Szabadulás a haláltól

1964. március 29, vasárnap

Lekció: 

Hangfelvétel: 

Alapige

”Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, őis hasonlatosképen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.”
  • Zsidók írt levél 2,14-15

Kétezer esztendővel ezelőtt egy hihetetlen esemény híre kapott szárnyra öreg Földünknek egy pontján, és járja be azóta is az egész világot. Jézus feltámadott! Valaki, aki keresztre feszítve vérzett el, valóságosan meghalt, akit annak rendje-módja szerint eltemettek, akit a hozzátartozói elsirattak, akit az akkori társadalom már leírt az élők sorából: feltámadott. Valóságosan és ténylegesen feltámadott a halálból.

Ma is ez a legnagyobb hír a föld kerekségén, amit a legtöbb ember ámulva hall újra: Jézus feltámadott! Rádiók hangszórójából, újságok hasábjairól, templomok szószékéről, a legkülönbözőbb emberek ajkáról hangzik tovább talán éppen ebben az órában is minden létezőemberi nyelven, minden cáfoló törekvés ellenére is a nagy húsvéti örömhír: Jézus feltámadott! Ez a hír sok egyéb mellett egy olyan egyetemes emberi problémára jelent megoldást, ami mindenki számára egyformán aktuális: a haláltól való félelemre.

Jézus feltámadása azok számára igazán örömhír, akik a felolvasott ige szavai szerint ”a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának.”, vagyis kivétel nélkül minden földi élőember számára. Mert nincs a világon még egy olyan valami, ami az emberiség teljességét mindenféle faji, nyelvi, népi, nembeli, temperamentumbeli, képzettségbeli különbség ellenére annyira összetartozóvá tenné, mint éppen a haláltól való félelem. Örök és elkerülhetetlen sorsa mindenkinek, hogy meg kell halnia. E tekintetben egyiknek sincs előnye a másikkal szemben. Itt igazán semmi különbség nincs az egyik és a másik ember között.

A királynak és a koldusnak, az Isten-hívőnek és az Istent tagadónak a homokóra kimért készlete egyformán titokzatos gyorsasággal és rendszerességgel fut le, míg végül nem marad egyéb hátra, csak valami ásító üresség. Orvos, gyári munkás, paraszt, lelkipásztor életének a gyertyája egyformán hamar leég, ha ugyan egy hirtelen támadt szél már előbb ki nem oltja. Ő sz hajú aggastyán és mosolygó kisgyermek sírjánál ugyanaz a temetői harang szól. Sok szép virágot, amelyik még ma üdén virít, holnap talán már a halál kaszája vág le. Akármilyen szép vagy csúnya az élet, igaza van a 90. zsoltár írójának: ”Gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (10. vers).

Minden ránk esteledőéjszaka nagy figyelmeztetés életünk közelgőestéjére. Minden betegség előhírnöke a végső, halálos betegségnek. Minden öreg, ráncos arc, megtört szempár nem arról beszél-e, hogy a fiatal test szépsége, ereje, amire olyan sok ember büszke, bizony nem tart örökké. A nagyvárosi temetők végeláthatatlan síremlékei is arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nincs itt maradandó városunk. Az egész létünk a halál által állandóan megkérdőjelezett élet. Mint egy ügyes játékos, aki sakkot kapott és mindent megpróbál, figurákat áldoz fel, helyezkedik, visszalép, kitér, hogy veszélyes ellenfelének a támadását kivédje, úgy erőlködik a haláltól fenyegetett ember minden lehetőmódon legyőzni a nagy ellenséget, viszszatartani valahogyan, s végül mégis elveszti a játszmát. Mattot kap tőle. Ha nem akarunk is gondolni rá, bizony úgy van, ahogy az ige mondja: a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok vagyunk.

Hogy mennyire így van, mutatja az a rengeteg sokféle menekülési manőver, amivel az emberek a halál kérlelhetetlen tekintetét próbálják kikerülni. Mindig újabb és újabb gyógyszereket, idegerősítőket, injekciókat, pasztillákat gyártanak a legmodernebb laboratóriumok, hogy minél jobban lehessen védeni az élet egészségét és hosszúságát. És ez jó dolog. Talán sikerül is lassítani vele a homokóra szemecskéinek a lefutását, de megállítani nem.

