A házassági elválásról

1964. február 23, vasárnap

Lekció: 

Alapige

“Megmondatott továbbá: Valaki elbocsátja feleségét, adjon néki elválásról való levelet. Én pedig azt mondom néktek: Valaki elbocsátja feleségét, paráznaság okán kívül, paráznává teszi azt; és a ki elbocsátott asszonyt veszen el, paráználkodik.”

Elöljáróban szeretném felhívni a figyelmet valamire, ami nagyon természetesnek látszik, de rendkívül fontos. Arra, hogy a Bibliából most felolvasott szavak Jézus szavai. Vagyis Isten gondolata, tanácsa, akarata. Azoknak szól, akik az isteni tanácsra és véleményre ebben az ügyben, a házassági elválás kérdésében igényt tartanak. Akik a házasság egész problémáját, minden ügyét Isten kezében tudják, és az Ő kezéből fogadják. Akik már eleve úgy vállalták a házasságban egymást, hogy Isten “szerkesztette össze” őket egymással.
Akik Istennek ezt az összeszerkesztőmunkáját nem igényelték, hitben nem is vállalják, vagyis akik számára a házasság pusztán emberi vállalkozás, azok számára a válás is pusztán emberi meggondolás eredménye, és pusztán adminisztratív kérdés lebonyolítása. A legtöbb házasság már az indulásában, létrejöttében magában hordja a válás lehetőségét, kilátását. Nem is épült olyan alapra, isteni fundamentumra, ami kibírná a holtomiglan-holtáiglant.

De most nem az ilyen házasságról van szó, hanem keresztyén emberek házasságáról. Olyanokéról, akik életüknek ebből a nagy döntéséből nem hagyták, és nem hagyják ki a házasság szerzőjét: Istent. Akik valamikor Isten előtt kötöttek házasságot, akinek Isten kötötte meg a házasságát.
Sajnos az élet nagyon sok példáját mutatja annak, hogy még az ilyen házasság is el tud romlani. Az ilyen házasságban is előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogyan remélték és szerették volna. Az Istennel számoló emberek életében is sok a rossz házasság. Rendkívül sok. Annyira sok, hogy egyszer valaki, amikor ilyen problémákról beszélgettünk, így tette fel a kérdést: Van-e egyáltalán jó házasság? Hála Istennek, van. Csak arról nem szoktak beszélni, mert az nem érdekes, arról nem lehet pletykálkodni, amit pedig olyan szívesen tesznek a kívülállók.

Mindenesetre magam is, negyedszázados lelkipásztori gyakorlatomból tudom, hogy nagyon sok a rosszul sikerült házasság, és sok úgynevezett jó házasság sem igazán jó. Nem a szeretet, nem a hit tartja össze, hanem csak valamiféle gipszkötés. Belülről tetőtől talpig kihűlt, megkeseredett, megkeményedett, kihalt. Csak még össze van gipszelve. Ez a gipsz sok mindenféle lehet: társadalmi látszat, pénzügyi meggondolás, családi érdek, gyermek... de lelkileg, meg testileg már régen nem az, aminek lennie kellene.
Nem házasság, csak egy szomorú, szegény lom. Ki tudná megmondani, hogy az úgynevezett jó házasságban mennyi titkos szenvedés, sóhaj, igazságtalanság emészti a lelkeket, hogy egy-egy asszonynak a tekintete miért olyan fénytelen, hogy egy-egy férfi magatartásából miért hiányzik minden lendület, elán? Nincs már mondanivalójuk egymás számára, sem adnivalójuk. Ó, de könnyen történik azután olyankor az, hogy valaki másnak mondják vagy adják azt, amit egymásnak már nem tudnak. Ha nincs is még szó egy harmadikról, ha föl sem merül még a válás kérdése, akkor is gyakori, hogy férj és feleség csak úgy elvannak egymás mellett. Milyen unalmas, fárasztó teherré tud válni még olyan házasság is, amelyik pedig igazán jól kezdődött valamikor.

Igen, mert a legtöbb embernek a házassághoz való hozzáállásában van a hiba. A regények szoktak úgy végződni, hogy a szerelmesek végre egymáséi lettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. És ez a regényes elképzelés él sok-sok emberben. - Majd ha összeházasodunk, akkor minden jó lesz - szokták mondani a fiatalok. Pedig az életben rendszerint nem így van. A házasság nem végpont, hanem kiindulási pont. Az élet problémái, nehézségei csak azután következnek igazán. Az igazi jó házasságban állandóan és keményen kell küzdeni a házasság megromlása ellen. A boldog házasság nem olyan, mint egy jó kényelmes karosszékben való ülés, hanem olyan, mint egy fárasztó hegymászás. Vannak közben gyönyörűverőfényes csúcsok, de vannak árnyékos völgyek is, sőt fenyegető, szédítőszakadékok is.

