelbergi Káté kérdéseit és feleleteit tanulmányozzuk. Ennek során most következik majd a Tízparancsolat magyarázata. Ezt az új sorozatot itt a templomban szeretném kezdeni, és majd, ha Isten úgy akarja és élünk, a bibliaórákon folytatni.
Amint hallottátok, az elsőparancsolatról van szó. Ezzel kapcsolatban Káténk a következőkérdésekre ad választ: ”Hogyan oszlanak meg e parancsolatok? Két táblára, melyek közül az elsőtábla négy parancsolatban arra tanít, miképpen kell magunkat viselnünk Isten iránt. A második tábla pedig hat parancsolatban a felebarátaink iránt való kötelességeinket adja elénk. - Mit követel Isten az elsőparancsolatban? Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek, vagy más teremtményeknek segítségül hívását. És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Ő benne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak. Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem hogy a legkisebb részben is az Ő akarata ellen cselekedjem.” (H. K. 93-94. kérdés - felelet). - Nézzük ezt most meg közelebbről.

Először magáról az Isten törvényéről van szó. Isten törvényéről úgy, ahogyan azt tíz konkrét parancsolatban elénk adta. Jól ismert igék, talán a legtöbben közülünk el is tudnák mondani, hiszen annyiszor hallottuk. De vajon meghallottuk-e igazán? Mert más dolog hallani valamit, és más meghallgatni valamit. Meghallgatni, vagyis úgy hallani, mint Isten szavát, úgy hallani, hogy hatással is legyen ránk, tehát úgy hallani, hogy engedelmeskedik is neki az ember. Talán jól ismerjük kívülről, de ez nem elég. Ismerjük-e igazán belülről is? Bele van-e vésve nemcsak abba a bizonyos két kőtáblába, hanem a szívünknek a hústábláiba is? Mert bizony enélkül nem sokat ér az egész.

Az ember általában a törvényt, a parancsolatot bizonyos tehernek érzi magán. Az Isten törvényét különösen. Úgy érezzük, hogy akadályoz a szabad mozgásban, tilalomfákkal veszi körül az utunkat, leblokkolja vágyainkat, mintha egy láthatatlan ujj figyelmeztetne állandóan: ezt nem szabad, az tilos! Mintha mindig újra sürgetne: ezt tedd, így csináld! Tehát mintha a szabadságától fosztaná meg az embert. Mintha az akaratunk mindig beleütköznék valaki másnak, egy hatalmasabbnak az akaratába. Sokkal könnyebb és kellemesebb lenne, ha a saját kedvünk szerint cselekedhetnénk, ha a szívünk vágyai szerint élhetnénk ki magunkat. Ez az összeütközés néha olyan hevesen történik, hogy egyenesen lázadássá válik, mint Heródiás esetében, aki végül már nem bírta tovább elviselni a folytonos egyhangú figyelmeztetést: nem szabad ezt a bűnös viszonyt folytatnod, ne légy házasságtörő! Ezért egyszerűen eltette KeresztelőJánost az útból. Akármilyen hitványul cselekedett is, legalább konzekvensen. Mert vagy elhallgattatja valaki az Isten törvényét a szívében, vagy engedelmeskedik neki. De hallgatni az Isten parancsát, és mégis úgy tenni, ahogy a kedvem tartja, az felelőtlen és veszélyes játék! Az ilyenek, azt mondja Jézus: súlyosabb ítélet alá esnek # Mt23. Isten az Ő törvényét éppen nem tehernek, nem akadálynak szánta az ember számára, hanem jótéteménynek, áldásnak, segítségnek. Az isteni törvény a legnagyobb áldás az ember életében. Éppen nem arra való, hogy megkösse a kezünket és lábunkat, hanem hogy felszabadítsa. Hiszen képzeljétek el, mi lenne velünk, ha Isten hallgatna, hagyná, hogy menjünk, amerre akarunk, ahogyan a kedvünk tartja, amerre a vágyaink irányítanak? Mi lenne velünk, ha elhagyna az Isten?