A haláltól való félelem az oka annak is, hogy mindig voltak és mind máig vannak emberek, akik a lélekvándorlás hitébe menekülnek, abba a tanításba, amely az ógörög filozófiától, a spiritizmuson át a modern antropozófiáig a legfantasztikusabb elképzelésekkel próbál feleletet találni a halál problémájára. Mintha a lefolyt homokórát mindig megfordítaná egy titokzatos kéz. Mintha minden, ami elmúlik, mindig visszatérne. Mintha örökké forogna tovább a lét kereke. Mintha minden, ami meghal, újra kivirítana. Mintha a létnek ugyanaz a háza épülne örökké. De az élet estéjén mégis feltámad a riasztó kérdés: honnan meríthetünk feltétlen és hiteles bizonyságot ahhoz, hogy tényleg megismétlődik a játék, hogy a folyó tényleg visszatér a forrásához? Mi erre a garancia? Ismertem olyan spiritisztákat, antropozófusokat, akik bizony életük végén a haláltól való félelem miatt rettentően nyomorult raboknak érezték magukat.

A haláltól való félelem a lelki alapja annak a materialista megnyugtatási elméletnek is, amely szerint a lélek az agyvelőkifejlődésének a produktuma, éppen úgy, mint az izomtevékenység az izomzat fejlődésének a produktuma. És ha az anyagi szerkezet szétesik, vele együtt megszűnik a lelkiség is, mint ahogyan kialszik a lámpa, ha elfogyott az olaj. És ez jó is így, mert ezzel az egész múlt örökre eltemetődik. Senki sem kéri számon többé, amit az élet színpadán elrontottunk. Aludni, csak aludni, és soha fel nem ébredni többé. Vajon ez a gondolat igazán megszabadít a halálfélelem rabságából? Hátha mégis felébredünk, hátha mégis megmarad az énünk valamilyen számonkérésre?

Van, aki azt mondja: Az elmúláson nem gondolkodom. A test visszatér a földbe, a lélek pedig tovább él a történelemben. Vagy a gyermekeimben, utódaimban. De hát igazán megnyugtató ez a gondolat, igazán fölszabadít a halálfélelem rabsága alól? Bele lehet kapaszkodni majd ebbe, ha elérkezik az utolsó óra?

Bizony atyámfiai, ez mind csak vergődőemberi próbálkozás, de egyik sem tud változtatni azon a tényen, hogy a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok legyünk. A halál sokkal keményebb valóság, semhogy széplelkűvagy optimista, vagy egyszerűen tagadó magyarázatokkal túltehetnék magunkat rajta. Jób és a Zsoltárok, Pál apostol és a prédikátor Salamon, Bach zenéje és Dürer képei, meg a saját lelkiismeretünk mind-mind arról beszél, hogy a halál rettenetes ítélet rajtunk. Olyan ítélet, ami nemcsak a testet sújtja, hanem aminek a gyötrelmébe a lelkünknek, mondjuk így: a lényünknek, az énünknek is minden önbizalma, vélt gazdagsága, beképzelt nagysága alámerült. Nézzétek, ha még Jézus is olyan vért verejtékezve gyötrődött, olyan szomorú lélekkel szenvedett, amikor haláltusáját vívta a Gecsemáné kertben, akkor minden halálszépítőmagyarázat hamis önámítás.

Mi hát a fullánkja, az ereje a halálnak? Isten szava szerint: a bűn. Mivel egész életünk szakadatlan lázadás, ellenkezés Isten akaratával szemben. Hogy mennyire igazán az, azt majd éppen a halál órájában érzi teljes súlyával az ember. Ezért vagyunk halálos ítélet alatt. Mivel Ádám nemet mondott és a mindenkori Ádám mindig újra nemet mond az Isten rendjére, ezért nehezedik rá az isteni ”nem” a sorsunkra. A bűn akciója, amely életet akar rabolni magának, váltja ki Isten reakcióját a halálban. Így mondja ezt Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében: ”A bűn zsoldja halál” #Róm6,23. Ezért olyan félelmetes ijesztő, gyötrelmes valóság a halál.
De éppen ezért olyan örvendetes, nagyszerű, hatalmas tény Jézus feltámadása. Hogy mondja igénk: Ő is részese lett a mi testünknek és vérünknek, ”hogy a halál által megsemmisítse azt, a kinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának”.

Ő is olyan testből, vérből való valóságos emberként élt a földön, mint akármelyikünk, de azzal a nagy különbséggel, hogy benne nem volt bűn. Benne semmi lázadás, ellenkezés nem volt Isten akaratával szemben. Semmi nem, csak egy abszolút igen! Tökéletes engedelmesség és szentség. Hiszen az Isten szeretete, az Isten jósága testesült meg benne. És amikor mégis meghalt: ezzel a halállal nem a saját bűneiért fizetett, nem az Ő bűnének a zsoldja fizettetett meg néki, azért nem is maradhatott örökre zsákmánya a halálnak. Ennek az abszolút ártatlan életnek a halála törte meg éppen a halál hatalmát. Ezt a halál feletti győzelmet hirdeti a boldog húsvéti hír, hogy Jézus feltámadott. Szétfeszítette a halált, áttörte, utat vágott rajta keresztül az örökélet felé.

