Önmagát megüresíté

1963. december 25, szerda

Lekció: 

Alapige

“Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy őaz Istennel egyenlő. Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.”

“Az az érzület legyen bennetek, amely a Krisztus Jézusban is lakozott, aki mikor Isten formájában volt, nem tekintette Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát, és engedelmes volt haláláig. Mégpedig a keresztfán elszenvedett halálig.”
Huszonhatodik esztendeje hirdetem ebben a gyülekezetben a karácsonyi evangéliumot, az Isten szeretete testté válásának a misztériumát. De még mindig nem tudok betelni az ámuló csodálkozással afölött, ami azon a titokzatos éjszakán, ott a betlehemi kicsi istállóban történt. És nem is fogok tudni betelni vele, míg e földön élek, majd csak talán akkor, ha már én is közvetlenül szemlélhetem Őt magát a mennyei dicsőségnek abban a magasabbrendű létformájában, amit még most eltakar előlünk a halál. Ott fogjuk majd mindnyájan megérteni igazán a lényegét annak az isteni csodának, amit Jézus személye jelentett a földön! De még most hitben járunk, nem látásban! Próbáljunk most hát megragadni belőle a hitünkkel annyit, amennyit a felolvasott igerészben kijelent számunkra az Isten.

Ki is volt hát tulajdonképpen a Názáreti Jézus, akinek a születése napján olyan bensőséges melegséggel ünnepel sok millió ember a földön, hívők és nem hívők egyaránt? Akinek a születéséhez igazította az egész művelt világ időszámításának a kezdetét? Ki volt Jézus? Nem különös-e, hogy ez a kérdés azóta is, hogy megszületett, állandóan foglalkoztatja az embereket? A világ legnagyobb teológusai, költői, művészei egyházban és egyházon kívül igyekeznek mindig új szenvedéllyel egyre jobban tisztázni azt a titkot, ami ezt az egészen sajátságos életet körülveszi. Még ott is, ahol Jézus személyét határozottan elutasítják, abban az igyekezetben, ahogyan ez történik, érezhetővalami abból, hogy mennyi nehézséget okoz egyszerűen tagadással elintézni a történelemnek ezt a rendkívüli alakját. Ki volt hát Jézus?

A keresztyén egyház, mindenféle elnevezésű keresztyén egyház kétezer esztendő óta egyértelműen vallja, amit Pál éppen a felolvasott Igében így fogalmazott meg: Jézus az Istennel egyenlő! Az Ő valóban titokzatos személyét nem lehet csak alulról, a földi ember oldaláról megmagyarázni. Mert Ő nemcsak egy különlegesen művelt emberi személyiség volt, hanem ebben a valóságos emberben Istennek az egész gazdagsága jelent meg a földön. Benne maga Isten lépett bele a földi történelembe. Istennek az a gondolata, hogy segítsen rajtunk, Istennek az az akarata, hogy megtaláljuk Őt és Vele fölvegyük a kapcsolatot, Istennek az a szeretete, amellyel meg akarta szépíteni az életünket: ez testesült meg egy földi emberben Jézus személyében! Olyan szépen fejezi ki a Zsidókhoz írt levél: Jézus az Isten dicsőségének a visszatükröződése, miként a sugarak ragyogó kinyilatkoztatásai a Napnak, a fény forrásának: úgy Jézus a mennyei Isten fényének a földre vetítődősugara, és “az Ő valóságának a képmása”, vagyis a láthatatlan isteni valóságnak földi érzékszervekkel is megragadható megjelenése. Vagyis ahogy Pál mondja: “Ő az Istennel egyenlő.” Jézus és az Isten közé bátran tehetsz egyenlőségjelet: Jézus = Isten. Jézusban jött úgy közénk az Isten, hogy egyáltalában fogalmat alkothatunk Róla, megérthetjük a szavát, megfoghatjuk a kezét, megismerhetjük az akaratát, itt a földön is, mi emberek is! Az Ő szavaiban, alakjában és életében lett világossá és nyilvánvalóvá számunkra az Isten egyébként elrejtett titokzatossága!