A kisgyerekekkel szokott előfordulni, hogy nyűgösködik, követelődzik, saját feje után akar menni, hiába beszélnek neki a szülei. Végül azt mondja neki az édesanyja: bánom is én, csinálj, amit akarsz! És akkor a gyerek megdöbben. Ez mégsem lesz így jó! Milyen jó, hogy Isten sosem mondja: bánom is én, csinálj, amit akarsz! Hanem állandóan érvényben tartja velünk szemben a parancsát: ezt tedd, ezt ne tedd! És ha szigorúan hangzik is ez a szó olykor, de tele van nagy, felelősségteljes szeretettel. Olyan az Isten törvénye az életünk körül, mint egy láthatatlan kerítés, amely megvéd attól, hogy belezuhanjon az ember valami sötét mélységbe, veszedelmes szakadékba.

Nem azért mondja Isten, hogy ne lopj, ne törj házasságot, ne kívánd a másét, hogy ezzel mintegy korlátozzon a szabad mozgásban, hanem azért, hogy le ne zuhanjon az ember az élet sok fenyegetőszakadékába, és össze ne törje magát. Hiszen ha valaki ezt a kerítést átlépi, a törvényt áthágja, rögtön felborul az élet békessége, mindenféle viszály, veszekedés, háborúság támad a lelkiismeretben, a családban, a társadalomban, a nemzetközi együttélésben. Isten törvénye a békés egymás mellett élés örök alapja. Mint ahogyan minden társasjátéknak megvannak a maga alapszabályai, amiket a játékosoknak be kell tartaniuk, így az emberek együttélésének a nagy társasjátékában is megvannak az alapszabályok, amiket ha nem tartanak be a játékosok, felborul minden.

Ha a Tízparancsolat isteni törvényének a korlátait nem lépné át szakadatlanul az emberiség, megoldódna minden szociális és társadalmi kérdés, nemzetközi konfliktus, a háború és béke egész problémája. Igen, Isten törvénye a legnagyobb áldás az emberiség életében. Ami a levegőa tüdőnek, a víz a halnak, a sínek a vonatnak, az az Isten törvénye az emberi élet számára. Ha valahol valaki megtöri a sínt, a törvényt, kisiklik a vonat, az élet. Igen, minden élet kisiklása az isteni törvény megtörésére vezethetővissza.

Ha így látjuk az Isten törvényét, mint áldást, olyan levegőt, amiben szabadon lélegezni lehet, olyan elemet, amiben igazán élni lehet, olyan sínpárt, amin biztonságban továbbhaladni lehet, akkor szó sincs arról, hogy a törvényt valami kellemetlen akadálynak, utunkat álló tilalomfának tartsuk. Sőt akkor hálával fogadjuk, hogy Isten a mi sokszor esztelen ”így akarom”-jával szembeállítja a maga bölcs ”így akarom”-ját. És akkor megértjük a zsoltáríró hálás örvendezését, amikor ilyeneket mond: ”Boldogok, a kiknek útjok feddhetetlen, a kik az Úr törvényében járnak... gyönyörködöm a te parancsolataidban, a melyeket szeretek.” #Zsolt119,1- 47.

Éppen a Krisztusban megváltott ember számára jelent sokat a Tízparancsolatban adott isteni törvény, ahol Isten részletesen megjelöli az utat, azt a bizonyos keskeny utat, amelyen járva az ember a kapott kegyelemért való háláját most már tettekben is megélheti. Ezért kezdődik éppen így a törvény: ”Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából” (2. vers). És ez után jön a tíz ige, a tíz parancsolat. Mintha azt mondaná Isten: nézd, én ezt tettem érted: megváltottalak Jézus által a bűneid rabságából, járj hát most már e szabadításért hálás szívvel úgy, ahogy én mondom! Jézus által megszabadultunk a törvény átkától, de nem magától a törvénytől. Sőt az a törvény éppen a megváltott ember számára mutatja az új élet útját. Igen, Jézus betöltötte érettünk a törvényt, de ugyanezt folytatja tovább úgy, hogy most már bennünk is be akarja tölteni a törvényt. Hiszen Ő az, Aki Szent Lelke által munkálja bennünk az Isten akarata szerint való életet. Éppen így él tovább Jézus bennünk. Éppen az Isten törvénye szerint való életen realizálódik az, hogy ”Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” #Gal 2,20a. Káténk felteszi a kérdést: ”Hogyan oszlanak meg e parancsolatok? Felelet: Két táblára, melyek közül az elsőtábla négy parancsolatban arra tanít: miképpen kell magunkat viselnünk Isten iránt, a második tábla pedig hat parancsolatban a felebarátaink iránt való kötelességeinket adja elénk.” (H. K. 93. kérdés - felelet).

