Az egyház elrejtett dicső sége

1964. január 12, vasárnap

Lekció: 

  • 1Korintus 2,1-5

Alapige

”Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél. Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.”
  • 1Korintus 1,25-29

Talán emlékeztek még rá: karácsonykor arról szólt közöttünk az igehirdetés, hogy a názáreti Jézus személyében Isten járt közöttünk, de úgy, hogy megüresítette magát és olyan nagyon szerény, alacsonyrendűemberi életben, szolgai formában rejtette el az Ő isteni dicsőségét, hogy sokan észre sem vették, mások pedig határozottan tagadták mondván: ez nem lehet az Isten képviselője a földön. Hiányzott belőle minden jele a különleges, lenyűgözőisteni hatalomnak és dicsőségnek.
Az az út, amit Isten ezen a földön Jézus személyében végigjárt, közöttünk, valóban nem volt látványos, tetszetős, imponáló, sőt felettébb alacsonyrendű, szegénységben, nélkülözésben és megalázottságban végigjárt út volt. És mégis éppen ebben volt és van mindmáig számunkra az Isten igazi ereje és szeretete. Éppen így vált lehetségessé, hogy egészen mellénk állt az Isten, hogy az emberi élet minden mélységében egészen barátunkká, testvérünkké lett az Isten. Ez az alacsonyrendűszolgai forma, amiben Isten ezen a földön a maga munkáját végzi, nemcsak a betlehemi jászolban és a golgotai keresztben látszik, hanem ugyanez a jellemzője azoknak is, akik Krisztust és az Ő ügyét ezen a földön képviselik, akik által Ő e világon tovább munkálkodik, tehát az egyháznak, az Ő híveinek is. Ezért szeretnék most az egyház elrejtett dicsőségéről beszélni.
Amit a felolvasott igében Pál apostol ír, az nemcsak egyszerűen helyzet jelentés az akkori gyülekezet külső megjelenéséről, hanem jellemzője a mindenkori keresztyén gyülekezetnek. Mintha azt mondaná a Korintusiaknak: a ti gyülekezetetek szinte iskolapéldája annak, hogy Isten az Ő ügyét milyen dísztelen formában, mennyire nem látványos módon viszi tovább és juttatja a célba.
Milyen összetétele volt annak a gyülekezetnek? ”Nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten” (1,26). A világ bolondjai, erőtelenei, nemtelenei, a világ senkijei... Ilyen emberekből állt a Korintusi gyülekezet. Főleg rabszolgákból, kikötőmunkásokból, kisemberekből, olyanokból, akiknek bizony nem volt nagy befolyásuk és tekintélyük a közélet porondjain. És ez azóta is jellemzője maradt a keresztyén gyülekezeteknek. Ma is nagyobbrészt így van.

Ne értsük félre, nem arról van itt szó, hogy a tehetségesek, a szépek, a jómódúak, a befolyásos és közéletben is nagy súlyú emberek ki lennének rekesztve az Isten országából, egyszerűen azért, mert szépek, mert gazdagok, mert nagy tekintélyűek. Nem. A keresztyén egyház történelmében nagyon sok példa van az ellenkezőre is. Micsoda óriási egyéniségek, ragyogó szellemek voltak a Krisztus-hívők soraiban! Gondoljunk csak Augustinusra, vagy Aquinói Tamásra, Lutherre, Kálvinra, Pascalra, Bachra, Bethlen Gáborra, Lorántffy Zsuzsannára, Dosztojevszkijre, Schweitzer Albertre. Azt ne gondoljuk, hogy a nagy szellemek számára túl csekély lenne a Krisztus evangéliuma. Nem! Isten a leghatalmasabb egyéniséget is megragadhatja. Azonban Pál jellemzésében mégis van valami isteni igazság. Nézzetek csak végig a mai gyülekezeteken. Nem sokan vannak benne akadémikusok, művészek, sportsztárok, politikai nagyságok. Nagyobb részt inkább kisemberek, törődött öregek, lelkileg megrokkant emberek, szerény körülmények között élő, egyszerűférfiak és asszonyok. Éppen ezt nem bírta elviselni egy olyan ragyogó szellem, mint Nietzsche, és éppen azért mondta, hogy ”a keresztyénségnek olyan szegény szaga van”, és ezért gondolta, hogy a keresztyénség nem egyéb, mint az élet hajótöröttjeinek a lázadása a sikerekben gazdag emberi réteg ellen.