De ha valóban így van, hogy Jézus egyenlőIstennel, akkor önkéntelenül felmerül egy kérdés. Miért van az, hogy Isten, a mindenség teremtője és ura, Aki a csillagvilágokat és népeket a hatalmában tartja, ilyen csendesen, gyenge, dísztelen, szinte tehetetlen formában járt a földön? Úgy, hogy sokan észre sem vették, mások meg egyszerűen kijelentették, hogy semmiképpen sem lehet Jézus az Isten mindenható küldötte közöttünk? Hiszen hiányzik minden jele a különleges, a lenyűgözőisteni hatalomnak és erőnek az Ő megjelenésében. Ezért kérdezi meg ma is a világ: mit akartok a ti Jézusotokkal? Hiszen nincsen rajta semmi, amivel imponálhatna a tömegek előtt! Ha mi, emberek határoznánk meg az isteni valóság megjelenését a földön, valahogy egészen másféleképpen képzelnénk és szeretnénk azt megvalósítva látni. Ha már Isten közénk jön és jelenlétét tudtul akarja adni, annak valahogy olyan módon kellene történnie, hogy az egész világot magával ragadja és meggyőzze isteni dicsőségnek a ragyogása és varázsa. Olyan sugárzó nagyszerűségben, erőben és szépségben, amit mindenki fölismerne, ami a maga nagyságával és súlyával mindenkit, aki ellenszegül, meghódolásra kényszerítene.

És bizony nem így történt. Isten Jézusban halkan, nagyon alacsonyrendűés jelentéktelen formában volt közöttünk. Így mondja Igénk: “Aki mikor Isten formájában volt, nem tartotta Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberekhez lett hasonlóvá. És mikor megjelent emberi ábrázatban, megalázta magát és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfán elszenvedett haláláig.” Ez bizony valóban nem látványos, tetszetős, nem imponáló út.

Már a világba való bejövetele is minden egyéb, csak nem dicsőséges! Egy túlzsúfolt vendégfogadó istállójában, az állatok tartózkodási helyén született meg az isteni gyermek! Csak a karácsonyi költészet vont ez esemény köré meghitt hangulatú áhítatot, de ez ne tévesszen meg bennünket. Jézus születése megrendítőszegénységben és nélkülözésben történt. Elsőfekvőhelye a jászolban volt, amelyekből ökrök és szamarak ették a szénát. És ez a szegényes alacsonyrendűség végigvonul az egész életén. Nem is törekszik hatalomra, dicsőségre. Tudatosan mond le mindenről, ami naggyá tehet egy embert. A legnyomorultabbak társaságát keresi. Életútja legvégén pedig olyan mélységbe száll, amilyenben ember még nem járt: a fájdalomnak, a szegénységnek, a szégyennek, a gyalázatnak valami egészen elképzelhetetlen pokoli sötétségébe. Igaz, hogy a feltámadással Isten áment mondott erre a rettentőmegaláztatásra - de még ez a halálon aratott győzelme is olyan csendben, elrejtetten történt, hogy ellenségei tudomást sem vettek róla. Csak a tanítványainak a kicsi köre örvendhetett a halálon át is élő Úr dicsőséges győzelmének!
Dehát miért kellett annak a Valakinek, aki az Isten szeretetét, lényét, valóságát hozta hozzánk a földre, ilyen halkan, szegényen, megalázottan járni közöttünk? Nos, hát furcsán hangzik, de mégis azért, mert éppen ebben van az Isten ereje! Hadd próbáljam meg ezt érthetővé tenni.