Valóban sokat kell küzdeni, talán szenvedni is, de főleg sokat, nagyon sokat imádkozni, hogy a házasságban megmaradjon a boldogság és a békesség. A szeretet nem olyas valami, ami csak úgy magától fényes, tiszta, erős marad. A szeretetet állandóan gondozni kell, fenntartani, mint a háztartást, táplálni, mint a tüzet. Gyakorolni, mint egy zongoradarabot. A házassági boldogság nem olyan, mint a sorsjegy, amivel vagy szerencséje, vagy pechje van az embernek, amit nem tud irányítani, befolyásolni. Az a szeretet, ami összeköt két embert, keletkezésében, igen, Isten ajándéka, de ennek az ajándéknak a fenntartása, gondozása a házastársakra van bízva. Boldogan egybekelni kétségtelenül nagy és jó dolog, de az ezüst vagy aranylakodalmat is boldogan megünnepelni, ez még sokkal nagyobb és jobb dolog.

De ha egyszer nem boldog az a házasság, akkor mi legyen? Tudjátok, hogy a legtöbb házassági bajnak és így a válásnak mi a gyökere? Éppen az úgynevezett boldogsághoz való jog igénylése.
De mi lesz a boldogságommal? - mondta valaki a múltkor. - Olyan rettenetesen boldogtalan vagyok ebben a házasságban. Hadd mondjak itt valamit nagyon komolyan, amit igazán csak hívőemberek tudnak megérteni.
A boldogsághoz való jog igénylése teljesen biblia ellenes gondolkodás. És az is, hogy egy házasság áll vagy bukik a boldogsággal.

Aki életében valaha igazán bűnös emberként állt már Krisztus keresztje előtt, az nagyon jól tudja, hogy semmi másra nincs “joga”, mint az ítéletre, a halálra. Az tudja, hogy már magában véve is nagy kegyelem a számára, ha Isten még feladatot és szolgálatot akar adni neki. Az úgynevezett boldogsággal vagy boldogtalansággal nagyon sok felelőtlen játék folyik a modern házasságokban. A hívőembernek nem ahhoz van joga, hogy őboldog legyen, hanem ahhoz, hogy a másikat boldoggá tegye. Nem a maga érzései és vágyai fontosak elsősorban, hanem az Isten színe előtt esküvel kötött házasság a fontos. Ezért, a házasságért kell a saját maga érzéseit, vágyait, mondjuk boldogságát elveszíteni tudnia. Hogy is mondja Jézus: “a ki elveszti az őéletét én érettem, megtalálja azt” #Mt10,39. Ez az a csodálatos nyereség, amit az Istennek való engedelmesség és hűség eredményez. Igen, aki meg akarja tartani a maga életét, mondjuk boldogságát, elképzeléseit, az elveszíti azt, aki pedig elveszíti, meri elveszíteni, az megtalálja azt. Ez állandó isteni igazság. Nem kell tehát rögtön válásra gondolni, ha valaki nem boldog.

Ilyet is hallottam már sokszor: kérem, az akkor nem volt igazi szerelem a férjemmel, (feleségemmel), de most megtaláltam az igazit. Ilyen is van, tudom. A legjobb házasságban is elő fordul, hogy valamelyik fél később összetalálkozik valakivel, - sajnos rengeteg alkalma van rá, főleg a munkahelyén -, nagyot dobban a szíve, és úgy érzi, ez a valaki minden tekintetben hozzáillőbb társ lenne, mint a sajátja. Eltekintve attól, hogy talán nem is lenne igazán alkalmasabb, hozzáillőbb az a másik, de ha az lenne is, egy házasságból akkor sem lehet csak úgy kilépni, mint egy rossz irányba haladó autóbuszból. Lehet, hogy elkapja az embert egy fellobbanó érzés sodra, de azért vagyunk emberek, és nem állatok, hogy ellent tudjunk állni az ilyen sodrásnak. Nem ösztönlények vagyunk, akiket a pillanatnyi kedvük és vágyuk, vagy akár mély érzéseik mozgatnak csak, hanem erkölcsi felelősséggel tartozó szellemi lények is, gyereknek, családnak, Istennek felelősséggel tartozó szellemi lények, emberek, akik saját feltörővágyaik, érzéshullámzásaik ellen tudnak és kötelesek is harcolni.