Vagyis a Tízparancsolatban szabályozódik és állítódik helyre az ember helyes viszonyulása Istenhez és embertársaihoz. Tehát az elsőnégy parancsolatban arról van szó, hogy miként viszonyuljunk Istenhez, az Ő személyéhez, az Ő szolgálatához, az Ő nevéhez, az Ő napjához. A második hatban pedig arról, hogy miként viszonyuljunk embertársainkhoz, hogyan tartsuk tiszteletben először a hozzánk legközelebb állókat, a szüleinket, azután általában az emberek életét, házasságát, tulajdonát, hírnevét. A tizedik pedig összefoglalva az egészet azt mondja: Isten nemcsak a bűnös tettet, hanem már a bűnös tettre való vágyat, kívánságot is elítéli, tehát még gondolatban se próbálja meg az ember Isten bármelyik parancsolatát megtörni.

Nem véletlenül van ez a sorrendje a Tízparancsolatnak, hogy előbb az Isten iránt való kötelességeket adja elő, azután az embertársak iránt valókat. Mi általában a második hat parancsolatnak szoktunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint az elsőnégynek. Nagyobb bűntudatot érzünk akkor, ha az embertársaink ellen vétünk, mint ha az Isten ellen vétünk. A gyilkosságot, házasságtörést, lopást súlyosabban ítéljük meg, mint a bálványozást, vagy az Isten nevének tiszteletlen emlegetését, a nyugalom napjának a degradálását. Pedig a Tízparancsolat először az Isten iránti kötelességeket állítja elénk, és csak azután az emberek iránti kötelességeket. És ez a sorrend felettébb fontos, mert minden erkölcs, minden etika az ember vallási magatartásából következik, azon nyugszik.

Az Istenben való hit gyökeréről levágott erkölcs elfonnyad, megszárad. Az Istenhez való kapcsolatunkból ered az emberekhez való viszonyulásunk módja is. A kettőelválaszthatatlanul összetartozik egymással. Istent igazán tisztelni, szeretni csak az embereken keresztül lehet, és fordítva: az embereket igazán tisztelni, szeretni csak az Isten által lehet. Az az istentisztelet, istenszolgálat, amelyik nem realizálódik az emberek szeretetében, szolgálásában, hazug álmodozás, utálatos kegyeskedés - és viszont: az emberszeretet, amelyik mögött nem áll Isten-félelem, erőtlen, elégtelen, kevés, elfogy. Egyik sem teljes a másik nélkül. Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat: ez a törvény teljessége, és ezt a kettőt soha el ne válaszd egymástól, mert egyszerre semmivé válik az egész.

Ezek után most már mélyebbre hatol a Káté következőkérdése: ”Mit követel Isten az elsőparancsolatban? Felelet: Azt, hogy ha nem akarom eljátszani lelkem üdvösségét, kerüljek és távoztassak el minden bálványimádást, varázslást, babonáskodást, szenteknek vagy más teremtményeknek segítségül hívását. És hogy az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg, egyedül csak Ő benne bízzam, teljes alázatossággal és béketűréssel minden jót egyedül Őtőle várjak, és Őt teljes szívemből szeressem, féljem és tiszteljem, úgy, hogy inkább le tudjak mondani minden teremtett dologról, mintsem hogy a legkisebb részben is az Ő 94. kérdés - felelet). akarata ellen cselekedjem.” (H.K.
Annyira részletes ez a magyarázat, hogy elég csak néhány szempontra felhívni a figyelmet. Szó szerint így hangzik az elsőparancsolat: ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” Lk.3. . Nem arról van itt szó, mintha léteznék valóban más isten is az egy Istenen kívül, hanem arról, hogy mi vetjük a bizalmunkat, és adjuk oda a szívünket Isten helyett, vagy Isten mellett valami másnak, ami nem isten.