Mindenki volt már úgy, hogy ránehezedett valami teher az életére, sötét talányként vívódott a sorsával, félelem, fájdalom, betegség, nyomorúság, gond, csalódás, magány, kétségbeesés, bánat keserítette. Ilyen helyzetben nagyon elhanyagoltnak tudja érezni magát az ember. Úgy érzi, nincs senki, aki megérti, aki tudná, mi fáj, aki bele tudná élni magát a helyzetébe. - Nos, hát van! Isten! Éppen ezért alázta meg magát és lett szegénnyé, nyomorulttá, alacsonyrendűvé, hogy egészen velünk lehessen a legnagyobb mélységekben is! Ugye az az igazi jó barát, aki a bajban is barát marad? Nos, hát Isten Jézus személyében ott keres föl bennünket, ahol éppen vagyunk, a sóhajoknak, könnyeknek, fájdalmaknak és sírásnak abban a világában, amelyben mi emberek élünk! Éppen a mindennapi élet gondjaiban, bajaiban akar mellénk állni, hogy megossza a sorsunkat, hogy segítsen a problémáinkban. Isten Jézusban nem igényel magának jobb sorsot, mint amilyen a legtöbb embernek van a földön, mint annak az embernek, akinek a mindennapi élete kemény munkában, fáradságban és sok-sok csalódásban telik el.

Tehát akkor mi emberek minden fájdalomban, ami ért, minden szenvedésben, ami lesújt, bátran elmondhatjuk: Jézus mindent jól ismer. Őtudja a legjobban, mi megy végbe egy gondokkal teli, vívódó ember szívében, mennyire tud fájni a gúny, a megcsúfolás, a meg nem értés, a világ fagyos közönye, hogy a gyötrődőtest fájdalmai mennyire elárasztják a lelket is. Ismeri a kísértőhatalmát és cselvetését is - jól tudja, milyen könnyen elbukik az ember, ha a mennyei fény erői nem jönnek segítségére... Micsoda nagyszerűaz, hogy olyan Istenünk van, olyan Megváltó Urunk, aki az Ő mennyei dicsőségéhez nem ragaszkodik, mint az oroszlán a zsákmányhoz, nem tartotta szükségesnek azt, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberhez hasonló lett, szolidáris velünk minden emberi gyengeségünkben és fenyegetettségünkben. Mi hasznunk lenne egy olyan Istenből, aki, mint egy rettegett hadvezér, megközelíthetetlen pompában, mint egy fényben ragyogó gazdag kényúr vonulna végig a földön - ki merné egy ilyen valakinek elpanaszolni a fájdalmát, kiönteni a szívét, hogyan tudna egy ilyen magasan fölöttünk tündöklővalaki vigasztalni, erőt, bátorságot adni az élet sötétségében vergődő embernek! - De íme így, hogy megüresítette magát, hogy szolgai formát vett fel, hogy emberekhez hasonlóvá lett: így testvére, Ura, megsegítője lett mindenkinek, aki hisz benne, aki rá meri bízni magát, mert az éppen a csodálatos az Ő személyében, hogy az a kétezer esztendő, ami a születése óta eltelt: nem választ el Tőle bennünket, ma élő embereket, mert az első húsvét óta az időnek nincs hatalma fölötte. “Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” - Ő mondta! Tehát az Ő valóságos, bár láthatatlan jelenléte nincs időhöz kötve. Ő mindig, mindenütt jelen van - csak mi vagyunk sokszor háttal Neki. Aki a fénynek hátat fordít, az ne csodálkozzék, ha önmaga árnyékába áll! De ha felé fordulsz és megnyitod előtte magad, beárad az életedbe, mint mennyei világosság! Vedd hát igénybe, élj ezzel a lehetőséggel, használd ki az Ő jelenlétét. Nem vagy egyedül a problémáiddal, a fájdalmaiddal! Igazán nem! Mint ahogyan mély lélegzetet vesz az ember a jó, friss levegőből, valahogy így lehet imádságban belélegezni az Ő segítségét, erejét. Hidd el, hogy adja! Engedd, hogy szétáradjon benned és így fogj hozzá ahhoz a munkához, feladathoz, amit meg kell oldanod. Hidd el, hogy az Ő segítségével erőt kapsz a nehézségeid legyőzéséhez. És az az erő, amit Tőle kapsz, elűzi a félelmet, a haragot, a gyengeséget, az erkölcsi vereséget. Életed fölfrissül, megerősödik, meggyógyul, boldog lesz! Ezért lett emberré az Isten, ezért jött ilyen mélyre, azért alacsonyodott le szolgai formába, hogy találkozhassatok egymással.