Még ilyen komoly esetben sem a válás a megoldás - sőt a válás egyáltalán nem megoldás -, a válás: csőd. A hitnek, a jóakaratnak, a hűségnek, az életnek a csődje. Olyan csőd, mint ahogyan az amputálás az orvosi tudománynak a csődje. Igen, az orvos akkor amputál egy beteg lábat, ha már az egész tudománya csődöt mondott. Persze előfordul, hogy mégis muszáj, mert csak így lehet megmenteni az életet. Így van a válással is. Van olyan eset, hogy csak így lehet megmenteni az életet: egy asszonynak vagy a gyermekeknek az életét: válással. De ez a legutolsó!

A lelkipásztori praxisomban előfordult rengeteg sikertelen békítési kísérlet ellenére is azt mondom: ritka a teljesen reménytelen eset. A végsőkig kell küzdeni egy házasság megmentéséért. Küzdeni, közösen, de nem egymás ellen, hanem együtt a nehézségek, a veszedelmek ellen. Nem azon gyötrődni, viaskodni, imádkozni, hogy miként kerülhetek ki ebből a házasságból, hanem, hogy miként maradhatok meg ebben a házasságban. A házassági problémák csak úgy győzhetők le, ha tudjuk, hogy le kell győzni őket.

Mint ahogyan az ember életében is vannak krízisperiódusok, úgy a házasságok életében is vannak ilyen krízisek, válságos időszakok. Olyan házastársak is, akik már 30-40 éve együtt élnek, rengetegszer elválhattak volna, ha azt a sok válságot, ami ezek alatt az évtizedek alatt előadódott, át nem tudták volna vészelni, és közös akarattal le nem tudták volna győzni. De tudták, hogy győzniük kell. Az eredmény megtanította őket arra, hogy az úgynevezett abszolút tarthatatlan állapot önmegtagadással, kitartással, hűséggel, hittel és imádsággal mégis megoldható volt. Az igazi hűség akkor sem hagyja el az őrhelyét, ha mélyen boldogtalannak érzi magát. Aki a maga boldogságigényét az Istennek fogadott hűség követelménye alá rendeli, az megnyeri a csatát. Az a csodálatos, hogy akkor az olyan nagyon óhajtott boldogság sem fog elmaradni. A hűségnek és az Isten iránti engedelmességnek mindig megvan a jutalma, akkor is, ha azt már majd csak a gyermekek fogják megkapni és élvezni. Ugye milyen érthető, hogy Jézus ennyire ellene van a válásnak? Hiszen éppen azt a bizonyos boldogságot védi általa.

Még ha a másik fél válni akar is, akkor se adja fel az egyik a házasság megmentésének a reményét! Ha csak az egyik házastárs küzd is a házasságért a maga szeretetével, hűségével, számíthat arra, hogy Isten az őoldalán áll. Nem egyedül harcol. Amíg a hite bírja, addig egészen bizonyosan nem lehetetlen az, hogy győzzön. Addig egészen bizonyosan nem marad tanácstalan és tehetetlen, erőtlen. Akkor egészen bizonyosan megkapja a szükséges erőt is, a legnehezebb kereszt elhordozásához is. És akkor rájön, hogy a szenvedést és sikertelenséget magasabb célok elérésére vezetőlépcsőként is fel lehet használni. A házassági bonyodalmak által jut majd éppen még mélyebb kapcsolatba Istennel.

Istennel való közösségben egy diszharmonikus házasság is eszközzé válhat arra, hogy a lélek kifeszített húrjain egyre szebb muzsikát szólaltasson meg. Isten tehát a boldogtalan házasságot is megáldhatja. Ilyenkor tanulja meg az ember annak a titkát, hogy mit jelent megbocsátani, elhordozni és bízni. És akkor valóban minden megint csodálatosan rendbe jöhet. “Ímé, mindent újjá teszek” #Jel 21,5b - ez Jézusnak egyik leghatalmasabb kijelentése.

Jézus egy romokban heverőházasságot is meg tud újítani. Vele együtt szabad, lehet, tudhatunk, merhetünk, akarhatunk is mindent egészen újra kezdeni. Akkor a legreménytelenebb csomók és bonyodalmak is megoldódhatnak. És akkor újra visszatalál a férj a feleséghez, az asszony a férjéhez, a szülők a gyermekekhez, a gyermekek a szülőkhöz. A házasság újra azzá lehet, amit fiatalon vártak tőle, amivé az Isten szánta: ajándékká, áldássá, és az ember életét meggazdagító, kiteljesítőfeladattá.

Ámen

Dátum: 1964. február 23.