Valóban: ilyen emberekre bízta Isten az Ő ügyét ezen a Földön. Ilyen tehetetlen eszközzel, mint az egyház, amelyiknek egyre jobban zsugorodik a tekintélye és befolyása az egész földön. Ilyen eszközzel akarja Isten az Ő uralmát diadalra vinni a világon. És még az ún. vezetői is egy-egy gyülekezetnek igazán nem a világi értelemben vett nagyszerű ember típusok. Pál sem volt az. Ő maga vallja be: ”Én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek.” #1Kor2,3. Tehát éppen az, amit akkor a görögök a legtöbbre értékeltek: kisportolt testi szépség, a ragyogó szónoki készség, a mulattató társalgási művészet, éppen ez hiányzott Pál egyéniségéből és föllépéséből. Ki hallgatja meg egy ilyen jelentéktelen, beteges embernek a mondanivalóját? Miért van az, hogy Istennek a követei, az őgyermekei az igen gyakran jelentéktelen, mindenféle emberi gyengeséggel megterhelt emberek? Nem lenne nagyobb ütőereje az evangéliumnak, ha annak követői testileg, lelkileg nagyszerűadottságokkal megáldott egyéniségek lennének? Miért építi
Isten az Ő országát általában az egyszerű, szerény képességűés a világ szerint egyáltalán nem nagyszerűemberek által? Szinte mintha valami isteni tervszerűség lenne ebben - és van is egészen bizonyosan! Isten nem akarja, hogy az Ő dicsőségét bármiféle emberi dicsőség elhomályosítsa vagy eltakarja. A világ már rájött arra, hogy milyen káros dolog a személyi kultusz. Nos, Isten ügyére nézve még sokkal károsabb, ha az emberi kiválóság és nagyszerűség kerül a csodálat és tiszteletadás, a hódolat és rajongás középpontjába. Milyen gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyszerűkiállású, szép beszédűigehirdetőnem megjeleníti, hanem éppen eltakarja Krisztust úgy, hogy a gyülekezet tagjai már nem Jézust látják, az élo˝ Megváltót, aki egyedül segíthetne rajtunk, hanem az Ő követét, aki olyan nagyon okosan tud beszélni. Nem az Isten kegyelmében gyönyörködnek, hanem az emberi közvetítés művészi vagy tudományos mivoltában.

Nagyon jó dolog, ha egy embernek különleges képességei vannak, és azt az Isten szolgálatába állítja. De ilyenkor mindig fennforog a veszélye annak, hogy az ilyen szolgája az Istennek sztárrá válik az emberek szemében, sőt talán még a maga szemében is. A legszentebb szolgálat közben is ott leselkedik a hiúság: na ezt jól csináltad, micsoda ragyogó csillár vagy te az Isten országában! És nincs utálatosabb Isten előtt, mintha valaki az Ő ügyét képviselve önmagának arat dicsőséget. Nincs szörnyűbb Isten-káromlás, mint az, hogy valaki az Isten nevét, Isten dicsőségét, Isten országát, uralmát mondja, és közben a saját nevét, a saját dicsőségét és a saját hatalmi befolyását növeli.
Miért van az, hogy Isten szinte mintha egyenesen vigyázna arra, hogy egy-egy szolgája, aki által munkálkodni akar, egy-egy gyermeke, akit föl akar használni, ne is legyen minden tekintetben tökéletes, nagyszerű? ”Hogy ne dicsekedjék Oelőtte egy test sem” #1Kor1,29 . Hogy az emberek hite ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék. Isten mintha szándékosan kényszerítené az Ő gyermekeit arra, hogy el ne bízzák magukat, hogy maradjanak meg az alázatban. Hogy semmi egyebek ne akarjanak lenni az Ő szolgálatában, mint transzparensek, akiken átsugárzik az Isten dicsősége, melege. Mint ahogy Jézus ezen a földön semmi egyebet nem akart, csak azt, hogy az Atyát megdicsőítse, és az Ő képét az emberek között fölragyogtassa. Ezért fordul előolyan eset, hogy valaki például emberek ezreinek tudott segíteni, megvigasztalta őket, felemelte a mélységből, s ha azután egyszer őmaga kerül bajba, szenvedésbe, betegségbe, olyanná válik, mint egy rakás szerencsétlenség. Vagy olyan eset, hogy valaki soksok embert vezethetett el a Krisztusban való élő hitre, és a saját családjában a legközelebbi hozzátartozóinak az életében eredménytelen marad a szava, a példája, a nevelői tudománya.

Isten hagyja, hogy a gyermekei, akiket fel akar használni, az élet valamilyen pontján törést szenvedjenek, hibázzanak, valami emberi gyengeségben, gyarlóságban megrekedjenek, hogy az emberek váradalma és bizalma ne akadjon meg rajtuk, hanem továbbjusson Isten felé. Mindenkinek van valami emberi gyarlósága, gyenge pontja. Mindenki: ember. Mindenkiben, ha közelebbről megnézzük, van valami kiábrándító. És ez jó is. Szükséges! Ne ítéljük el érte az embertársunkat. Hiszen: nem a hatalmasokat, nem az erőseket, ”Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.” #1Kor1,27-29. Hiszen az emberi gyarlóságunk és gyengeségünk tudatával maradunk meg abban az alázatban, amiben az Isten fel tud használni bennünket.