És még valami másért is! Ez a csendes, önmagát minden isteni dicsőségtől megfosztó alacsonyrendűforma: ez a leghatalmasabb kifejezése Isten szeretetének. Az igazi szeretet sohasem alkalmaz erőszakot. A szeretet kér, vár, hív, fölajánlja magát. De soha nem kényszerít. A hatalmat rá lehet erőszakolni az emberre, de a szeretetet nem. - Isten észrevehetővé tudta volna tenni magát nagy kozmikus katasztrófával is, rettentőítéletekkel, vagy olyan káprázatos mutatványokkal, amik a lelket megrendítik. Megtehette volna! És akkor minden gúnyolódónak torkára fagyasztotta volna a szót. Az emberek alávetnék magukat Isten hatalmának, kénytelen-kelletlen engedve az isteni nyomásnak... De ebből sohasem lenne a szív odaadása, nem lenne belőle az, amit Isten vár tőlünk szeretet. Csak kierőszakolt meghódolás. Isten azt akarta, hogy mi gyermeki bizalommal és szeretettel viszonyuljunk Hozzá. Ezért mond le minden külsőerőszak alkalmazásáról. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a betlehemi jászol és a golgotai kereszt nem egyéb, mint Isten részéről való lemondás minden erőszakos kényszer alkalmazásáról! Isten nem diktátor! Nem hatalmi szóval akarja elterjeszteni az Ő uralmát. Isten olyan szerényen, halkan, mint Jézus személye, szól hozzánk, mintha azt mondaná: “Emberek, akik az én képemre és hasonlatosságomra vagytok teremtve és akik mégis közömbösen, gőgösen vagy ellenségesen olyan messzire jutottatok Tőlem, érzitek, mennyire szeretlek benneteket, hogy kereslek benneteket és a javatokat akarom? Nézzétek, mennyire megaláztam magam, le egészen a keresztfának haláláig, hogy megnyerjem a szíveteket. Az ellenség nem ilyen módon jön hozzátok! Így csak az keresi a találkozást, aki szeret, aki a barátotok, a segítőtök, a megváltótok akar lenni.” Érzitek, mennyi isteni szeretet van Jézusnak ebben a lealacsonyodásában? Igen, lehet gúnyolódni a karácsonyi és nagypénteki eseményeken, de az Isten éppen azért hajolt le ilyen mélyre és azért tette magát ilyen szegénnyé és kicsivé, hogy a legjelentéktelenebb és legnyomorultabb ember is bizonyosságra juthasson: utánam jött az Isten, igazán mellettem van az Ő gyöngéd szeretetével és gondoskodásával. Hogy szeretet-közösségben magához vonhasson.

Így most már ugye másként hangzik az a fölszólítás is, amivel az egész igerész kezdődik: “Az az indulat legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban!” Ez a másokhoz hajló, ez a kereső, ez a szolgáló, ez a másokért önmagát föláldozó szeretet, indulat. Ez legyen bennünk is, mert lehet! Épp ez a keresztyén élet nagy titka, hogy a Krisztussal való hitbeli kapcsolat és imádságos társalgás közben valami parányi kis láng az Ő világosságából felgyúl bennünk. Megfogamzik a mi szívünkben is egy szándék, egy fogalom, új életünknek egy parányi életcsírája. Épp ez a csodálatos, hogy nem a magunk erejéből, hanem az Ő segítségével valami keveset hasonlítani tudunk Ő hozzá. Megpróbáljuk azt tenni, amit Őtenne helyettünk! És erőtlen kísérletünket hatalmasan megáldja, újra meg újra segíti, erőtlenségünket erővé fejleszti. Mindig, mikor Tőle jövünk, meglátszik rajtunk, hogy az Ő társaságából hozzuk a szolgáló szeretet illatát!

De jó volna, ha most is így tudnánk szétmenni innét a világba, az emberek közé.

Ámen!

Dátum: 1963. december 25. Karácsony