Én ezt a csodát nem tudom, nem is akarom magyarázni, hogy Jézus megoldotta a halál problémáját, fölé került ennek a félelmetes hatalomnak. Akárhogy magyarázzuk is ezt a titokzatos hírt, egyet teljes bizonyossággal megtudhatunk belőle: Azt, hogy immár nem a halálé az utolsó szó az életünk felett, hanem a feltámadott Jézusé. Nem a halál az életünk végső valósága, hanem a feltámadás. A halál nem az életnek a vége, hanem csak a mulandóságnak, a gyarlóságnak, a bűnös, tehetetlen állapotnak a vége. Maga az élet megy tovább, sőt ott bontakozik ki a maga teljes gazdagságában.

Jézus feltámadása alapján a halál ellenére is reménykedhetünk az örök életben, egy új, maradandó és a halálnál is erősebb közösségben Istennel. Jézus mindazokat, akik igazán hozzá tartoznak, akik teljesen rábízták magukat, a halálon keresztül is maga után vonja, és részesíti a saját győzelmében. Azt az életközösséget, ami egy haladó ember és a feltámadott Jézus között hit által létesül, még a halál sem törheti meg többé. A halál után ugyanaz a Jézus vár majd ott a túlsó oldalon az Őteljes isteni dicsőségében, Akit az innensőoldalon elfogadtál, vagy elvetettél, szolgáltál, vagy elárultál, vallottál vagy megtagadtál. Akinek a nevét az életed dicsőítette vagy megtagadta. Jézus feltámadott! Ez az egyetlen olyan hír, ami a halálfélelemtől megszabadíthat. Jézus feltámadása, halál felett kivívott győzelme nem filozófiai elmélet, nem emberi kitalálás, nem hamis önáltatás: történelmi tény, olyan valóság, ami a földi terünknek és időnknek egy pontján történt. Ebbe belekapaszkodhatsz bátran, bizalommal, hitelesen, a lelked karjával, a hiteddel. És akkor úgy tekinthetsz életed estjére, mint a hazatérő tékozló fiú az atyai ház megnyílt kapujára: megszabadulva a haláltól való félelem rabságából.

Már csak azért is olyan nagy dolog ez, mert az egész földi élet olyan rémekkel, talányokkal, érthetetlen történésekkel van tele, amikbe az örökélet hite nélkül bele lehet zavarodni. A halálon inneni élet csupa-csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Aki elveszítette hitét az örökéletben, lassan elveszíti minden hitét az e világi életben is. Hiányzik az egyensúlya, fölborul minden. Mert az örökkévalótól elfordulás egyúttal mindig maga után vonja a mulandóhoz, a hiábavalóhoz való helytelen odafordulást, hamis viszonyulást.

Aki lélekben nem érzi magát odatartozónak abba a láthatatlan világba, az nem találja meg a helyét ebben a látható világban sem igazán. Jézus, amikor felszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok voltak, arra is segítséget ad, hogy felszabadultan tudjanak élni. Mert akkor is lehet valaki halott, ha él. Élőhalott. Mozog, beszél, cselekszik, örül vagy szomorkodik, dolgozik vagy pihen, mégis halott. Sohasem érezted még azt, hogy mintha halott lenne a kezed? Képtelen vagy egy szeretőmozdulatra, simogatásra, képtelen vagy adni? Vagy hogy mintha halott lenne a szíved? Kihalt belőle minden lelkesedés, öröm, jóság. Képtelen megbocsátani, elfelejteni, vagy tele van reménytelenséggel, az élet értelmetlenségének az érzetével? Vagy mintha a szemed volna halott: képtelen vagy meglátni vele, hogy mi fáj, mi hiányzik házastársadnak, a kollegádnak?

Nos, hadd hirdessem az ilyen halott életek számára is, hogy Jézus feltámadott, és meg tudja szabadítani azokat, akik az erkölcsi halálban, a tehetetlenség, harag, szomorúság, reményvesztettség halálának a rabságában vannak. Mert Jézus feltámadása nemcsak olyan csoda, ami Ő vele történt egyszer valamikor régen, hanem ott elkezdődik egy folyamat, a halálból való feltámadás folyamata, ami által az élőhalottak is újra éledhetnek. Éppen ez a csodálatos, hogy a feltámadott Jézus a benne hívőt is olyan emberré formálja át, akiben a halál erőit már legyőzte a feltámadás. Hinni a feltámadott Krisztusban annyi, mint belépni Isten világának különös erőket adó dimenziójába, oda, ahol Jézus az Úr, még a halál felett is.

Ámen

Dátum: 1964. március 29. (húsvét).