Isten mértéke más, mint a miénk. Nem biztos, hogy az a legalkalmasabb Isten számára, akit mi a leghasználhatóbbnak tartunk. Néha egy nagyon egyszerű és szerény eszközt, akit mi lebecsülünk, sokkal hatalmasabban és eredményesebben fölhasznál az Isten az Ő dicsőségének a növelésére, mint egy olyat, akit a kiválóságaiért megcsodálunk. Egyszer a szíriai királyi udvarban, egy rabszolgasorban élőkis hívőcselédleányka bizonyságtétele volt az elindítója annak, hogy a hadsereg fővezére kigyógyult bélpoklosságából, és megtért az élőIstenhez. A világ legnagyobb bibliatársulatának a végtelen áldásos munkája egy beteg kislány kezdeményezésére indult meg.

Az a két diák, aki a múlt éjjel elhányta titokban a havat egy magányos özvegyasszony járdájáról, több evangéliumot vitt bele a világba, mint talán egy logikusan felépített prédikáció. Egy gyülekezetben a legkisebbnek, a legjelentéktelenebb emberkének talán még hathatósabb szerep jut a Krisztus ügye képviseletéből, mint egy magasan álló hírességnek.

Pál is így mondja: ”a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.” #1Kor1,27-29. Ha Isten az okosok és a nagyok között nem talál elég alázatot, akkor inkább a kicsikkel és szerényekkel dolgozik, mert azok nem veszik el az Ő dicsőségét. A világ felől nézve talán aggasztó, jelentéktelen és szegényes dolog az Isten ügye, amit ilyen kisemberek képviselnek, de Isten éppen a névtelen és a szerény eszközök munkája révén árasztja szét a világban az Ő gyógyítását.

Ma az egész világon élő keresztyén egyházak kezdenek egyre jobban rájönni, hogy a Krisztus egyházának nem a hatalomban, pénzben, elismert tekintélyben van az ereje, hanem az alázatos szeretet szolgálatban. Nem akkor volt nagy az egyház, amikor királyi trónok betöltésébe szólhatott bele a maga parancsával, hanem amikor a szegénységén és talán megvetettségén mégis átsugárzott valami Jézus szeretetének és szolgálatának a melegéből. Olyan korszakból jövünk, amikor az egyház sokat mutatott és kevés volt, ma pedig ennek az ellenkezőjére nevel bennünket az Isten. Legyünk hálásak érte!

Ha egy egyház nem akar osztozni az Ő Urával az alacsonyrendűségben, szegénységben, jelentéktelenségben, és fényre, pompára, hatalomra törekszik: menthetetlenül elvilágiasodik. A Krisztus egyházának le kell tudni mondania arról, hogy tündököljék, hogy tekintélye és hatalma legyen a világ előtt. Csak ha le tudunk mondani a magunk dicsőségéről és csak ha Jézus alázatosságának a lelkülete tölt el bennünket is, akkor válik a mi életünkben is láthatóvá valami annak a Léleknek az erejéből és fényéből, amit Jézus hozott a földre.

Az igazi keresztyén ember megszabadult minden egyéni dicsőség hajhászásától, feltűnési vágytól, másokon uralkodni akaró ösztönöktől, nem fontos számára, hogy őlegyen a főszereplő, nem akar fölibe kerekedni a riválisoknak, önmaga számára semmi akar maradni! Még az alázatát és szerénységét sem tekinti valami különleges érdemnek, ami mások fölé emeli. Csak küldötte, szolgája, eszköze akar lenni a legfőbb Úrnak, akinek a kegyelméből él. Talán törékeny, betegségtől megtámadott, nem imponáló a testi külalakja, de így is az Isten Lelkének az edénye! Talán jelentéktelen poszton állva, szerény munkakörben dolgozik. Talán kis kaliberűaz egyénisége, és mégis mindebben a jelentéktelenségben, szegényességben és alacsonyságban olyan fény ragyog, ami a körülötte élőemberekre is jótékonyan hat.

Az a názáreti Jézus, aki az élo˝ Isten valóságát hozta önmagában erre a Földre: szerényen, szegényen, megalázottan járt az emberek között. Mit akarnak akkor ennél többet azok, akik Őt igyekeznek követni? Talán nem látványos és nem imponáló ez az út világi mértékkel mérve, és mégis: Jézus és az Ő egyháza megjelenésének éppen ebben az alacsonyrendűségében munkálkodik tovább az Isten megváltó ereje! Krisztus védtelen, és mégis népeket nyer meg a maga számára.

Az egyház nagyon nyavalyás társaság, mégis a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. Amit Isten ezen a nem látszatos, szegényes módon elkezdett munkálni, végre is viszi, diadalra is juttatja. Isten a jelenlegi világkorszakban is ilyen elrejtettségből, mégis leplezetlenül terjeszti ki az Ő uralmát a mindenségben. Aki ennek a váradalomnak a fényében él, az nem botránkozik meg többé Krisztus szolgai alacsonyrendűségén, az Ő egyházának sok gyarló emberi oldalán és az Ő gyermekeinek, híveinek sok-sok tökéletlenségén. Az mer maga is utolsó lenni, hogy minél alkalmasabb eszközzé válhassék Ura kezében, az Ő eljövendő dicsőségének a növelésére.

Ámen

Dátum: 1964. január 12.