Káténk az Isten kijelentésének alapján halálosan komolyan figyelmeztet, hogy a lelkünk üdvösségének az érdekében kerüljünk ”minden bálványozást, varázslást, babonáskodást”. De hát van még ilyesmi egyáltalán az atomkorszakban? De mennyire! Nem is képzeljük, hogy a régi bálványok mennyire továbbélnek a modern korban. Csak a nevük változott meg. Most nem úgy hívják ezeket, hogy Baál, Astarté, Dágon, Moloch vagy Venus, hanem például dollár, balatoni ház, autó, szerelem, vagy boldogság, idő, gép. Igen, a modern kornak ilyen istenei vannak. Ilyen istenek zsarnoksága alatt, ilyen testet, lelket, időt, vágyat, képzeletet lekötőban él, sokszor nem is tudatosan, a modern ember.

hatalmak rabságáAz ember mindig úgy jár, mint a tékozló fiú, aki amikor elhagyta az atyát, ”hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához” (Luk 15,15b). Az Istentől elforduló ember mindig hozzászegődik valami más úrhoz, mindig valamilyen bálványisten hatalma alá kerül. Idegen istenek imádásába sodródik. Az ilyen idegen istenek sokkal nagyobb hatással vannak reánk, mint gondolnánk. Nagyon is aktuális hát a parancs: ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!”

A varázslást, meg a babonaságot is említi Káténk. Nos, éppen a 20. század tudományára oly büszke ember ne mosolyogjon ezen. Sokkal többen vannak, mint amennyien bevallják, akik mindenféle sötét babonaságnak hódolnak. Például a 13-as számtól félnek, vagy az asztal lapját alulról megkopogtatják, ha valakinek az egészségéről van szó. Amulettet, talizmánt hordanak titokban, horoszkópok után tájékozódnak, halottak szellemétől tudakozódnak, jósnők ostobaságaiban bíznak. Rettenetes kijelentés van az ilyen dolgokkal foglalkozókra a Mózes könyvében. Így hangzik: ”mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli!” #5Móz18,10-12.

Utálatos dolgok ezek az előtt az Isten előtt, Aki a maga atyai szeretetéről és jóságáról olyan megrázó bizonyságot adott az embereknek, mint Jézus kereszthalála. Hát nem elég megbízható az Isten, nem elég hatalmas, nem elég kegyelmes, nem elég jóságos az Isten? Kell nekünk helyette vagy mellette még valami mást is elképzelnünk, akibe, vagy amibe a bizalmunkat vessük? Nem érezzük, hogy micsoda sértés ez az Istennel szemben? Micsoda káromlása ez annak az Istennek, Aki úgy szeret bennünket, ahogyan Jézus által megmutatta? ”Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem!” #Lk3. . Nincs neked szükséged idegen istenecskékre Ő rajta kívül!

Mármost pozitív vonatkozásban azt jelenti ez, hogy ”Az egy, igaz Istent igazán ismerjem meg” - mondja a Káténk. Nincs nagyobb kiváltság ezen a földön, mint hogy az ember úgy ismerheti és szeretheti az Istent, ahogyan Ő önmagát Jézusban kijelentette a számunkra. Éljünk ezzel a kiváltsággal És mondjuk el most neki magának, az élő, a hatalmas, a bennünket szereto˝ Istennek:

Szívemet hozzád emelem
És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem,
Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak,
Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

25. zsoltár 1. verse

Ámen

Dátum: 1964. május 3.